2013.01.06. 06:24
203 hozzászólás


Mint a rossz lelkiismeret, úgy üldöz engem a Puch. Ez az autó a legsötétebb lelkiismeretem fizikai megtestesítője. Egyetlen szerencsém vele - oly régóta lohol a nyomomban, hogy alig kellett ráköltenem. Nem viccelek, valamennyi közül a legelfeledettebb, legmellőzöttebb, ugyanakkor talán legjobban várt autóm, a Steyr-Puch eddig havi nem egészen nyolcezer forintomba került. Mindezt úgy, hogy most sokkal többet ér, mintha vele egy időben vettem volna egy hárommilliós Golfot, négymilliós Lagunát vagy ötmilliós Volvo S60-at. Azt a mellékes tényt, hogy e tíz év alatt nem tudta igazán betölteni autói szerepét, említett ellenpéldák viszont igen, kezeljük engedékenyen. Mert akkor hova lesz az öntupírozás.

Ugye, önök sem bírták volna otthagyni potom 120 ezerért?

Merthogy a léte hiába magyarázható meg talán anyagilag, igazából a világ baromsága volt megvenni. Ahogy persze a Pontont is, bár ez az a két autó, amelyekért, ha régi képeket nézegetek, és meglátom őket a maguk eredeti közegében, feláll a szőr a karomon, annyira vágyni kezdek rájuk.És igazából lehet emlegetni még a BSA-t, ami sose készült el, a Morinit, ami vásárfia volt, a Bianchit, ami az első, nem használni vett veteránautó volt az életünkben (na jó, azt még lehet mentegetni)... Valahogy így alakulnak ki a nagy autógyűjtemények és múzeumok is, ha az elborult mániákus gazdagabb nálam, azt már becsülni szokás. Persze én is mondhatnám, hogy közszolgálati szerepe van az autóimnak, mert írok róluk, és azt néhány ember élvezi, de rohadt nagy csúsztatás lenne az ilyen, mert 1) amikor vettem őket, még eszem ágában sem volt írni róluk; 2) akkor is megvettem volna őket, ha tudnám, hogy senki se olvas róluk. Múzeum-összepakolót, nagy gyűjtőt, szakírót, autóhörcsögöt és veszélyes járműmániás fantasztát csak nagyon kevés választja el egymástól - talán a mennyiség és a prezentáció. Mindenesetre nem mentegetem magam, én a klasszikus, olykor a józan eszét elvesztő konzumidióta kategóriájába tartozom.

Ebben a posztban most épp a józan ész próbál felülkerekedni, de ez nem garancia, hogy holnap ne az idióta legyen fent, ezeket a dolgokat sosem az ész szabályozza. Ezért most figyeljenek.

Tehát az osztrák kisautó megvétele szörnyen felesleges volt, a Puch tényleg az a tétel, amely bizonyítja, hogy nincs olyan rakott szekér, amire nem fér, csakhogy ezt nem érdemes mindig kihasználni. Pont az ilyen, tényleg feleslegesen megmentett veteránjaim kapcsán írtam hajdan egy publit a Totalcarra „Muszáj-e minden öreg verdát megmenteni?” címmel, ami főleg a hozzám hasonló, fékeveszett szerencsétlenek leállítására készült. És persze az összetett mondatokat elolvasni nem tudó, általában csak a címig eljutó veteránosok mind pokolra küldtek miatta. Sajnálom, az összetett gondolkodást is meg kéne tanulni egyszer, nem feketéből és fehérből áll a világ, bármennyire is ezt sugallják a hollywoodi filmek és a nyálmagyar dalok egyformán.

A Puch sztorija tanulságként szolgálhat bárkinek, aki épp mostanában ábrándos csillagszeműként veteránautó vásárlásába vágna. Ez egy igazi, hegyméretű, állatorvosi ló tanítandó iskolapéldája. Kedves, naiv, szép történetnek indult, magyarázatok is akadnak minden pontján, de egy teli pohárba pottyanó utolsó csepp vízként kis híján maga alá temetett – hogy egy egészséges képzavarral éljek. Néha imádom, de az idő java részében menekülnék előle. Tőle. Belőle. Őle.

A rémesen romos Puch 2002 szeptemberében került hozzám. Ez akkor történt, amikor:

- épp nem volt napi járós autóm, és kellett volna egy,
- tudtam, hogy heteken belül megszületik az első fiam,
- nyakig ültünk egy építkezésben,
- a Bianchi már ki volt lakatolva és le volt fényezve a Karesznál,
- nem sokkal korábban kellett eladnom hitel-elbírálási díj kifizetése (és egyebek) miatt az egyetlen, új korától magyar rendszámos, 1966-os Alfa Romeo Giuliámat, amit imádtam,
- egy hónappal korábban vásároltam vissza a családi zöld Mercit, amivel egyáltalán nem terveztünk, az égből pottyant alá, mégis „meg kellett venni”,
- nem sokkal korábban fogadtam meg, hogy a fiam születéséig, sőt, még azon túl is legalább fél évig semmiféle motorizált szerkezetet nem veszek,
- akkor éppen egyetlen használható veteránautóm sem volt, a sokszor félretett Bianchi elkészülésének végét megbecsülni sem tudtam, és úgy éreztem, egy újabb projekt, jobban szervezett felújítással talán hamarább finisbe fordul.

Ugye, logikus? Nyolc nyomós indok, amelyek közül bármelyik miatt semmiképpen nem lett volna szabad megvenni. Még nem említettem, hogy tárolni is kell egy ilyen romot – és a kisautó is borzasztó nagy tárgy... Valamint hogy az égegyadta világon semmi indokom nem akadt rá, miért kellene.

Imádott Alfám, az egyetlen, amiről tudom, hogy új korától magyar volt

De az ember mindent meg tud magyarázni, ha akarja. Így történhetett, hogy az egy hónappal korábban, terven felül, frissen vett, köhögő motorú, rozsdás családi állólámpással húztuk haza az építkezésünk és a rövidesen eljövő költözésünk miatt lomokkal teletömött Báróczy utcai garázsomba a „rakott szekérre fér még több is” elven vett Puchot Szolnokról. Hogy lenulláztuk-e magunkat? Kvázi.

Minek? – tettem fel azóta magamnak sokszor ezt a kérdést - néha frissiben növekvő púpokkal az alig másodpercekkel korábban a falba vert fejemen.

Épülő társasházunk a Szugló utcában, előtte Kati bugyikék állólámpása, amit ő választott ki és vett meg

Tudják, akkor éppen igen jól kerestem, az a 120 ezer forint nem sokat számított. Ebbe a csapdába sokan belesétálnak, az öreg autók java része így kerül új gazdához: „tudod, mennyiért adták? XX ezerért, nem lehetett otthagyni…” Az ember beletúr a zsebébe, zizeg ott valami, kiperkálja, a Bianchit is így vettem, egy év végi prémiumból, amire nem készültem.

Bianchi. Szintén bő tíz évig készült, szintén megutáltam közben párszor, de az elmúlt pár évben sokszorosan kárpótolt bennünket

Csakhogy az öreg autót nem megvenni nehéz, hanem felújítani, ez örök szabály. Ha nem restauráltat veszel, a ráköltés mindig sokszorosa lesz a mégoly húzós vételárnak is. Ezért árulnak olyan sok kocsit a neten, romokban, melléjük adott alkatrészekkel, avagy kilakatolva, összerakás és befejezés előtt. Jegyezzük meg: az ilyen hirdetések mögött szinte mindig tragédiák húzódnak a háttérben. Mert azok a vevők nem voltak eléggé, elborultan pesszimisták, amikor az előzetes kalkulációt készítették. Vagy nem is készítettek kalkulációt…

Mindenesetre 2002-ben rettentően, borzasztóan vágytam egy Puchra, talán a kapuzárási pánik előszele csapott meg? Nem tudom. De amikor közel húsz évvel korábban, az első 500-as Fiatommal 1986 tavaszán elkezdtem az autózást, Tevan Imi barátom ugyanakkor vett egy Puchot, közel kétszer annyiért. Az én Fiatomnál még évekkel és sok-sok szereléssel később is csodaszámba ment, ha el tudta hagyni a Budapest táblát, az a kék, osztrák vízió viszont többször, minden komolyabb beavatkozás nélkül, csodálatos derűvel, sima hangon, padlógázon, rendszeresen elhordott minket Balatonra.

Az első Fiatom, amely évekig csak háztömb körüli próbálkozásokra volt jó, később már ki mertem merészkedni vele a városból

Oké, akadt néhány kuplungbovden-szakadás Fonyódon, de azt leszámítva szépen működött. És sokkal-sokkal kellemesebb autónak bizonyult, mint a saját Fiatom. Aztán tengernyi Fiat-szerelés után lett egy saját Puchom, rémesen tákolt ugyan, de még úgy is érezni lehetett benne a bugit, sokkal inkább, mint a szenvedős Fiatban. Kezembe vettem az alkatrészeit, és az állam a földre pottyant, olyan döbbenetes volt a két autó minősége, átgondoltsága, látható tartóssága közötti különbség. Akkor megtértem, nekem akkor lett a Steyr-Puch a kisautók Mercedese. Sőt, több is annál.

Később Imi kék Puchja (két és fél év kertben való alapos rohasztás után) az enyém lett, halálos küzdelemmel másfél hónap alatt autót csináltam belőle, s azon a napon, amikor levizsgáztattam, el is mentem vele Heidelbergbe. Csodás kis kocsi volt.

Itt még Imi barátomé a Puch, amely tényleg egy egészen csodás, finoman működő, nyugati autó volt

Ugorjunk az időben, mint említettem, 2002-ben rám tört a nosztalgia, vele együtt a Puch-hiány. Csakhogy akkor, kis pénzért már nemigen lehetett működő Puchot kapni ebben az országban. Kínzó éhségemet végül egy nagy mázlival vett, éppen hogy működő, sárga, Budakalászon vett rommal csillapítottam. Már a hazafelé úton felcsapódott a csomagtér-fedele, aminek hatására rommá repedt a lemezen a gitt és majdnem nekimentem először az útszéli villanyoszlopnak, aztán a szembejövő autóknak. Fék szinte egyáltalán nem volt rajta, a kormánya 20 fokot lógott, a motorjából dőlt az olaj és a füst, valami magas ülést buheráltak bele, amitől nem lehetett bejutni hátra, igazából semmilyen funkció nem működött benne, csak a motor. De megint Puchhal jártam, ráadásul nagy karbis 650-essel, amivel elméletben le lehetett nyomni a kispókokat. Kevés boldogabb ember volt nálam akkor, minden alkalommal, amikor leadtam egy csilliós tesztautót, imádtam megint beülni a szörnyűséges kis kühedvénybe.

Éppen csak működött, de azt megbízhatóan. Fél évig ez a romos Puch volt a királyság

Az a Puch is kapott komplett lakatolást Karesznál, némi motorjavítást is, majd büszkén használtam fél évig, kétnaponta húzogatva crovával a jobb hátsó kerék központi anyáját, mert a fékdob feltámaszkodó része folyamatosan kopott elfele, a kerék pedig ettől lógni kezdett. Rossz volt állítólag a roppantógyűrű, nem mentem mélyebben bele, mert éreztem, hogy jönne utána a mechanikai lavina.

Aztán továbbadtam az autót Zima Gyurinak, a legendás Zima János puchos ex-raliversenyző fiának, aki megépítette belőle (rettentő sok munkával) az apja almazöld, hatgangos TR-Puchjának pontos replikáját. Borzasztó büszke vagyok rá, hogy az az én autómból lett, bár az én hozzájárulásom nem volt több 1-2 százaléknál a felfoghatatlan méretű projektben.

Addigra már kezdtek igen drágák lenni a Puchok Magyarországon, de Ausztriában, Németországban pláne, még pocsék állapotban is. Én viszont a sárgán felbuzdulva elkezdtem játszani a gondolattal, hogy egyszer még, amíg egyáltalán tudok venni egy jó alapot roncs állapotban, a nulláról fel kellene építenem egy gyönyörűt.

Amikor Simon Lacival 2002 szeptemberében, csupán érdeklődésből elmentünk megnézni egy szolnoki csodát, és az egyetemi tanárnak nem igazán mondható eladó beböfögte – „százötven az ára, de ha akarjátok, két hét alatt összepakolom, és akkó’ vizsgával kéccáz” - semmi vágyat nem éreztem a sötét udvaron ácsorgó, méregdrágán adott, alig felismerhető roncs birtoklására.

Ős-Puch belső. Legalábbis mintha az lenne, nem derül ki tisztán ebből a barlangrajzból

De aztán Laci felhívta rá a figyelmemet, hogy - hopp! - ebben a kocsiban a jobb oldalon van a tank. És nini, ott a tartály megvan a garázsban, és benzincsapos… Hohó, az ablakát sem lehet letekerni… Mi is a vázszáma, nézzük csak… Nyolc-száz-héééét?!… Bizony, egy 1957-es Puch állt előttünk, a gyártás legelső két hónapjából. Nyolc-tíz évvel volt öregebb, mint bármilyen Steyr, amit valaha láttam, Fiatból is a legöregebb egy 1960-as volt, amit egy barátommal, ketten bontottunk el a Szép Ilonánál, emlékszem, volt egy matrica a hátsó ablakában "Mexico '68" - na, az autó már akkor régi volt, amikor rátették. A ma még itt-ott látott 500-asok szinte mind a hatvanas évek végéről, hetvenesek elejéről származnak, ez egy bő tízessel vénebb. Nos, a többi már történelem.

Hűha, mit keres a tank a jobb oldalon?

Ismerek olyat, aki lassan harminc éve készíti a saját Puchját, én biztonságból azért szántam rá öt-hat évet. Újabb hiba: soha ne indulj ki más, hagymázas tekintetű mániákusok példájából, mert idővel te is pont akkora idiótává válsz. Én csak tudom… De tény, ha tényleg nem élhettem volna Puch nélkül (ami nem volt igaz), akár ezt a piros kotványt vettem volna, akár egy másikat, mindenképpen teljes restaurálás lett volna a vége, Magyarországon ugyanis ezeket a kisautókat a tervezett élettartamukat ötször-hatszor meghaladóan túlhasználták.

A karosszérialakatolás java részét 2006-ig fizettem ki, addig vettem meg a ma is meglevő és beépíthető alkatrészek legnagyobb részét – karosszériaelemeket, szigeteléseket, lámpákat, kis biszbaszokat. Még akkortájt is jól termelt az újságírás, tényleg nem fájt a dolog. Tucatnyi ismerősöm van, aki egy ilyen autó árát, sőt annak a teljes restaurálási költségét elverte pár évnyi hétvégi bulizással, munka utáni kocsmázással, volt, aki sorsjegybe, félkarú rablóba ölte - és nem voltak gazdagok. Ahhoz képest ez egy rendkívül szelíd hóbort.

Ha valami zavart, az inkább a sebesség volt, ahogy a projekt készült. De Kubinyi Gabival, a kecskeméti lakatossal úgy egyeztem meg, hogy a kocsin akkor dolgoznak, amikor a műhely üresjáratban ketyeg, így az előre, fixre megbeszélt árat is baráti szinten tudta tartani.

Amikor az ember így látja az autóját, tényleg megfordul a fejében, hogy nem bolondult-e meg

Tanulság 1: ha valami baráti áron készül, az ne tartson sokáig, mert a barátságot rettentően megviseli egy soha véget nem érő projekt.
Tanulság 2: soha ne köss ki fix árat lakatolásra, fényezésre, kárpitozásra, mert meggyűlöl az iparos, ugyanis a veterán autó rendberakásának folyamatai mindig tovább tartanak a vártnál. Lehet, hogy kevesebbe kerül, de a végeredmény sokszor rossz lesz, ha nem, akkor viszont nem éred meg, mire elkészül.
Tanulság 3: ne fizess előre a munkáért, mert jó eséllyel hozzá se kezdenek (ez itt szerencsére nem játszott, bár Kubinyi Gabiban ennél jobban megbíztam volna, csak később, a fényezőnél követtem el a hibát).
Tanulság 4: soha ne mondd semmire, hogy ráér, mert még komolyan veszik.

Egy 35 éves, alig két éve házas, gyermektelen autóbuzi, aki az apaság küszöbén innen ácsorog az udvaron, aki igazából egy 25 éves életét éli, csak már több pénze van, aki egy éppen készülő, új társasházban a szinte befejezett lakását látogatja hetente, egész máshogy néz a jövőbe, mint egy 46 éves.

Bianchit harmincegy évesen vettem, negyven voltam, mire először vezettem, kétgyerekes, negyvenhárom éves csávó, mire már autónak is tűnt

Hiába nem érzem magam egy perccel sem öregebbnek, mint 2002 szeptemberében, tudom, hogy ez csak illúzió, nem marad örökre így a világ. Ezért ma már nem csak a hiábavalósága, a légvárszerűsége miatt nem vennék ilyen autót, hanem mert tudnám, hogy legjobb esetben is 10, de inkább csak 15 év alatt lenne készen, legalábbis az olyan élet mellett, amit én folytatok.

Mert amikor más lemegy a garázsba kicsit szerelni este, én általában a gép előtt ülök, és cikket írok éjjelig, hétköznapokon ezért szinte nem érintkezem a családommal. A hétvégén viszont – amikor meg mások mennek bütykölni a haverhoz - én próbálok intenzíven együtt lenni velük, hogy bepótoljam a kiesett hétköznap estéket. Nem panaszkodom, nekem a munkám a hobbim, azt űzöm, szeretem is, de ez egy nem mindenütt ismert életvitel. Csakhogy egy második, szintén éjjel és hétvégén művelhető hobbi csupán nyomokban fér be mellé.

Vegyük azért általánosra a figurát. Egy roncs megvételekor az ember azt képzeli, hogy pár évvel később ugyanaz a fizikai állapotú, anyagi helyzetű, hasonló vágyak által mozgatott „ő” ül majd az akkorra már gyönyörűvé masszírozott veteránautó volánja mögött.

Csakhogy mindig eltelik egy pár be nem kalkulált év, jön néhány új munkahely következik, felüti a fejét egy kis recesszió, ne adj’isten, becsusszan a válás (néha épp a veteránautó miatt), betegség, felnőnek a gyerekek, és egy egészen más ember pattan a már restaurált autó volánja mögé - ha még tud pattanni egyáltalán. A volt lázadó helyett egy szürke kis könyvelő, a lánglelkű bölcsész helyett egy kíméletlen cégvezető, a gimis atlétabajnok helyett egy érszűkületes, asztmás bácsi. Változunk, és egy veterán jármű elkészülése annyi ideig is eltarthat, hogy az korszakká válik az ember életében.

Talán ezért is okos dolog megmaradt, szép öreg járművet, vagy dokumentáltan restaurált, kész veteránautót venni, amibe más öregedett bele. Persze csak, ha valaki úgy érzi, nem élhet tovább oldtimer nélkül.

Valami ilyet képzel az ember, amikor megveszi a Puchnak tűnő vasoxid-halmot

Ha például most venném a Puchot, és tényleg 15 év alatt készülne el? Addigra 61 éves lennék.

Egyszer csak ott állnék egy pöttöm és légyfing erejű, 16 lóerős szerencsétlenséggel 2028-ban, amibe jó eséllyel már nem tudnék beszállni az isiászom, a lumbágóm miatt. Amelynek a vezetéséhez villámgyors reflexek, éles fül, jó szem és olajozott mozgás kell, máskülönben esély sincs tartani vele akár kertvárosi negyedek tempóját. Amit az addigra kivétel nélkül gigantikusra és szörnyű erősre hízott, ám a mostaninál még agresszívebb menedzser tyúkok által vezetett autók folyama egyszerűen eltiporna, ha kimerészkedek vele az utcára, hiszen a dinamikai képességei az akkori papperek által hajtott kínai villamos biciklikét sem érné majd el. Igazából… akkorra talán már én is inkább olyannak a nyergébe való leszek, nem autóba.

Egy veteránautó elkészítése nem csak a vasakról szól. Hanem arról is, mennyire tudjuk tartani az eredeti álmainkat, mennyire marad meg a lelkesedésünk, mennyire tervezünk jól az idővel, a korunkból fakadó tartalékokkal, az energiával, a pénzzel, a kapcsolatokkal sok-sok küzdelem és év során. És igazából – mindezt nem lehet. Ez egyszerűen egy kockázatos műfaj, mert rá óriási örökölt vagyon, stabil idegrendszer, ép elme, házasság, sőt igazi élet is - mindre tudok példát. Csak az én látókörömön belül elképesztő anyagi és emberi tragédiák történtek veteránozásból és autófantasztaságból kifolyólag. A félkarú rablókról, a heroinról, az alkoholizmusról elég sokat szoktak cikkezni, pszichológusok hadai vizsgálják ezeket az addikciós formákat. Pedig higgyék el, a veteránozás, amit egy képzelt, szép világ, egy képzelt, vonzó megjelenés, egy képzelt, az illetőn túlmutató igényesség látszatának autón keresztüli megszerzése vezérel, nos, ez felér a legrosszabb drogokkal, ha elkap. Csak ezt nem tiltják. Az egész veteránozás, pláne, ha nem készterméket vesz az ember olyan, mint fejest ugrani a Niagara előtt a folyóba, aztán reménykedni benne, hogy élve megússzuk.

Sokkal összetettebb dolog oldtimer használatába, felújításába fogni, mint odabaszni az autót egy restaurátor-műhelynek, kitaposomabeledetet játszani a fizetésnél, majd beleülni a tutiba a végén. Mert, amint tudjuk, a kihelyezett restaurálás, amire a tulaj rá se bagózik, csak várja a kész produktumot jobb esetben gyönyörű, de förtelmesen működő autókhoz vezet, rossz esetben soha - és valóban soha - el nem készülő rémálomhoz. Kell a gazdi által hozzáadott véres verejték, legalább szellemileg, gyötrődésileg, ezt itt nem lehet megúszni.

Rájöttem, igazából már most is késő van ehhez a Puchhoz. 35 évesen még úgy gondoltam, negyven-kevés éves koromra meglesz a gyönyörűre restaurált kisautó, amibe szép, napos, nyári délelőttökön beültetem majd a pici fiaimat, és elmegyünk együtt Esztergomba fagyizni – általában ilyen romantikus rugóra jár az öreg járműre vágyók agya, én külfölddel is szoktam számolni, mert az a nagy kihívás, sokan csak addig jutnak el, hogy legalább egy kört mehessenek a háztömb körül, igazából mindegy. Ja, érdekes, akkor még mindig pirosnak képzeltem.

Ám a valóság kicsit más lett. Most, 46 évesen tartok ott, hogy hazajött a lefényezett karosszéria, de semmi, hangsúlyozom, néhány nyamvadt gumitömítésen és lámpán kívül semmi nincs meg hozzá, csak némi rozsdás, agyontákolt, szétkopott, felismerhetetlen törmelék, papírdobozokban, a garázsban.

Tudom, érdekes lenne, de most legyen elég egy kép, ahogy Losonczi Csabi meghozta, mert az elkészüléséről egy másik posztban írok majd. Érdekes írás lesz, már nagyon készülök rá, soha nem írtam még ilyet. Párhuzamosan futtatom majd a gyerekeim felnövésének szálát a Puch elkészülésének fázisaival, mellé keverve egyéb autóink akkori képeit. Félig azt is megírtam már, az egyedi mozaikképek is megvannak, készüljenek rá.

A gyerekeim korántsem autómániások, de egyes kocsijainkat nagyon szeretik

Vissza az elmélethez. Mire a Puki elkészül (talán még öt év?), a tizenöt éves Bálint már garantáltan nem tud majd beülni hátra, de szerintem a tizenhárom éves Norbi sem. Látják, a Bianchi például ezért is jobb, mert hiába Fiat 500-alapú az is, a kombisága miatt hosszabb a tengelytávja, tehát felnőtt is befér hátra. Viszont a Bianchit el kellene adnom, hogy jusson pénz a Puch folytatására. Ilyenkor nehéz dönteni – ott a méretben jó, működő Autobianchi, amit imád az egész család, viszont csak én tudom, mennyire jó lenne átülni egy selymes, szuper megbízható, padlógázon egész álló nap használható Puchba, ami jelenleg még egy szép, zöld héj…

Mire a Puki elkészül, én sejthetően bő ötven leszek, a Puch erős hatvan, a kamasz fiaim pedig 14 és 16 évesen tojnak majd a fejemre, és inkább dekkolnak a játékkonzol előtt, döglenek a csajuknál az ágyon, mennek raftingolni, minthogy az én hülye, kellemetlen, cikis, lassú és gázos színű autóm hátsó ülésén nyomorogjanak, mint valami idióta kirakati bábuk. Nem hangzik jól…

De.

Szerencsés ember vagyok. Lehet, hogy egy átlagos új Prius, Passat vagy jól felszerelt Astra tulajdonosának szánalmas az autóparkom, hiszen az ő kocsija árábólnekem csak egy egy rakás, idegesítő romom van, de nekem ez a boldogság, és legalább ennyit magam össze tudtam lapátolni tiszta kézzel, húsz év el nem herdálás során.

Szerencsés vagyok, amiatt is, hogy a feleségemben van egy kis adag valódi autóbuzéria, hiszen egész életében vágyott állólámpás Mercire, még inkább 500-as Fiatra, ő magától vett ilyen autókat anno, és teljesen természetesnek veszi, amikor két hónapon át, minden leparkoláskor a géptetőt kinyitva, a motortérben, fakanállal kell leállítania a 190-es Mercedest, mert épp egy hülye Ponton miatt nincs hozzá pénz leállító-patronra. Amikor mégis megfeszülnek az erővonalak, a vitákat soha nem erőből, hanem megértésből és megbeszélésből oldjuk meg, mindketten baromira számítunk egymásra. Bizalom van, kölcsönös. És persze, vita is - akiknél nincs ilyen, azok hazudnak egymásnak, vagy a tévé előtt élik le az életüket. Az emberek különbözők, és el kell fogadni, hogy lelkünk mélyén nem szeretjük ezt a különbözőséget. De meg kell tanulnunk kezelni, méghozzá örömmel és megértéssel.

Persze, az életünk bizonyos oldalai nyilván szürkébbek; nem járunk sokat bulizni, nincs LCD-tévénk, nem veszünk évente új iPhone-t, s egy szem régi netbookon osztozunk, amikor szükség van rá, plázába csak tölthető elemet és cipőt megyünk venni, a menő divatboltok kirakatai előtt sebesen elhúzunk. Meg is látszik rajtunk? Tojok rá, ebben sosem voltam sznob, mert nem javítja az életminőséget. Amikor kell, a Kati megveszi azt a pár jó cuccot, ami ahhoz kell, hogy ki ne nézzék az építészi szakmából. Ami – mint tudjuk – Magyarországon lassanként kihalt ágazattá válik. És nem is vettünk fel soha annyi hitelt, ami a bejövő pénzek 15 százalékánál több lett volna, mindig próbáltunk óvatosan bántunk a lehetőségeinkkel, élére tenni a garast, és arra költeni, ami igazán számít, még ha most – életünkben talán először - ki is ürült a kassza a Puch miatt. Látják, ezért volt őrültség ez az autó, mert ezt tényleg megéreztük, lehet, hogy több már tényleg nem fért volna a szekérre.

Fontos, hogy mindenki annyit, akkor kapjon az ember hobbijából, amennyi kellemes neki

De egyelőre Kati is úgy véli, hogy jó luxusunk ez a pár öreg autó, és ha egyszer azt mondaná – változtassunk, mert baj van, vagy mert már nem érdekes neki a dolog, úgy tudnánk megbeszélni a dolgot, hogy valami maradna is, de valamit le is építenék. És mellesleg egyetértenék vele. Sőt, ez már meg is történt, amikor eladtam a Motomot, a Yamaha SR-t, a Pandát, a szalagos magnógyűjteményem 90 százalékát. Ja, és azt nem tudják, hány járművet nem vettem meg... Én soha nem állítok haza azzal, hogy – „drágám, nézd, milyen szép öreg Fiatot vettem, hát nem édes?” Mindent megbeszélünk, kizárólag a Kati meglepi karácsonyi motorját nem, de ez talán érthető is.

Tehát teljes a konszenzus, nincs sértődés, ha nem megy, nem megy. Érdekes, hogy ilyen légkörben szívesebben mondja a másik fél is, hogy igen, ami persze ez alkat és bizalom függvénye is. De a legfontosabbnak azt tartom, hogy beszélgetünk egymással, olykor a gyerekeket is bevonjuk a döntésekbe, hogy érezzék, számít a szavuk, itt mindenki fontos. Bizalom van, és minden indulatunk ellenére próbáljuk soha nem erőből lenyomni a másikat, ami olykor komoly önuralmat kíván.

Tudom, olyan lett e poszt vége , mint valami mézes-nyálas amerikai film, pedig nem olyannak szántam. Csak túl nagy kanyarral sikerült kidomborítanom – a veteránozás időrabló, kiszámíthatatlan, meredek és drága sport, beláthatatlan csapdákkal. Sokszor nem a pénz, nem a türelem fogy el, miközben készül a jármű, hanem a gazdi érdeklődése fordul másfelé, olykor az iparos bicskája törik bele a tárgyba, az alkatrészek pedig annyira szétszóródnak, hogy elúszik az egész.

A veteránbuzinak csak azt nem szabad elfelejtenie, hogy kizárólag akkor vonhatja be a többieket a mániájába, ha azt a többiek is valóban akarják. Látják, ez az, amiért veterános rendezvényeken nem sokat lehet találkozni a gyerekeimmel, sőt, velem sem túl gyakran. Csak olyanokra megyünk, ami érdekli az egész családot, és csak addig húzzuk az ottlétet, amíg nem unják.

És mivel a gyerekeimet nem érdeklik túlságosan az öreg autók és motorok, sokkal inkább a bogarak, a gombák és a vízbe menés, ezért nem erőltetem őket. Viszont, mivel inkább velük szeretnék lenni, ezért lemondok az oldtimeres rendezvényekről, a közös túrákról, az 1/100-as meghívásokról, helyette a Természettudományi Múzeumba, az esztergomi víziparkba, az Állatkertbe vagy biciklizni megyünk inkább.

Ez az, amiről a sok szerelős poszt közben sohasem esik szó, pedig éppen ezek az apróságok olajozzák a hobbim működését. Meg kell tanulni, ha időt kérünk arra, hogy olajos crova-dervisként buherálhassuk a romot a garázsban, a többiek hóbortjainak is ugyanakkora teret kell engedni. Az egész az egyén és a kis kollektíva lelki, fizikai, időbeli és pénzügyi egyensúlyának kereséséről szól. Ha érzékenyek vagyunk a többiek vágyaira, jól billegünk e nagy gumilabdákon, nekünk, magunknak is több jut. De ehhez figyelni kell – kifelé is sokat.

Ja, azért olvassák majd a következő posztot, az már nem ilyen halandzsa lesz. Az már megint rendesen, vasakról szól majd. Méghozzá egész más megvilágításban, mint korábban

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.