Túlélni, amit nem lehet

Mind a mai napig vannak olyanok, akik szerint a leaszfaltozott Pikes Peak már nem az igazi. Sodrós, poros-homokos kanyarok nélkül már nincs éle a versenynek, csak dúsgazdag autóépítők hétvégi dzsemborija lett.

Ez persze egy nettó hülyeség, a Pikes Peak Hillclimb ma sem kevésbé veszélyes, mint 25-30 évvel ezelőtt. A matek nagyon egyszerű: aszfalton gyorsabb, mint laza talajon. Lehet, hogy kevésbé sodrós, nincs annyi látványos erőcsúsztatás, cserébe ott a tempó, ami még a Cobra 11-nek is sok lenne. Mert ez _tényleg_ halálos. Itt nem piparámpán dobják a kibelezett karosszériákat a levegőbe, nem bontószökevények törnek rommá egy-egy síkegyenes autópálya-szakaszon.

Itt a félelemre abszolút fittyet hányó őrültek törnek az égbe, nem ritkán 1400 lóerős szörnyeikkel. Ezek az autók – pláne a legextrémebb, open wheel unlimited kategóriában – ritkán szépek, sőt, kifejezetten rondák. Mégis van bennük valami, ami miatt komolyan veszi őket, aki látja. Kicsit, mint Darth Vader: ronda, de halálos. Aki itt nyer, aki itt tempóban végigmegy, az győztes.

Paul Dallenbach háromszor nyerte meg kategóriájában a felfutót. Mondhatni: ismeri a helyet. Az idei versenyre egy 1400 lóerős, ikerturbós borzalommal készült. Aki az Ari Vatenen-féle Climb Dance c. filmen nőtt fel, az szorozza be másféllel a tempót és nagyjából képben lesz. Aki nem, nos, az is kattintson, mert ilyen az, amikor egy jármű GYORS.



Ez egy edzőfutam volt, a teljes hosszon csaknem 160 kanyar van 20 kilométeren át, egyre ritkuló levegőben. Stump Bandi járt ott anno és azóta nem tér magához, mert a helyszín nagyon durva.

Aztán a futamon, amikor Dallenbach még a lenti, erdős szakaszon, megközelítette az egyik kanyart - melynek elején 125 mérföld/óráról kell lassítani 40-re -, megtörtént a baj. Rálépett a fékre, de a gázpedál felakadt. Hiába tiporta a féket, az autó nem lassult és az utolsó dolog, amit tenni tudott az csak annyi volt, hogy kinyomta a kuplungot (ezért hallatszik az éktelen lefújószelep- és limiter-csattogás, amikor elszáguld a kamera előtt).

Négy fát tarolt le, ahogy kétszázas (km/h) tempóval bevágódott az erdőbe, többször átfordult, az autó kigyulladt, de az automata tűzoltó rendszer dolgozott. És Dallenbach túlélte. Pár karcolással. Akárki is tervezte-építette a térhálós csővázat és a biztonsági cellát, most kicsit többet érdemel, mint egy vállon veregetés.

- Reflexből cselekedtem, semmi tudatos nem volt ebben, de az utolsó gondolat – amire emlékszem – az volt, hogy oké, ennyi, itt vége. Harminc másodpercre elvesztettem az eszméletem, valójában csak a helikoptertől emlékszem mindenre. De kell egy új sisak.

Ami a fején volt, az kettérepedt.

Paul Dallenbach egy mázlista elmebeteg, ez már biztos. De kőkemény.