Volt két Mercim: Mózes, egy 1985-ös W126 500SE és Doxa, egy 1982-es W123 300D. Már nincsenek. Közel hat év után először nincs Mercedes otthon. Furcsa érzés, és cseppet sem kellemes. A háztartás Merci-menteítése Doxával indult, akaratlanul. Miután Mózes néhány hónapnyi pihenő után lábra állt, otthonról nem messze letámasztottam a 123-ast néhány hétre. Szinte minden nap ránéztem, néha beindítottam, kétszer pedig átparkoltam. De azért volt pár nap, amikor nem tudtam ránézni. Aztán egyik nap mentem haza munkából, és gondoltam megnézem. Már előtte pár nappal megbeszéltem Gazsi barátommal, hogy átgurulnék hozzá némi karbantartásra. Újra napi járósnak szántam, Mózest nem akartam nagyon elhasználni.
Doxa viszont nem volt a helyén. Először azt hittem rosszul látok, vagy hogy rosszul emlékeztem, hova parkoltam le. Szórakozott vagyok, de nem ennyire...igaz egyszer a tűzszerészek kijöttek az utcánkba, mert egy aktatáskát felejtettem a járdán, benne apám Erika írógépével. De sajnos most nem ez volt a helyzet. Kocogtam pár kört a parkolóban, majd elfogadva a szomorú tényt, hogy a kedvenc autóm, amibe vagy százezer kilométert beletekertem, eltűnt, bejelentettem a rendőrségen.
Nem egy barátom 123-asát lopták el az elmúlt években. Emiatt is állandó beszédtéma, hogy miért lopják az öreg, néha szakadt Merciket. Sokan az egyre növekvő alkatrészhiányra fogják. Mások szerint pedig komplett iparág lett abból, hogy öreg Merciket visznek Európából Afrikába. Az exportot ki adásvételivel, ki pajszerral oldja meg. Gondolom az utóbbinak köszönhető, hogy Doxa most valószínűleg egy marokkói szatócsbolt tulaját boldogítja, ahogy a szerszámkészletem, a kosárlabdám és a '92-es Nike Air Jordan kosárcipőm is. Azok ugyanis a csomagtatóban voltak.
Mózes újra napi járós lett egy időre, és bár Novoth Tibi csodásan gatyába rázta, azért még messze volt tökéletestől. Egy nagyjából félmilliós befektetés még kellett volna, hogy tényleg jó legyen. De ha bele is öltem volna a pénzt, akkor is egy közel húsz litert fogyasztó, tízméteres aszfaltbunker, amit kár elhasználni napi ingázásra...és mellesleg elég költséges is. Így hát fájó szívvel meghirdettem. Csodát nem vártam, hisz a jelen körülmények között szinte semmit sem lehet eladni. Nem is lett csoda, három hét, néhány komoly és egy picivel több komolytalan érdeklődő után sikerült eladni, fillérre pontosan annyiért, amennyiért megvettem. Sajnáltam nagyon, csodás volt, ha éppen rendesen működött.
A retteget gyalogosléttől Peti barátom mentett meg, egy Suzuki Swift 1.0 képében. Párszor próbáltam már Swiftet, de tartósan még nem használtam. Érdekes kontraszt volt átülni a nyolcvanas évek luxusából Magyarország rendszerváltás utáni T-Modelljébe. Nem szerettem, de a jegyzőkönyv kedvéért annyit hozzátennék, sokkal jobb volt, mint vártam. Azért másra vágytam. Hivatalból persze néztem másik Mercit, elvégre a látsztatot fenn kellett tartani, de titkon valami hülyegyerek-autóra vágytam. Sipos úr japánautós megcsúszásával, és azzal az aljas merényletével, hogy elrángatott a Long Beach-i Toyotafestre (igen, lesz róla beszámoló), bejelöltem a használtautós oldalakon az összes olyan autót, amiről másokat le szoktam beszélni. Sorra néztem Celicákat, Civikeket, meg úgy általában nyolcvanas vagy kilencvenes évekbeli sportosabb japán autókat. Amúgy nem azért szoktam lebeszélni róluk másokat, mert rosszak volnának. Épp ellenkezőleg, csodás autók, de azok a darabok, amiket nem hajtottak kehesre és/vagy törtek kalácsra, kezdenek eléggé drágák lenni. Nézegettem mellette E30-as BMW-ket is, de a helyzet közel hasonló volt.
Persze jelen állapotok szerint a Suzukira kellett volna ajánlatot tennem, élvezni a megbízható szürkeséget, és mellette gyűjtögetni. De az olyan...nem is tudom...ésszerű lett volna. Emellett Bandit, a hithű Fordista kitartóan pusmogta épp a hallásköszöböm felett, hogy milyen boldog lennék én egy Fox Mustanggal vagy Sierrával. Telós Bandi Fiestája pedig tovább rontott az állapotomon. Saját magamat is meglepve valahogy ezután felkerültek a listára a Fordok is. Nem is firtatom tovább, ez lett a vége:
Igen, egy klasszikus hülyegyerek-autó, egy harmadik generációs, 1993-as Ford Fiesta XR2i. Ez még az egyhatos, nyolcszelepes, 105 lóerős verzió, ami valószínúleg azt jelenti, hogy igazából 1992-es, csak később helyezték forgalomba. Mielőtt rátérnék a részletekre, egy komoly titkot elárulnék: egyáltalán nem vagyok babonás, kivéve autóvásárlásnál. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy nem próbálom ki az autót vásárlás előtt. Néha még utasként sem megyek el a próbakörre. Ezt a feladatot általában Peti látja el. Mindenben vakon adok a szavára, és ez alól az autóvásárlás sem kivétel. Eddig mindössze kétszer próbáltam ki olyan autót, amit később megvettem, és ebben a két esetben a sors orális kielégítése nem maradt el. Az egyik egy E30-as volt évekkel ezelőtt. Karesz a mai napig felemlegeti, mekkora budi volt. A másik pedig Mózes volt. Azért mondom ezt most el, mert Peti nem ért rá, úgyhogy Banditot rángattam el. Ő viszont addig noszogatott, amíg csak ki nem próbáltam.Innentől kezdve pedig csak reménykedhetek, hogy a babona igazából badarság.
Aprók hibák akadnak, de komoly aggodalomra az eddigiek alapján nagyon nincs okom. A csomagtérajtót majd cserélni kell. Valószínűleg kicsit megnyomták, és igen sután sikerült helyrehozni. Annyi baj legyen, akad bontva elég, és még színekből is lehet válogatni. Mondjuk ezt az utólagos krétafehér pamacsolást, ami jelenleg a fényezés szerepét tölti be, nem biztos hogy a bontott darabok is így tudják, de majd az adott darabot antikoljuk...tovább. A bal hátsó sárvédőt és a küszöböt majd idővel lakatolni kell. Ami fontosabb, hogy nem ártana alá valami futómű, mert most egy megfáradt Lincoln Town Carra emlékeztet leginkább. A négyből három lengéscsillapító kuka. A motor egész friss, nincs szétkopva, de azért némi szelephangja akad. Meg talán a gyújtásra kell rápillantani. A belseje viszont hibátlan.
Vezetni pedig még ebben az állapotában is zseniális. Van egy cseppnyi dízeles beütése, ami nemcsak morgásban merül ki, de kellemesen nyomatékos is. Kettőtől ötezres fordulatig egyenletesen farag úrvezetőből Halálos iramon nevelkedett hülyegyereket. Kicsi, vastag, jófogású kormány, aminek a tekergetése, szervótlanságának köszönhetően, simán befér egy kőbájkeri edzéstervbe. Az egyetlen pontja, amit annyira nem szeretek, az a váltója. Nagyjából annyira lehet pontosan váltani, mint könyökkel hárfázni, bár lehet ez is megszokás kérdése. Mindegy is, hisz ennél az autónál ha lesz is szerelem, az is idővel fog csak kialakulni. Egyelőre még csak szimpátia van.
