Sokan keresték már a választ a kérdésre, hogy mi hajtja az embert egyre gyorsabban, egyre magasabbra? Miért nem elégszünk meg azzal, amink van, miért keresünk újabb és újabb kihívásokat ha már elfogytak a régik? Becsvágy? Hírnév? Vagy egyszerű kíváncsiság? Netán ezek együtt? Szerintem mindegy, hiszen rekorderek és hősök nélkül egyszerűen lapos és unalmas lenne az életünk, ilyen egyszerű. Mindig is voltak és mindig is lesznek.
Egy ilyen emberről szól az a film is, amire nemrég találtam rá és melyet nagyon ajánlok mindenkinek, akit valaha is megcsapott a sebesség mámorító érzése, aki valaha is érezte azt a finom vas-ízt, amikor az adrenalin elönti a szervezetet.
David Abbott "Ab" Jenkinsről és kicsit tán fiáról, Marv Jenkinsről is szól. David, aki 1940-44 között Salt lake City főpolgármestere volt, jó képességű és ügyes sofőr hírében állt. Mindezek mellett iszonyatosan biztonságosan is közlekedett, 1956-ban bekövetkezett haláláig sosem volt részese közúti balesetben (több, mint egymillió mérföldön keresztül) és befolyásos embereként mindent megtett azért, hogy másnak se legyen. Manapság talán lemazsoláznánk, pedig egyszerűen csak nem volt híve a közúti száguldozásnak.
Talán éppen ezért volt ő az, aki lényegében feltalálta a világnak a Bonneville-melletti sós tavakat, ő volt az, akit a sebességi rekordok atyjaként, az egész mozgalom összefogó megalapítójaként tisztelnek. Rájött, hogy a kiterjedt sós tavak eszményi lehetőséget kínálnak arra, hogy a lehető legbiztonságosabb körülmények között száguldozhasson mindenki, aki kihívásokat keres. Az viszont igaz, hogy akkoriban – és kicsit tán ma is – inkább volt ez kockázatos játék és kaland, de a versenysport veszélyes, aki oda kiment, az tisztában volt ezzel.
Abbot már a húszas évek második felében kijárt ide, legnagyobb sikereit a Duesenberg-alapokra épített Mormon Meteor nevű autójával érte el. Ebbe Curtiss repülőgépmotorokat szerelt és először 1935-ben állította be a 24 órás átlagsebesség-rekordot 217 km/órával, majd a nagyobb és erősebb (25,7 literes, 750 lóerős) Mormon Meteor III-mal 1940-ben 259,394 km/órára módosította. Az egy teljes nap, ebben az autóban, minimális pihenőkkel. Őrültségét mi sem jelzi jobban, mint a tény, hogy ezt a rekordot csak 1990-ben - ötven évvel később – sikerült megdönteni egy gyári támogatású Corvette ZR1-el.
Annak idején Ab Jenkins csapatát – rajta kívül – Harvey Firestone (aki a gumikat adta) és a New York-i Metropolitan opera későbbi híres baritonja, Richard Bonelli alkották.
Jenkins még polgármesterként is 21 újabb rekordot állított be, nevéhez több, mint száz sebességi ill. távolsági –leg fűződik. Némelyikük még ma is érvényes és méltó emléket állít a hőskor egyik nagy úttörőjének, akit csak úgy hívtak: a Só Fia. A Boys of Bonneville c. film is róla – és azokról is – szól, akik életüket hagyták a sókristályok között. Fia Marv aktívan szerepet vállalt az elkészítésben, a hithű gépbuzi Jay Leno pedig nem kevés pénzt ölt a Mormon Meteor feltámasztásába (természetesen megvette a gyűjteményébe). Róla és gyűjteményéről olvashatnak még a Totalcaron, hiszen sikerült kiutaznunk hozzá.
Olyan, mint a jég, olyan, mint a murva…
A sós felülettel kapcsolatban sok elmélet látott már napvilágot: olyan, mint a jég, mások szerint finom murvával felszórt aszfaltra emlékeztet, de az igazság valahol kettő között van.
Fogjunk egy nagy kupac sót, terítsük el két-három centiméter vastagon egy tálban, majd öntsük fel vízzel, hogy teljesen ellepje (a természetben ugyanez történik Bonnveille-ben is), majd hagyjuk, hogy pár nap alatt párologjon el a víz és keményedjen meg a felület. Kemény, abrazív kicsit porladó és meglehetősen tapadós felületet kapunk.Meglepő, de elég kemény ahhoz, hogy a gumik nyomot hagyjanak rajta, mégis porlad és száll-tapad mindenre. Elég kemény ahhoz, hogy erősen koptassa a gumik futófelületét, ugyanakkor óvatlan kuplungkezeléssel hamar süppedőssé válik. A kezdő rekordereket onnan ismerni fel, hogy két párhuzamos vájat marad utánuk és abroncsaik két menet után vászonig kopnak.
Gördülési ellenállása – pláne a kemény réteg átszakadása után – meglehetősen nagy, így vagy alacsony felületi terhelésű, alacsony nyomásra fújt gumikkal, vagy speciális – Funny Car-ok első tengelyein használt – abroncsokkal próbálkoznak. Ezeket általában a GoodYear, Dunlop és a Metzeler szállítja. Persze ezek sem érnek sokat, amikor a sok induló már erősen széttúrja a felületet, amely morzsolódik, homkszerűvé válik. Ez a fedőréteg persze nem homogén, éppen ezért érdemes nagyon odafigyelni, mert 300-as tempó körül már durván megviccelheti a pilótát.
Dióhéjban ennyi, a valóságban természetesen sokkal bonyolultabb, többtényezős egy-egy jó futam, de mivel a sós réteg sosem egyforma, így hosszú évek kitartó rutinja kell ahhoz, hogy valaki kijelentse: ismeri a Bonneville sós síkságot.
Innen, Magyarországról persze nagyon távol van mindez, jelen helyzetünkben el sem tudjuk képzelni, hogy létezhet egyáltalán egy olyan szervezet és egy olyan rendezvény, ahol és amelyben megtalálja helyét a sufniban kendácsolt rat-rod és a millió dollárokból épült sugárhajtású versenygép is. A szórakozni vágyó kanadai öreg mesterek és a Stanford Egyetem hallgatói csapata. Korrupció és pénzmosás nélkül, ha kell, sok pénzből, ha kell, kevésből. Pedig van ilyen, és iszonyatosan hangulatos.
Ha netán arra jár, akkor fogadja meg a rutinos Bonneville-járók tanácsait:
* A napszemüveg létszükséglet. A napsütés erős, a vakítóan fehér felület pedig nagy hányadát visszaveri.
* Sapka vagy kalap kötelező. Az árnyék minden. Kerti árnyékoló vagy sátorlap is megfelelő, de ne felejtse otthon a fém cövekeket és a nagy kalapácsot. A műanyag cövekek törnek és nem tartanak. Elektromos kézifúróval sok időt megspórol.
* Kempingszékek: nincsenek lelátók
* Műanyaglap vagy ponyva a székek ill. a táborhely alá. A só mindenre tapad és meglehetősen maró hatású.
* Elektromos hűtőtáska és jelentős mennyiségű ivóvíz. Bár lehetséges helyben is vásárolni, de a készletek végesek. Vízből mindenképpen tárazzon be!
* Középhullámú (AM) vagy CB rádió. Minden információ az 1610 kHz-es frekvencián kerül átadásra, a versenybíróság és a versenyzők CB-n keresztül tartják a kapcsolatot.
* Távcső! Az autók nagyon hamar eltűnnek a távolban
* Alternatív közlekedési eszközként kerékpárt, robogót, quadot stb. használni lehet, a boxutca akár egy mérföld hosszú is lehet.
* Opcionális szórakoztatás. A sóstó-futamok nem hektikus, gyorsított lefolyásúak, így bőven marad idő kikapcsolódásra. Ha gyerekekkel érkezik, gondoskodjon az ő szórakoztatásukról is!
* Legyen felkészülve arra, hogy nézőként is bármerre mehet, a boxutca teljesen nyitott, versenyzők és nézők beszélgetnek egymással. A rajtvonaltól a snack bar-ig bárhol szívesen látott vendég lesz.
* Versenyzőként csak akkor nevezhet, ha az előselejtezőkön járműve képes két egymás utáni mért mérföldön elérni a legalább 130 mérföld/órás (209 km/h) sebességet. Ezzel bekerül a 130 MPH Club-ba, azaz a legalacsonyabb osztályba. (Igen valakinek kétütemű Saab-bal is sikerült.) A többi már önön múlik. Az első öt menet ingyenes. Külön kiemelném a szabályzat azon pontját, melyben tiltják a bérautóval ill. motoros fűnyíróval való indulást.
Miért van olyan érzésem, hogy David Abbott Jenkins egy olyan próféta volt, aki tudta, hogy nyolcvan évvel később a tőről fakadt gépimádók egyik utolsó mentsvára marad majd a sós síkság? Valószínűleg soha nem jutok el oda, de mégis örülök, hogy létezhet és létezik még ma is.
