Megúszható a bünti a harmincas táblánál!

Hiba a mátrixban – gondoltam először, mert más ésszerű magyarázat hirtelen nem jutott eszembe, mikor megláttam a harmincas táblát. Azaz hogy pont nem láttam meg, és ez volt a gyanús. Pedig máskor ott szokott következni a hetvenes és az ötvenes karika után. Minden más érintetlennek tűnt: a laza padka, a terelést jelző táblák, az úthengerek - csak a munkások hiányoztak, meg a harmincas tábla.  

Hát persze – csaptam a homlokomra, hisz’ vasárnap van! A munkásokat hiába is keresném, nyilván a jól megérdemelt pihenésüket töltik a családjukkal, vagy a vasárnapi rántott hús emésztésével vannak elfoglalva valahol az álom és az ébrenlét határán. Dolgozni nyilván nem dolgoznak. 

Látja? Nem látja? Na látja!

Ekkor kezdett el egészen halványan derengeni, de annyira valószerűtlennek tűnt még a feltételezés is, hogy ezek letakarták a harmincas táblát, hogy hosszú másodpercekig kétségbeesetten kerestem bármilyen más, ennél hihetőbb magyarázatot. Túlságosan is ésszerűnek, logikusnak, emberbarátinak tűnt ez az elmélet ahhoz, hogy igaz legyen. Mert ki tudja, van-e erre valami szabály? Még valami bajunk lehet tőle. Meg különben is: ki nem szarja le?  

Precíz rögzítés - ez nem a véletlen műve

Kétkedéssel vegyes csodálkozással álltam meg ott, ahol a harmincas táblának lennie kellett volna. Nem is egy volt, hanem kettő, egymással szembefordítva. Kétségtelen, hogy péntekenként, vagy akár minden este, műszak végén valaki rendszeresen elballag ide a harmincas táblához, feldob egy másikat a hátával kifelé, és egy erre a célra rendszeresített gumidarabbal rögzíti az egészet. Mindezt munkaidőben, csak és kizárólag azért, hogy a szabálytisztelő autósnak ne kelljen feleslegesen a fékre lépnie. A látvány sokkoló volt: „biztos ami biztos” alapon hónapokig feleslegesen kint hagyott táblákhoz, a tábla mögötti bozótosból radarozó hatósági közeghez szokott autósként köpni-nyelni nem tudtam.  

A jó hír, hogy mindez nem álom, nem fikció, hanem a létező valóság valahol Szombathely környékén. A rossz pedig az, hogy már a piros vonalon túl.

A módszer hazai elterjedéséhez egyetlen fontos lépést kellene megtennünk. Béláim, gondolkozzunk! – vethetné fel valahol valaki, és tehetné fel a kérdést: lehetne-e ugyanazt másként, máshogy csinálni, mint eddig? Esetleg úgy, hogy ne szívassuk meg feleslegesen a többieket? Netán el is hangzott már a kérdés, és Ön, kedves Olvasó, találkozott már munkaidő után felesleges, ezért letakart táblával? Kérjük, ossza meg velünk!