Ordítok, ha nagyon muszáj

Az a munkánk, hogy vezessünk. Autózunk idehaza és külföldön, így elég jól látjuk a különbséget az országok és földrészek között. Nem a magyarok a legrosszabbak, de a dicső úrvezetők dobogójától fényévekre vagyunk.

Az első irodai kávé mellett rendszeresen előkerül a téma, elduzzogjuk egymásnak a negatív tapasztalatokat, a friss halálközeli élményeket. Így jött az ötlet, hogy év végére összegyűjtsük, ami zavar, megfogalmazzuk, hogy mi az, amit tényleg utálunk a többi vezetőben.

Winkler Róbert:

Végzetem a tétova tötymörgő. Behúzódik középre, lassít, indexel egy kicsit, aztán visszaveszi, de nem gyorsít. Szélsőséges esetben megáll az út közepén. Leszarja, másokkal mi van, családi címerének latin jelmondata magyarul így hangzik: „Nyugi, nyugi, igazán várhatsz már egy kicsit, nem hajt a tatár, most az, hogy én itt szerencsétlenkedek totál fogalmatlanul, nem kéne, hogy bárkit kiborítson.”

Lehet szerencsétlenkedni úgy is, hogy nem okozunk tömegszerencsétlenséget, de a tétova tötymörgőt úgy nevelték, hogy szarja le az emberiséget. Nem áll félre, hogy esetleg gyalog, nyugodt körülmények között tájékozódjon, járókelőktől érdeklődjön, esetleg a saját GPS-én buzuljon: neki ott kell állni egy kereszteződésben vagy beláthatatlan kanyarban, ostobán tekergetve a nyakát a szélvédő mögött. Ő az, aki ilyenkor mindenkit ingerülten integetve engedne el, természetesen nem számolva azzal, hogy a többi irányból ki és milyen gyorsan érkezik. Tipikusan az ilyen barmok szoktak hatszáz métereket tolatni az autópályák leállósávjában, mert kilométereket autózni a következő lehajtóig már nem lenne gazdaságos.

Vályi István:

Az utálat enyhe kifejezés arra, amit akkor érzek, mikor a leállósávban húz el mellettem vészvillogózva egy 10-15 autóból álló ukrán/román konvoj száznegyvennel. Farvizükben azokkal a magyar rendszámos barmokkal, akik csapódnak, mert milyen jó ötlet.

Oké, van, akinek a gyereke üvölt, van, aki kórházba siet. Néha, talán, egy az ezerből. De nem egy plafonig rakott Sprinterrel vagy hanyatt fekve a Q7-ben, falkában. Ez a gyökérség iszonyatos módon fel tud bosszantani, bár az autópálya melletti benzinkutakon dísznek ottfelejtett rendőrautók még inkább. Mert rendőr ritkán ül bennük, pedig tényleg, őszintén gratulálnék nekik, amikor mélytorokkal szopatnának végig egy-egy ilyen leállósávban vonuló bandát. Srácok, inkább ezzel foglalkozzatok, mintsem az autópályán, menetiránnyal szemben állva mérjetek a piros Lacettiből. Mert ez a veszélyesebb, nem a 150-es tempó.

A ködlámpás, indexet soha vagy csak az utolsó pillanatban használó versenyző már csak hab a tortán.

Bazsó Gábor:

Az autós agresszió minden formáját szégyenletesnek tartom. A dühből villogás, nyomulás, dudálás is elkeserítő, de az átüvöltésnél semmi sincs lejjebb. A legtöbben nem értik meg, hogy a bizonytalankodás, a szerencsétlenkedés, még a konkrét veszélyes bénázás is azért van, mert a másik épp bajban van. Bizonytalan, zavart, rutintalan, nem ismeri a környéket, részeg, rosszul lát, nagyon fáj a feje, a főnöke szemétkedésein jár az esze, ordít mögötte a beteg gyerek, az ölébe hajolt a barátnője, és így tovább. Ezer és egy oka lehet, de mindegyikben közös: az üvöltés, dudálás, teli tüdős fasszopóköcsögözés nem segít rajta.

Azok vezetnek rosszul, akiknek kényelmetlen a helyzet, mert ügyetlennek vagy tapasztalatlannak érzik magukat, és minden olyan dolog csak árt nekik, ami a kényelmetlenségüket, szorongásukat fokozza. Mindannyian voltunk már bizonytalankodó kacsázók vagy álmatag szerencsétlenek életünkben, csak közben felmentettük magunkat, mert mi tudtuk, hogy épp okunk volt rá, és alapvetően nem vagyunk örökös kretének. Ez az a bizalom, amit másnak nem szoktunk megadni. A világban minden pillanatban ugyanannyi szerencsétlenkedés történik, csak az alanyai mások, ahogy a föld kering a nap körül. És egyszer eljön a te napod is. Légy inkább te is aranyos, hátha veled is pont aranyosak lesznek majd.

Göbölyös Zsolt:

Én a budapesti okostojás giga menedzsert utálom, aki koppanásig megy az elfogyó sávban, illetve nem áll be a többiek mögé, hanem előrenyomul és ott tolakszik be. Nem látja be, hogy hiába van előrébb, jobban le kell lassítania a besoroláshoz és ehhez még másik száz autónak is jobban le kell lassítani, hogy ő, a fontos ember, a siető menedzser, a hipervállalkozó az elfogyó sávban legelöl beférkőzhessen.

Én nem vagyok agresszív, engem nem érdekelnek az őstulkok, én csak azt szeretném megtudni, hogy miért csinálja? Mit gondol, aki korábban besorol és várja a sorát, az miért teszi? Azt gondolja, hogy ő okos és fontos ember, őt jobban várja a barátnője vagy a gyermeke, mint a sorban álló többit? Mindenki ráér, csak ő siet? A többiek mamlaszok és nem jut eszükbe? Vajon mit mondana, ha megkérdeznénk?

Kőbájker:

Amit igen rühellek, azok az enyém-az-út típusú paréjok. Beül a gyökér az autóba, és egy másik világba kerül: ez az ő privát world of warcraftja, ő lesz az istenkirály, mindenki dögöljön meg. Kotródjanak előle az útról, az ő részére hátrafelé is elsőbbséget kell adni. A féket nem ismeri, csak a dudát: ha nem takarodsz előle, felöklel, különben is, kurvaanyád.

Az irányjelzőhöz fáradt, ráadásul ő a főnök, delegálja neked a feladatot: találd ki szépen, köcsög, merre akar menni. Parkolni az út közepén szokott, el ne fáradjon a kis lába a sok járástól, a többi autós majd megvárja, ő fontosabb. Otthon se fizet ki 15 ezret egy garázsra a lakóparkban, inkább megáll a leglehetetlenebb helyen, ami miatt mindenki őt kerülgeti. A piroson ő még átfér, sőt akár elindul a pirosban, mert neki nincs ideje kivárni, amíg zöld lesz a lámpa.

Rendszerben gondolkodni nem tud: csak ő számít, őt engedje be mindenki, ő viszont senkit, mindenki le van szarva. Annyi agya nincs, hogy ha a beragadt autót elengednénk, nem anyázva dudálnánk, megindulna a forgalom. Mondhatnám, hogy mindez csak bizonyos fajta autótípusok tulajdonosait reprezentálja, hiszen pontosan tudjuk, melyik típusok tulajdonosai nagy eséllyel parasztok. De nem mondhatom, mert nem csak az X5-ös vagy A8-as kopaszgeci ilyen, hanem gyakran a legártalmatlanabb gyíkfasz apukák vagy középkorúak is, bármilyen autóban. A taxisokról nem is beszélve.

Tibor Bende:

Nekem a kettős mérce fáj. Mégpedig az, ha valaki valamit magának megenged, de másnak nem. Ennek egyik tipikus példájával naponta találkozom. Csikorgó kerékkel kifordul elém, amikor már jó közel vagyok, majd az én korábbi tempómnál és a legnagyobb megengedett sebességnél is jóval lassabban elkezd tötymörögni. Érti ezt valaki? Csak addig siet, amíg kifordul, aztán már ráér.

Szorosan idekapcsolódik a másik, amitől képes vagyok elveszíteni az emberiségbe vetett hitemet. Az autó sebességmérője által mutatott érték értelmezésének problematikája. Mondok egy példát: amikor egy átlátszó műszerfalas Citroen C4 mellett mentem el az M0-son. Én GPS szerint haladtam 74-gyel a 90-es szakaszon, és jó pár másodpercig tartott, mire megelőztem, épp addig, hogy megfigyeljem, az ő sebességmérője 86-ot mutat. Mondom, 74-gyel elmentem mellette. Nem világos?

Elmondom. Az óra többet mutat, autónként, guminként, légnyomásonként eltérő értéket, ami mindig kevesebb a valós sebességnél. Sokkal. Jelen esetben legalább 16 km/h volt a különbség. Ez azt jelenti, hogy ő azt HISZI, hogy jó tempóban halad, de a valóság ezzel szemben az, hogy percenként tíz másik autót kényszerít sávváltásra, előzésre, vagy ha ezt nem lehet, akkor csak simán feltartja. Butaságból, mert nem tudja, hogy mennyivel megy. Írtunk már erről, az volt a címe, hogy A poroszkálók gyilkolnak.

Pedig nem olyan bonyolult ezt megoldani: kölcsön kell kérni a szomszéd, anyuka, gyerek, unoka GPS készülékét, és meg kell MÉRNI, hogy a GPS szerinti 50-90-100-130 az az ő óráján mennyi. Ha ez megvan, meg tudja választani a helyes sebességet. Aki meg kitalálta, hogy sebességmérők összevissza mutassanak baromságokat, az menjen egy C4-es mögött Párizsból Pekingbe.

Még valami: a hangos kipufogót ordíttatók. Legyen az 50-es kismotor szétrohadt dobbal, legyen egyhengeres enduró, aminek a hangja a házfalak között tíz percig csapódik oda-vissza, sportmotor, sportautó vagy boyracer verda. A hangos kipufogóra nincs mentség. Semmi. Amerre jár, ott lázas betegek, alvó gyerekek, idősek, migrénesek, terhes anyukák ébrednek fel, és a hangoskodó tönkreteszi az életüket a felesleges zajával.

Főleg nyáron zavaró, amikor a betontengerben minden fuvallat ajándék, na ilyenkor kerülnek elő, és percekre elveszik a legdrágábbat mindenkitől, a nyugalmukat. A hangoskodóval keményen kell bánni. Lemérni a zaját decibelmérővel, és ha több a törvényben megengedettnél, szankcionálni kell, szigorúan. Decibelenként 10 000 Ft büntetés és eszközelkobzás. Egyből csend lenne.

Rézmányi Balázs:

Én általában olyan magában puffogós vezető vagyok, de a hülye helyen álló gyalogosoktól folyékonyan kezdek káromkodni. A hülye helyen állásnak három fokozata van:

Bronz fokozat – a gyalogátkelőhely

Mint fejlett européer demokraták, tudjuk, hogy a gyalogosnak nem csak lehetősége van átkelni a zebrán, de elsőbbsége is van. Ehhez annyi kell, hogy átkelésre utaló magatartást tanúsítva megálljon a zebránál. Ilyenkor én is megállok. Viszont átlag heti kétszer futok bele olyanba, aki a kedvesét, a jó időt, a megváltást vagy berki poszátát vár a zebránál, átkelni viszont nem óhajt. Ilyenkor állok, nézek rá, villantok, mögöttem tülkölnek, ő meg megsértődik, és legyint, hogy menjek, majd áll ott tovább.

Ezüst fokozat – lámpás gyalogátkelőhely

Az autók papíron ötvennel, amúgy hetvennel repkednek, a gyalogátkelőhely lámpája közben pirosat mutat. Messze még a zöld. De az ezüstfokozatú gyalogos, mint műugró a toronyban, a lábujjaival kapaszkodik a járda szélébe, a dizájner-frufruja már az úttest fölé lóg. Közben jön a piros hetes meg a zöld IFA, de ez nem zavarja, hisz az még a járda… ahogy a háta mögött lévő maradék tíz méter is, de ott hogy fogja leverni a kalapját az Ikarus tükre?

Arany fokozat – a buszöböl

Az aranyfokozatú gyalogos közlekedőtárs ismérve, hogy (szerinte) szuperképességekkel rendelkezik. Azzal, hogy a buszöbölből besétál a külső sáv széléig, és üveges tekintettel réved a távolba, felgyorsítja az időt és/vagy a soron következő buszt. Emellett (szerinte) teljes védettséget élvez a fizika köztudottan rugalmas törvényeivel szemben. Még akkor is ott áll, ha épp' csak egy pillanatra begurulnék a megállóba, hogy felvegyem/kirakjam a kedvesem (tudom troll-testvéreim, tudom…).

Sipos Zoltán:

Sajnos én az ilyen karottai kedvességhez nem vagyok elég jámbor. Mondjuk örülök, hogy a többiek azok, mert én bizony bevallom, ha felidegesítenek, ha ok nélkül tötymörögnek, és teszik ezt várakozás, villantás, egyéb jelzés ellenére, nekem elpattan a húr. És ordítok. Kurvanyázok. Mert nekem nem fér a fejembe, hogy miért kell leszarni a többieket. Ha már jeleznek, hogy útban vagyok, feltartok valakit, zavarom a közlekedést, akkor igyekszem nem zavarni, nem feltartani. Az, ha valaki beleszarik ebbe, az felidegesít. És inkább én ordítok, dagadó erekkel a halántékomon, mint hogy a belül fortyogó düh miatt megszélhűdjön a szívem. Tudom, szégyenletes, de legalább vállalom, ez már biztosan a gyógyuláshoz vezető út.

Mondok két példát. Mindkettő ugyanazon a kétsávos főúton esett meg. Az egyiknél a lomisok gondolták úgy, hogy az ő dolguk fontosabb mindennél, és ahelyett, hogy lehúzódtak volna, amíg bogarásszák a kincseket, inkább a sávjuk közepén lebaszták a platós kistehert, és úgy kezdtek reciklálni. Eleinte próbáltam kedvesen rákérdezni, esetleg el-e romlott-e az autójuk-e, segítsek-e letolni-e az-e útról-e. Erre csak annyi volt a válasz, hogy nem romlott el, foglalkozzak a magam dolgával. Igen, ez után ordítottam, szélesen gesztikuláltam, kurvanyáztam. Mert az nekem nem fér bele a fejembe, hogy így telibeszarjanak mindenkit.

A másiknál (kb. egy hete) ugyanezen az úton hasonlóan megállt egy öreg a Hotel Asztmájával. A jobb kerekek fent a padkán, de amit nem foglalt el a sávból a kocsijával, azt beterítette ő maga, ahogy az ajtó zárásával foglalkozott. A kocsi mögött öt teljesen üres hely volt az út szélén pár éve, drága pénzen, térkővel kirakott parkolóban. Megkérdeztem őt is, vajon elromlott-e, tudok-e segíteni. Kicsit még tényleg arra is gondoltam, hogy valóban kellhet neki a segítség, mert épeszű ember nem áll a fűre/sárba, ha centikre tőle ott a parkoló. Ez is arrogánsan elkezdett magyarázni, hogy foglalkozzak a saját dolgommal, menjek csak el. Visszafelé jövet még mindig ott állt a kocsi, a vén fasz meg fecserészett az egyik házban lakó, ablakon kihajoló ismerősével. Megálltam, kiszálltam, hogy elmagyarázzam neki, miért tahó dolog, amit csinál.

Még egy szót sem szóltam, mikor elkezdett ordítani, hogy oda ne menjek, közelebb ne menjek. Kérdeztem, miért. Mert lelő. Mivel? „Van engedélyem, és majd megmondom a rendőröknek, hogy megtámadtál!” Igen, ez után is ordítottam, és megemlítettem neki, hogy ha most nem takarodik a picsába, én hívom a rendőröket, hogy fegyverrel fenyegetett.

Persze gyakran én is igyekszem megpróbálni kultúremberként viselkedni. Csak annak meg az a vége, hogy a másik kezd el ordítani, ami miatt én csak szélesen mosolygok, ettől ő még idegesebb, és… szóval, inkább ordítok, ha már nagyon muszáj.

Tehát a legjobban a mindent és mindenkit leszarók idegesítenek.

De az eredeti kérdésfelvetésre reagálva: engem mérhetetlenül idegesítenek a piroson átmenők. Nem azokra gondolok, akik még a sárgán akartak átcsúszni, de kicsit piros lett a vége. Nem. Azokra a surmókra gondolok, akik a piros kellős közepén gurulnak át a kereszteződésen. Legnagyobb számban biciklisek csinálják ezt, de sajnos láttam már autóst, de ami a legszomorúbb, hogy robogóst is. Régebben nem tapasztaltam ilyet, de többen is mondták, le vagyok maradva. Beállnak a piroshoz, majd mikor úgy gondolják, szabad a pálya, megtekerik a gázt, és elberregnek. Ha ezt gyalogosként teszik, ugyanúgy szabálytalan, de az én szememben járművel szándékosan áthajtani a piroson sokkal randább dolog.

A közlekedés a kölcsönös bizalmon alapul. Hogy a stoptáblánál megállnak a többiek, és megadják a jobbkezet, körülnéznek irányváltáskor. És a közlekedési lámpánál addig állnak, míg zöldre nem vált. Ha ezeket az alapvető dolgokat veszik semmibe az emberek, elvész a kölcsönös bizalom, és annak jó vége nem lehet. 

Papp Tibor:

1. akik 200 méteres követési távolságot tartanak dugóban, nehogy még véletlenül is esélye legyen a dugónak elmúlni, sőt, duzzadjon.
2. akik akkor is 200 méteres követési távolsággal poroszkálnak, amikor meglódul a sor, és vége a dugónak.
3. aki nem indexel.
4. sőt, akik előbb satuz, és utána indexel.
5. a megszűnő/kanyarodósávon előresurranó taplók.
6. a párhuzamos bicikliút ellenére a szűk sávos úton bringázó, akit alig lehet megelőzni, de aztán valahogy sikerül, de ő nem adja fel, előremegy, aztán át a piroson, és az egész kezdődik elölről.

7. a piroson szándékosan átmenő autók. Főleg, aki előbb megáll, aztán átmegy.
8. a szétnézés nélkül átmenő gyalogos, lehetőleg feketében és kapucniban, MP3-at hallgatva.
9. az autópályán felháborodó jellemzően terepjárós/drágaautós, hogy merek én csak 130-140-nel menni a belső sávban, és nem lehúzódni a 90-nel vánszorgó, összefüggő kamionsorba, holott ő menne kétszázzal. És hogy ezt érzékeltesse, másfél méterre jön a seggemben.
10. az öt másodpercig zöld lámpáknál négy és fél másodperc alatt elindulók.

Koncz János:

Az egyik szinte érthetetlen, ám lépten-nyomon tapasztalható bunkóság, a ködlámpák égetése. Mert azt még csak-csak megértem, ha pl. a csíkok nélküli, padka nélküli, kátyús vidéki utakon jobban akar látni a nyomorult autós, és a ködlámpát veszi igénybe, hogy bele ne karuljon az árokba. De autópályán? Ahol általában a másik seggében mész, vagy ha nem, hát van fehér csík, prizma, korlát, istennyila?

Ott minek kiégetni az előtted haladó szemét a visszapillantókon keresztül? A hátsó ködlámpáról már nem is beszélve, amit gyakorlatilag már nyári napsütésben is éget egy rakás paraszt? De akkor legalább nem vakít annyira, viszont sötétben, egy ilyen ökör mögött vezess le Pesttől Miskolcig, szerintem lyukak égnek a retinádba. Ha meg villogtatsz neki, nem érti a szerencsétlen, mi a baj, vagy legalábbis úgy csinál. Ha meg megelőzöd, és villogtatod neki a hátsó ködlámpádat, akkor az rajtad már nem segít. Na, ezért én rajta is szoktam hagyni, amíg az autóm seggét látja.

A másik ugyanilyen bosszantó, de szomorú is ugyanakkor: a munkába járók, ingázók tudatos cammogása. Ez a taktika azon alapul, hogy, ellensúlyozandó valamennyire az üzemanyagárak emelkedését, minél kisebb költséggel jussanak el a munkahelyre és vissza, megvalósítási formája pedig a hosszú fokozatban kis sebességgel andalgás, mert úgy kisebb a fogyasztás. Ezt gyakran ötvözik azzal, hogy az egy faluból egy munkahelyre járók négyen-öten egy autóval mennek, és összedobják a benzinpénzt, ami úgy már egész elviselhető összeg, de persze a tötymörgés marad, mert akkor a kevés is kevesebb lehet egy kevéssel.

Próbálj meg az ilyen tisztességben félig széthullott Wartburg, Lada, Swift, Renault, Opel mögött menni kacskaringós úton, ahol előzni se mindig lehet, 10-20-30 kilométert, nem fogod élvezni. A legszebb, amikor ezek a járgányok a tipikus munkakezdéses, -végzéses időpontok környékén összetalálkoznak, és 4-5 autós konvojokban vánszorognak, egymás seggébe tapadva.

A szegénység nagy úr, kérem, még az élvezetes autózástól is elveszi az ember kedvét.

Zirig Árpád:

Nem tagadom, egyre lassabban vezetek. Nem cammogok, nem lassítom mások életét, de egyre közelebb járok a KRESZ-ben lefektetett bölcsességhez. Oké, tudom, a közlekedési szabályok rendszerét nem Buddha adta a kezünkbe, de kellő nyugalommal autózva egyszer úgyis eljön a megvilágosodás.

Nem szeretek gyűlölködni, bár néha muszáj, nem is vár az első kanyar mögött a nirvána. Van, hogy borul a bili, és anyázok a volán mögött: ami kiborít, a nem indexelők óriási csoportja. Csak egy mozdulat lenne, de sokan mégsem teszik meg. Nyegleség? Flegma nemtörődömség, vagy csak szimpla butaság? Tartok tőle, hogy az utóbbi – s ha így van, akkor megérdemlik azt az átkot, amit a kormány mögül rikkantok.