Ahol a Suzuki lenyomja a BMW-t
Kézifék? Nem szoktam használni. Visszahúzom eggyel, lelépek a kuplungról és már megy is keresztbe - mutatja be Balázs a gépet. A száz százalékos sperr, a.k.a. hegesztett diffi nem túl kezdőbarát, de annál látványosabban lehet vele autózni, ha ráérzel. Gyomromban háború dúl a fél ötös kelés után, a csata döntetlenre áll. Egyfelől őrületes mókának ígérkezik a nap, hiszen egy kétszáz ló körüli BMW-vel csapathatunk egy félig aszfalt, félig murva ralikrossz-pályán. Viszont nem ismerjük sem az autót, sem a helyszínt, vagyis némi hendikeppel indulunk a szombati napot edzéssel töltő sporttársakkal szemben.
Vasárnap reggel hét körül értünk le Pistával Ádándra. A nyolcvanas években épült, hányatott sorsú pálya a község határától párszáz méterre van. Itt aztán senkit sem zavar a Celica leszakadt kipufogója, a BMW szüntelenül sivító hátsó kereke, a pálya szélét koptató Suzuki felvert pora. Aki meg szeretné nézni a versenyt, kibiciklizik a földúton, kiül a domboldalra, és tökéletesen belátja a kifli formájú pályát. Egyelőre persze szó sincs nézőkről, még a versenyzők is ásítozva dörzsölik a szemeiket, egyedül a locsoló Liaz köszörül rendületlenül, majd egészen váratlanul beindul egy-két hengerrel köhögve.
A komolyabb bajnokságokban megszokott, szervizsátrak alól véreres szemekkel pislogó fejek helyett mosolygós arcok bukkannak fel a parc fermé szerepét betöltő mezőn. Kis késéssel Zoli, a főszervező és egyben pályatulajdonos is befut, és szívélyesen üdvözöl minket. Mindjárt tartunk egy kis eligazítást ott a sátornál, aztán indul a verseny - közli a stressz legkisebb jele nélkül, majd bemutat Balázsnak, akié a bérelhető autók egy része, többek között az E30-as BMW is, amivel menni fogunk.
Majrényilatkozat, rajtszámragasztás, és már bújunk is az overallba. Nyolckor elrajtol az első autó - a nagy lazaság mögött valamit mégis tudhatnak a szervezők, hogy nincs semmi csúszás. Kettesével, fél kör eltolással rajtolnak a gépek a kábé egy kilométeres pályán, négy kör számít egy gyorsasági szakasznak, hiszen a körpálya ellenére hivatalosan ralisprint-futam az esemény. Négyszer négy kör a mai penzum, egyszer jobbra, egyszer balra indulunk el majd. Pista a mezőny elején megy, én a végén, kivonulok a pálya szélére fotózni.
Az első menetben jól fel lehet mérni a mezőnyt. Vegyes. Van, aki tévedhetetlen magabiztossággal hibátlan köröket fut a kereklámpás Zsigával, a csajok kevésbé magabiztosan, viszont annál bevállalósabban tolják a Celicának, és akad néhány hozzánk hasonló zöldfülű, akinek néha kiadja, néha nem. Pista az első gyors vége felé megforog, de addig egész szépen tolja a BMW-nek.
Itt azért csak gyorsan – és pofátlanul – közbeszúrnám, hogy Bandi, remek kollegiális érzékkel, jellemzi azt a fogalmatlan - ámde rendkívül vidám és mókás – küzdelmet, amit a sosem látott pálya (noch dazu ralikrosszos) és az ismeretlen autó+100-as sperr-kombóval végrehajtottam. Jó előre tisztában voltunk vele, hogy a tapasztalt amatőrök és e helyi lokálmatadorok között maximum színesíteni tudjuk a mezőnyt. Ha pedig valahogy ki akarunk lógni, akkor megpróbálunk minél többet keresztben autózni-porolni és szórakozni. Persze ez nem megy olyan könnyen, Lenin apánknak igaza volt: tanulni, tanulni, tanulni! Erre pedig remek alkalmat találtunk: a driftek még kockásak, a kanyarívek még messze, inkább csak sodródtunk ide-oda, de élveztem és Bandi is. Rengeteget tanultunk, nem túlzok akkor, mikor azt állítom, hogy mindez felért egy intenzív vezetéstechnikai tréninggel.
Segít azért Balázs is, aki beül mellénk az első, ismerkedő körre. A hathengeres harsány trombitálásától kedvet kapva én persze egyből az első kör végén seggel érkezek a célegyenesbe, de instruktorom nem fikáz: mehet az egyes, gyerünk, tovább. Szeretnék viszont elnézést kérni a fél körrel később induló, azonban nemsokára mögém érő suzukis párostól, hogy feltartottam őket a végén. Mentségemre annyit tudok felhozni, hogy eléggé lekötött a pályatanulás és a barátkozás az autóval, illetve nem vettem komolyan, amikor megjelent a Suzuki a tükörben. Az a Suzuki, amelyik a végén abszolút harmadik helyre futott be. Bocs, nem tudtam, szerintem azok sem, akik párba raktak vele.
Az első négy körben mintha nem is én mennék. Kezeim forgatják a kétküllős kormányt, lábaim finoman masszírozzák a pedálokat, kapcsolgatom a váltót is néha, kalibrálgatom a popométert. Balázs mellettem darálja két másodperc fórral, mi fog történni: felmegyünk az aszfaltra, marad a kettes, a gumirakásnál fog elindulni, azonnal ellenkormány. Pontosan a gumirakásnál indul el, naná, ott az ellenkormány, de nem színezem elég bátran, kockás lesz a kanyar. Murván meg elég fogalmatlan vagyok, nem érzem, mit lehet és mit nem, a határok kóstolgatása még messze van.
Amikor kikászálódok és Pista meglapogat, veszem észre, hogy dől rólam a víz. Naná, a palóc tundraoverallja van rajtam, ami még a Mazda Ice Race-ről maradt meg. Az időm még a megforgással együtt is jobb, mint Pistáé, aki szintén piruettezett egyet, de látom, van hova fejlődni. Kezdem fejben összerakni, mi történt az elmúlt öt percben.
A 2,7-es saccra kétszáz lóerejét egyelőre nem tudom kihasználni. Talán nem is nyomtam padlót, csak öblögettem a középtartományban, fékezni meg szintén alig kellett. Vagyis tetűlassú vagyok. Meglepő, hogy a poros aszfalt alig tapad jobban, ha egyáltalán, mint a fellocsolt murva. Persze a bazaltkemény, ősrégi téli Pirelliket sem Ádándra fejlesztették, de ledarálni az is jó, nem az a korlátozó tényező. A hegesztett diffi és az utcai futómű az, amit meg kellene tanulni kezelni, mert nem úgy viselkedik, mint amihez szoktam.
Minden provokáció nélkül egyből elteszi az autó a seggét. Gázelvételre, gázadásra ugyanúgy. De ha sok lett, nem jön vissza olyan kezesen, mint egy lamellás önzáró diffi, pontosan el kell találni a tempót mindenhol. A murva pár helyen dobál, ott elbilleg a lágyan rugózott bódé, nem merem eltolni koppkeresztig. Kifogás van bőven, viszont utánam Balázs megy a BMW-vel. Neki mindenhol kiadja, lényegében driftgálát tart, a közönségnek autózik. Közben bő öt másodperccel gyorsabb köröket fut nálunk, mellesleg.
És nincs bennünk szemernyi irigység sem, ahogy a többiekben sem. Nem jön oda senki fikázni, mennyire bénák vagyunk, ellenben bárkivel el lehet beszélgetni bármiről, amiben motor van: legyen az rotakapa, motorcsónak vagy autó. Itt nem csillannak milliós VEMS-vezérlők tüchtig vezetékei, nem feszült arcú PR-osok szabályozzák az egyes autók körül hömpölygő tömeget. Van egy-két sok pénzből épült autó, látszik is rajtuk, de a hangulat egyformán ragad mindenkire, nincs kivétel. Itt mindenki szórakozik, közben pedig mérik az időt. Tanulságos volt figyelni a többieket, legyen az elsőkerekes, szétreszelt, kétliteres A-Corsa vagy kereklámpás Zsiguli. Sejtettem, hogy Bandival nem fogok bírni, de nyugtattam magam, a különbség még nem vészes, egy öreg BMW-ssel szemben pedig alulmaradni sem szégyen. Majd jövőre törlesztek, megállj!
Viszont úgy látom, itt legalább akkora dicsőség egy szépen megkörzőzött ív, mint egy-két másodperc a végén. A ladások rednáztatnak, a suzukisok prempögtetnek és fényesre koptatják a kézifékkart, az agyonnyúzott bér-Celica meg alapból teszi a farát, közben az első körben leszakadt kipufogója miatt fájdalmasan zokog a visszhangzó domboldalban. Általában ketten-hárman indulnak egy autóval felváltva - a Celicának vagy öt sofőr jutott. Megadóan tűri a kínzást, a nap végére ugyan eldurran a hűtője, de még úgy is végigmegy.
Mi Pistával a profi versenyzők sanyarú sorsát vagyunk kénytelenek kóstolgatni: két gyors között nincs más dolgunk, mint nézni a többieket, elemezni a pályát, esetleg átszerelni a kamerát. Vagy a fűben heverve arról filozofálni, mennyire ide való lenne a Shitgun. Hiszen az E30-as szinte már túl erős ide, főleg a 4,27-es, ultrarövid áttétellel, viszont egyáltalán nem tűnik autógyilkosnak a pálya. Négy perc alatt nem melegszik el sem a motor, sem a fék, egyedül a futómű meg a hajtás kapja a kiképzést, de annyira nem vészes az sem. A BMW is széria rugóstagokkal megy most, amíg el nem készülnek a versenygátlók.
Ha mindent tökéletesen uralsz, nem mész elég gyorsan - szól a bölcsesség – ez történhetett a második menetben. Már kíséret nélkül ültünk be a BMW-be, viszont ellenkező irányba mentünk. Így sokkal könnyebbnek tűnt a pálya, kevesebb trükkös rész volt, csak a belső aszfaltos részen volt nehéz eltalálni úgy a tempót, hogy ne buta orrtologatás legyen belőle. Az időkön is meglátszott az eredmény, majd’ tíz másodpercet javultunk az első négy körhöz képest. Azt azért nem mondanám, hogy már ismertük az autót. De a pályát sem.
Itt a szervezők elkövettek egy apró hibát, ezt a videó forgatásakor még nem tudtuk: az ellenfelem idejét írták be – tévesen – nekem, az enyémet pedig neki. Ezért gondoltam azt, hogy kerek 17 másodpercet gyorsultam, pedig nem, csak ötöt. Mikor végignéztük Bandival a hivatalos időmérő-tabellát, akkor jeleztem is, hogy köszi, de nem ékeskedem más tollával, írják csak be nekem a menetlevelembe is a 4:12-őt. Ami sok.
A legvégén, a negyedik menetben kezdtem el nagyjából érezni, hol hagyom ott a másodperceket. Ellentétben Pistával, aki a látványra koncentrálva egy métert nem ment egyenesen, bevallom, sok helyen inkább nem vállaltam be a legmerészebb szöget, spórolósan ballagtam be a kanyarokba, és a kigyorsításra figyeltem. Az utolsó előtti körben szépen kiadta egyszer, az egy értékelhető 0:58 lett, aztán az utolsó kör utolsó kanyarjában, természetesen a murvás szakaszon mégis besokalltam, megint csúnyán megforogtam. Pistára azért így is sikerült rávernem az összesítésben 18 másodpercet, úgyhogy házi versenyünk jelenleg döntetlenre áll a chevys gokartozás és ezután az ádándi móka után.
Még magamon is jót nevettem, ennyi felesleges kormánytekergetés a világon nincs, mint amennyit én csináltam, sőt, egyedüliként nekem sikerült az autó fenekével beérni a gyorsasági céljába. Így adta ki a beforgás, természetesen azt hazudtam, hogy szándékos volt. Telós Bandi sokkal tisztábban, céltudatosabban vezet, ez látszott a belsőkamerás felvételeken is, teljesen megérdemelten veszítettem aznap. Egy necces helyzetem volt, arra kristálytisztán emlékszem, amikor lesodródtam a célegyenesnek titulált aszfaltos részen, majd legalább 3-4-szer ide-oda csapódott az autó feneke, míg valahogy összevakartam. Büszke voltam magamra piszkosul. Ilyen apró örömökkel is beéri a férfiember. (És Bandi ráadásul dobogóra állt!)
Aki azon kesereg, hogy itthon milliomosnak kell lenni az autóversenyzéshez, téved. Lehet, hogy néhány szerencsésebb történelmi múlttal rendelkező országban több a versenypálya és megfizethetőbb ez a hobbi, de a békésen hazafelé trélerezgető Zsigákat, Suzukikat elnézve egy pillanatra le tudtunk szakadni a taxis botrány és a szlovák rendszám alkotta tengelyről. Van itthon is lehetőség a hétvégi bohóckodásra, egy nagyobb plazmatévéből majdnem ki is jön egy szezon.
Ezen a sprint futamon például szinte bármivel lehet indulni, ami teljesíti a cső-ülés-öv szentháromság alapkövetelményeit, amit a józan ész is megkövetel. A többit nem is kell annyira komolyan venni. Ez nem arról szól, hogy mutassuk meg jól a többieknek. Arról sem, hogy hány misi a versenymérnök fizetése. Annyi az egész, hogy kimegyünk a játszótérre, ahol normális körülmények közt, normális társaságban autózhatunk egy jót. Hogy aztán hetekig sztorizzunk róla persze.
Egyszerű, világos, kicsit mezítlábas, de valószínűleg éppen ezért kedves ez az egész móka. A Shitgunt pedig ide már a japánok is ide teremtették.
