1970-ben a világ eléggé más volt és más volt még a versenysport is. A teljesítmény már adott, de a biztonság, a futómű-technika és a fékek messze nem nőttek olyan magasra, mint a teljesítménygörbék.
Egy 12 órás verseny ma sem leányálom, akkoriban pedig a leggyorsabb- és durvább rosta volt. Elválasztotta a gyors pilótákat a kitartóan gyorsaktól. Kondíció kellett hozzá és természetesen ugyanaz a halállal való dacolás, melynek eredményeképp ma is láthatjuk az éjjel kettőkor körrekordot futó Anthony Davidsont izzó féktárcsákkal tépni a sötétben.
És most - hogy a Ken Block-gerillaakciónk ilyen sikerrel zárult - idézzünk fel egy olyan embert, aki szintén nem autóversenyzőnek készült, sőt, élete során kevesen tudták, hogy valójában mégis inkább volt pilóta, mint híres színész, autóban/motoron ülve érezte magát igazán jó és mindamellett minden idők legmenőbb filmszínésze volt, egy igazi trendszetter: Steve McQueen.
Ne forduljanak el unottan, inkább nézzék meg ezt a fotót, amely az 1970-es sebringi 12 óráson készült a Solar Productions (McQueen saját cége, amely csaknem beleroppant a LeMans film költségeibe) boxában.
McQueen lába gipszben, fején a bukó/szemüveg. A 650 kilós Porsche 908/03-ban akkor éppen pilótatársa, a karizmatikus Peter Revson ült, aki a Dél-Afrikai Kyalamiban halt tragikus halált a Shadow-Ford Forma-1-esben négy évvel később (egy leszakadt gömbfej miatt autója kicsúszott és az akkor még csak egy rétegű biztonsági kerítés nem fogta meg, hanem alászorult).
McQueen-nek nem javasolták, hogy induljon, hiszen alig pár hete törte lábát egy motorverseny-balesetben, de megállítani nem tudták. A háromliteres, nyolchengeres, boxermotoros Porsche pedig tette a dolgát.
A 12 órás verseny alatt a gipsz talpára smirglit ragasztottak, hogy ne csússzon le a lába a kuplungpedálról és ha belegondolunk, hogy hányszor kellett lenyomnia a hat - autóban töltött - óra alatt, akkor nem marad más, csak a tisztelet. Mert Sebring akkoriban inkább volt egy szalmabálákkal és bójákkal szegett reptéri bekötőút, mintsem egy manapság ismert modern versenypálya.
És ez a páros, a sufniban összerakott autóval második lett. Másodikak lettek a háromliteres autóval az ötliteres, gyári csapattal indított Ferrari 512S mögött. Nyilván adódik a feltételezés, hogy kutyaütőkből állt a mezőny de a valóság az, hogy csupa-csupa legendás nagymenőt hagytak maguk mögött, a sokkal erősebb P917K-kat Pedro Rodriguezzel, Jo Stifferttel és Leo Kinnunennel, az Alfa gyári csapatát Toine Hezemansszal de kikaptak tőlük Henri Pescarolóék, a Dan Guerney-Francois Cevert-duó, a másik két gyári Ferrari Mario Andrettivel és Jacky Ickx-szel...
Úgy, hogy a futamot befejező 28 autó többségénél három pilóta váltotta egymást (a végül nyertes Ferrarinál is).
Hogy ez a poszt miért született? Nem is tudom, talán maga a sztori (melyet a Winklertől kölcsönkapott McQueen-életrajzban olvastam először), talán az a kép, amelyre ma teljesen véletlenül ráakadtam és hiába láttam már ezerszer előtte, még mindig rádöbbent arra, hogy az igazán gyors felvételekhez bizony még manapság is igazán gyors fahrtkocsi kell. Mint mondjuk ez.
Van-e menőbb képrögzítő eszköz, mint a Day of the Champion forgatásán használt Lola T70 MkII. Spyder? Hogy milyen lehet az ötszáz lóerős V8-as hengerfejei és forró, üvöltő nyitott kipufogói között ülni? Azt lehet, hogy nem is szeretnénk megtudni. McQueen privát, saját T70 Mk.III-asát egymillió dolláros kikáltási áron árverezték el idén Februárban a Silverstone Auctions’ Race Retro & Classic Car - rendezvényen.
Steve McQueen egy király volt és még ma is az, az 1970-es 12 órást már nem veszi el tőle senki.
