Miután a harmadik Nikon-tele döglött be másfél év alatt a cégnél, úgy döntöttem, beadom a derekamat, megnézem, mit lehet kezdeni a saját, ősrégi szettemmel. Van egy Canon 350D-m, egy japán úton vettem valamikor közel nyolc éve, amikor Európában még nem is lehetett ilyet kapni, tehát a legelsők közül való. Benne most a 68 ezer expó, igazából fejben már rég leírtam a hűséges, de erősen kopottas és mállófélben levő kis Canont, ő tényleg megszolgálta az árát.
Egy Sigma 18-50-esem volt hozzá meg egy szintén Sigma 55-200-asom, illetve a gyári EX430-as rendszervaku, később pedig lett portrémarkolatom is, mert a 350D hosszú távon, felnőtt méretű emberi kézzel egyszerűen használhatatlan, túl picike a markolatnál. A 18-50-esben a nyolc év alatt viszont most másodszor darálódott le az autofókusz motor hitvány fogaskereke. Nem akartam már cseréltetni, a gép sokat futott, az objektív kimúlt, a tele sose volt igazán jó (hiszen egy 30 ezer forintos objektív csak szükségmegoldásnak jó, de a képe garantáltan vatta lesz), nincs tovább.
Feladtam a sokat látott szett használatát, a markolatot el is adtam Papp Tibinek (akkor még nem a mostani D40-nel, hanem egy ugyanilyennel fotózott), pláne, mert a cég onnantól sorra vette a Nikonokat. Először az én ötletemre egy D80-ast 18-135-össel (fő szempont volt a nagy átfogású zoom, hogy ne kelljen objektíveket cserélgetni, mert a TC szerkesztőgárdája még a tükörreflexes géptől is irtózott öt évvel ezelőtt, nemhogy az objektívcseréktől), ami jó pár év használat után egyre életlenebb fotókat csinált, ma pedig már inkább csak f8-f9,5 környékén tesz bármit is.
Lett aztán egy D90-es egy 18-200-assal, ami a Totalcar saját gépparkjának örökre emlékezetes ékköve marad. Sajnos azt a gépet én löktem le egy szűkre méretezett idejű autófotózás során a macskakőre, hosszú lábadozást garantálva neki. A Nikon megjavította ugyan, de egy év múlva megint hülyéskedni kezdett, lefelé tartva, aztán később már vízszintesen sem volt hajlandó autofokuszálni, a behúzottakat is mindig mélyről próbáltam készíteni vele, hogy működjön valamelyest. Megint Nikon, megint hosszú szerelés, sok pénz, de onnantól sose volt jó, tényleg csak hébe-hóba fokuszált, most pedig már nem is működik.
Sebaj, Papp Tibi talált egy akciós D3100-est 18-105-össel, az még szebb képet adott, mint a 18-200, bár lemondhattunk a szépen elmosott hátterű fotókról – ahhoz túl rövid volt. A D3100 nem sokkal a garancia lejárta után elkezdett csíkokat tenni a képekre, ezért az egyetlen használható sebességű vázon, a D90-en használtuk a 18-105-öst. De mostanában már az is rakoncátlankodott, két hete pedig végképp bedöglött, ERR felirat mellett fennakadt a gépen, leszedni se lehet róla.
A Sonyval is lett egy barterünk, abból született egy APS-C érzékelős, de tükör nélküli (tehát picike), zseniális Alpha NEX-5-ösünk, amit mindenki imád, mert a képe csodás, a videója nem különben, de ahhoz csak 18-55-ös obi van, minden más méregdrága hozzá, sose veszünk. Meg ugyanabból a sonys együttműködésből lett egy batár nagy, 24 megapixeles, tükörreflexes SLT valahányasunk, talán 18-55 van azon is – valami egészen döbbenetes képeket csinál, de az is túl rövid, ráadásul a gépnek annyira más a menüje, az egész logikája, mint a Canonnak és a Nikonnak, hogy csak rettentő bénán tudom használni. Ahhoz lenne még egy működő tele is, talán 70-300-as, de az annyira vatta képeket készít, hogy inkább nem használom, feladtam egy B-osztály meglövése (és a képek zokogva elemzése) után.
Tehát van egy életlen 18-135-ös Nikonunk. Egy bedöglött 18-200-as Nikonunk. Egy bedöglött 18-105-ös Nikonunk. Egy túl rövid 18-55-ös Sony Alphánk. Egy szintén túl rövid, 18-55-ös tükörreflexesre való Sonynk. Illetve egy vattarajzú 70-300-as Sonynk. Nincs tehát olyan objektívünk, amivel helyes perspektívájú, a környezetből kiemelt tárgyfotókat lehet készíteni, amivel mozgó tárgyakat úgy le lehet lőni, hogy az elejük és hátuljuk egyformán éles legyen, tehát az autófotózás alapkelléke, a hosszú tele hiányzik. Most már vagy másfél éve.
Elegem lett. Tavaly tavasszal előhúztam az elpusztíthatatlan, poros kis Canont a szekrényből. Apró, sötét kereső, alig látni benne valamit. Apró, kontraszttalan LCD, a hisztogramon kívül sokat nem tudok meg rajta az imént készített képről. Nem bírom megfogni, mert pici. Ügyetlen az ergonómiája. De működik, szerencsére a rendszervakut sem adtam el, ezt itt én fejlesztem, nem kell a cégre, a belengetett, aztán elúszó barter-partnerekre, a közvéleménynek a levelezési listánkon feldobott végeláthatatlan vitafolyamaira várnom, hogy a végén, a rendszer szűk kloákáján kicsusszanjon végre egy Nikon-tele. Itt, ha akarom, ha tudom, én veszem meg, ami kell.
Óriási mázlival sikerült egy 2,8-4,5/17-70-es Sigmát lőnöm tavaly a Vaterán. Papp Tibi vagy hét éve használ ilyen objektívet, mindig irigyeltem, mert már egy kattintásra a teljes nyílástól gyönyörű képet ad, állítom, hogy szebbet, mint a Canon saját, ugyanilyen átfogású objektívje. A Canon éledezni kezdett. Fogcsikorgatva, de visszaszoktam a borzalmasan rossz használhatóságához, mert a szemem előtt cél lebegett – valahogy, a Ponton brutális, agyonpasszírozó sötét gazdasági árnyékában is, de előteremtek végre egy jó telére pénzt, olyanra, amilyen szintű utoljára a Nikon F801s-emen és a Canon AE-1 Programomon volt, még a filmes hősidőkben. Venni fogok egy 70-200-as, 4-es fényerejű, fehér(!) Canon telét.
Egy ilyen profi objektív annyira tartós, hogy sokszor 10-15 éveket is ki tud szolgálni profi használatban, az én féle használat pedig valahol félúton van a profi és az amatőr üzem között, tehát nekem még talán többet is. Egyébként ezek az objektível a hivatalos Canon-duma szerint azért fehérek, hogy ha rájuk süt a nap, ne melegedjenek annyira fel, tehát jobban őrizzék az illesztéseiket. Valójában inkább csak azért, hogy a sporteseményeken a meredező fehérobjektív-erdő alapján az amatőröknek is a fejébe vésődjön: a profik fehérrel (Canonnal) lőnek. A 350D váz most csak kiindulási alap, majd nyilván továbblépek valami jobb vázra később, ha összeszedem magam, egy használt 40D nekem is bőségesen megfelelne. De most lencse kell.
Kevesen tudják, de húsz éve gyűjtöm az öreg fényképezőgépeket, ez a hobbim régebbi keletű, minthogy veteránautózni kezdtem volna. Egy időben mániákusan járkáltam végig a Deák tér-környéki köreimet a Soóstól az Erzsébet téren át a Bajcsyra, onnan szembe Péterhez a Zichy Jenő utcai kis használtboltba, majd vissza a Madách térre a profi fotóhívóhoz, ahol mindig érdekes cetlik voltak a hirdetőfalon, hétvégén meg börzékre, Ecserire, a PeCsába.
Lett vagy hetven gépem, de ezt az egészet elfújta az első gyerek érkezése, azóta csak három vitrint vettem, hogy végre ki is tudjam állítani őket. Lakásunk ékkövei ezek az öreg gépek. Elsősorban régi keresős gépeket gyűjtöttem, de felzárkóztak hozzájuk az érdekesebb tükörreflexesek is, majd lettek kétaknások, balgnisok, kreténségek, kiegészítők. Ez egy igazi gyűjtői mércével nem nagy, nem is profi, de nekem mindenképpen nagyon kedves kollekció, minden darabnak megvan a saját sztorija, hogy jutott hozzám, s megvan az is, miért volt érdekes a maga idejében. Még filmet is tartok a hűtőben hozzájuk, a többségükkel fotóztam is.
De most arról van szó, hogy nem tudom végezni a munkámat. Valahonnan elő kellett húznom olyan 115-120 ezer forintot a használt Canon 70-200-asra. Változó fényerejű, nagyobb átfogásút, persze kapni fele-kétharmad ennyiért is, de azok nem csinálnak képet, csak bizonyos állásaikban. És nem emelnek ki, nincs hozzá fényerejük. Nem kell olyan, elég pénzt dobtam már ki szarokra. Nekem dolgoznom kell, nincs kecmec.
Mint tébolyult elméjű, véresszektás apa a gyerekeit, úgy mentem a vitrinhez, méregettem, melyiket áldozom fel hó első napján az isteneknek. Először egy nagyon ritka, a Canon legeslegelső tükörreflexes gépéhez (1959, Canonflex, ha érdekes) való, 2/100-as, R-bajonettes objektívra esett a választásom. Ezt még a régi F-1-es Canonomhoz vettem, a bajonett stimmelt, de az R után jött még az FL, majd csak utána az az FD-sorozat, ami az én gépemre jó lett volna. Az F-1-es és a 2/100-as semmilyen formában nem kommunikált egymással, sőt, egyet állásokban akadt is. Nem erőltettem, eltettem.
Ebay-eladói szüzességemet ez az objektív vette el. Epét hánytam, annyira izgultam, hogy az egy euróért feltett, Magyarországon teljesen ismeretlen obi vajon bárkinek megpiszkálja-e a fantáziáját odakint. Megpiszkálta. 9 licittel végül 88 euróért ment el Dániába, nem hittem a szememnek. Éljen-éljen! A csávó egyébként egy közdarabbal éppen egy Sony Alpha NEX gépre tette fel, csak hogy záruljon kicsit a kör…
A tűzkeresztségen átesve szemem vérbe borult. Egy vasárnap délelőttöt eltöltöttem a gépek kézbe vételével, piaci áruk elemzésével (ezzel korábban nem sokat törődtem), elvesztésük feletti fájdalom és a nyereség egyazon grafikonon való feltüntetésével. Kiválasztottam még hármat, ami a) vagy elég ígéretesnek tűnt árban; b) vagy nem fájt annyira.
Elsőként a Gajdán Mikivel a Ferencvárosi Műv. Házban tartott tizenévvel ezelőtti börzén együtt vett Ikoflex II-t vitték el. Egy eléggé érdekes, Tessar-objektíves, masszív, háború előtti, kétaknás gép volt ez (a fölső aknán át néz az ember, itt egyszerűbb az objektív, az alsó obi előtt van a zár és az készíti a képet), de sose szerettem, mert koszos volt, a bőrje ragasztgatott, a zárja lassú. Őszinte, szívhez szóló, a hibákat jól bemutató ajánlatot írtam, meg is lett az eredmény: egy nyolcas licit végén mindössze 25 eurót kaptam a holland csávótól. Sebaj, legalább lett hely az apósomtól örökölt családi Reflex-Korellének…
A nemzetközi információs szupersztrádán zajló cserekereskedelem következő áldozata a Lordomat C35 lett. Ez is egy ferencvárosi börzén beszerzett gép, érdekessége, hogy ugyanott gyártották, mint a gyűjtők szent tehenét, a ma is borzalmas pénzeket érő Leicát (nekem olyanom sajnos nincs, az mindig nagyon drága volt). Persze nem komoly cucc, bár az evolúció során a mérnökök által sebtében rátákolt táv- és fénymérőjét hordó homloklebeny-kinövéseivel érdekesen nézett ki. Egy kis horpadás volt az objektív szűrőfoglalatán, a hosszú idők (1/8, 1/4, 1/2, 1 mp) akadtak, de különben egy szép, egészséges gép, szép tokkal. 42 euró, Franciaország, hurrá, kici örö’.
A legfájdalmasabb veszteség a Praktina FX szett volt. Erről tudtam, hogy bőven 100 euró fölött ér majd, annak ellenére is, hogy a gyanús Balkánról származik, láttam az árakat. Ezt a szettet még a Soós egy régi-régi árverésén vettem, senki nem licitált rá, hát én visszakértem a végén és egy szem tárcsafeltartással leütöttem. Ilyen gépe volt ugyanis a fateromnak 1963-ban, két évig spórolt rá. Aztán fél év használatot követően zsebtolvajok levágták a válláról a 6-os villamoson. Naja, az az eszköz már akkor is a belvárosi bűnözés melegágya volt.
Tényleg a faterom miatt vettem csak meg, illetve azért is, mert olcsó volt. Aztán nagyon megtetszett. Bár az NDK-ban készült, Praktina FX a világ egyik legelső, igazi, profin bővíthető tükörreflexe kamerarendszere volt, igazi világklasszis. Létezett hozzá vagy nyolcféle objektív, mindenféle keresők, makróelőtétek, kihúzatok, még motor is. Mindez az ötvenes, hatvanas évek fordulóján.
Az én készletem meglehetősen komplett volt: egy gyönyörű, pontos záridejű gépváz, aknás kereső, pentaprizmás kereső, 2.8/35-ös Flektogon nagylátószög eredeti papírdobozban, 2.8/50-es, borotvaéles rajzolatú Tessar, 4/135-ös, legendás Sonnar tele, makrogyűrűk, vakutartó, tökéletesen működő, 10 gyors expót lehetővé tevő rugómotor, egy eredeti, kemény válltáska az egésznek hozzácsapva. Szép szett még egy igazán profi polcán is. Apám azonban már megnézte háromszor, kipipálta, hogy megint látott ilyet, nekem a pici vitrinben nem fért el az egész szett, tehát a nagy része a szekrényben várta a jobb időket, kicsit már elszakadoztam tőle.
Erre tényleg komoly licitálás volt már napokkal az aukció vége előtt, végül 15 licitáló vérontása árán egy német csávóé lett 131 euróért. Vele utóbb nagyon sokat leveleztünk, mert az ebay sokszor kisebb barátságok, eszmecserék terepe is, ami felettébb kellemes.
Mindeközben a Lego-mániás László Péter barátom elvitt néhány régi dobozt tőlem egy kiállításra, ahol az egyik hasonszőrű gyűjtő ráizgult az Outer Space szettre, és jó áron megvette tőlem. Sajnos be kell látnom, hogy a gyerekeim a sok tonna Legójukkal semmit nem kezdenek, változnak az idők – nekem a kedvenc játékom volt, és nem tudtam elképzelni, hogyan lehetne zseniálisabbat előállítani, nekik a Lego csak a wii-n a Lego Star Warst jelenti, szinte sose játszanak mással, csak a régi, dalolós mozdonnyal húzott Duplo-vonattal. Tőlük nem vettem el semmit, én még közelebb jutottam a Canon 70-200-hoz.
Mi több, itthon a vaterán eladtam 16-ért a régi Sigma telémet és háromezerért a bedöglött rövid Sigma alapzoomomat is (persze a hibát jeleztem, le is fotóztam a fogaskereket), és még az ebaynek sápként kifizetendő 25 euróval együtt is kvázi összejött a pénz, ami hiányzik, azt elvesszük a benzinpénzből.
Egy hete komolyan nekiláttam megkeresni életem 70-200-as Canonját. Előtte is figyeltem ezeket az ebay-en, a németeknél mindig van fenn egyszerre vagy tíz, 350-450 euró között ütötték le őket. Oké, a cél a mellalak alsó széle, közepe, 350-370 euró között veszek egyet, ha itthon nem találok. Csakhogy mire mindent eladtam, úgy látszik, felhorgadt az emberekben a vásárlási kedv, most már szinte kivétel nélkül 400 euró fölött mennek ezek, de inkább 430-480-ért, ha ehhez hozzáadod a postát, máris minimum 135 ezer forintról beszélsz. Nekem meg igazából 107 ezer van a sublótban. A Ponton a vége felé jár, mindjárt jön egy másfél havi kiegyenlítendő számla, ráadásul még a cégnek is lógok a legutóbbi kifizetésből, nem nyújtózhatok, a 120 fogcsikorgatva még ment volna, a 130 nem megy. Ez van, ilyen a gazdasági helyzet, nem ugrálhatok.
Sebaj, tele volt itthon is a net ajánlatokkal. Csakhogy a valóságban azok közben elfogytak, vagy nekem kívül esnek a lehetőségeken. A 100 ezrest elvitték, nem jön válasz az emailre. A 115 ezrest hívtam Kecskeméten, hátha jár Pesten, megnézném, de rég elvitték. A 125 ezres Budapesten nem válaszol. A 119 ezres eltűnt. A másik 125 ezres Újpestről eltűnt. Van még egy 140 ezerért, de annyit nincs pofám alkudni, az a tesó a felének a negyedéből stílus lenne, amúgy sem hiszem, hogy sikerülne. Lehetne Debrecenbe mennem meg Nyíregyházára, de üzemanyaggal együtt az már annyi lenne, mint az ebayről venni. Itt van tehát végre a nehezen összekapart pénz a kezemben, de nem tudom elkölteni. Pedig két hónapja tolok magam előtt vagy négy anyagot, amit most már sürgősen tényleg meg kéne lőnöm. Ez képtelenség.
Közben elolvastam ezer tesztet, felbontási görbéket tettem egymás mellé, fórumokat bifláztam, de nem jó más objektív, mert a kis Canon a teljes hosszában (70-200 mm-ig) kvázi tökéletesen tudja a borotvaéles 4-es blendéd, a rajzolata kivételes, mindemellett kicsike és borzasztó tartós, nem véletlen, hogy slágertermék.
A Sigma/Tamron/Tokina-féle azonos árú, kicsit nagyobb fényerejű 2.8/70-200 150 mm-es kihuzaton túl életlenedik, a Tokina autofókusza lassú (pedig behúzotthoz ez elengedhetetlen), ráadásul óriási, nehéz dög is mindjárom. Pillanatokra felvillantak csiszolatlan gyémántok kapirgászásaim közben, tudják, azok a titkos tippek, amelyeket csak bennfentesek ismernek, de nem lettek népszerűek, mert a nevük nem olyan, vagy túl rövid ideig gyártották őket.
Például a Tokina 2.8/50-135, ami nekem már elég hosszú lenne, pláne ilyen bazi fényerővel. Sajnos az autofókusza reménytelenül lassú akciófotózáshoz, mint megtudtam, pedig lenne egy Tatabányán 79 ezerért, és akkor a 350D-m eladásával (ha adnak érte pénzt egyáltalán) még talán egy 40D váz is beleférne. De nem, lassút nem vehetek, eleget kínlódtam.
Vagy ott a Sigma 2.8/50-150, ami nagyjából az az objektív, amit keresek. Igen ám, de rettentő sok rá a panasz, háromból két példánynak rossz helyen van a fókusza, ráadásul ez se villámgyors, a vége felé már életlenedik is teljes nyitáson. Nem akarok helyből a Camera Kft-hez rohangászni adjusztálásra, nem akarom megtudni, hogy a nehezen összespórolt objektív igazából nem tehető éles rajzúvá, nem akarok kurválkodni a neten egy olyan obival, amiről tudom, hogy rossz, emiatt rá kell sóznom valami hozzám hasonló hülyére. Nem, Canon kell.
Pillanatokig eljátszottam még a fix 2.8/200-as gondolatával, van ilyen, majdnem jó áron, az még gyorsabb és szebb rajzú is, mint a 70-200. De nem, nekem már nem megy a fix objektív használata. Túlságosan kevés az idő a fotózásra, mindig, gyakran nincs is akkora hely, hogy 300x1,6=320 mm-nyi objektívet használni tudjak (a kis fényérzékelő lapka miatti szorzót alkalmaztam).
Közben barátom, volt kollégám és a világ legzseniálisabb ralifotósa (egyébként általános fotósnak sem kevésbé szenzációs, nézzék meg a Lexus LF-A cikk képeit, ha érdekli önöket), Szabó-Jilek Ádám is nekifeküdt a témának, de csak miután sztoikusan hozzátette – miért veszel ilyen kis fényerejű szart, nem lehet azzal semmit, most adtuk el egy barátom 70-200-as teléjét 120-ért, csakhogy az 2,8-as volt…
Persze, de azt eladták, múlt időben, én meg ennyiért most 4-eset se kapok. Ő se talál azóta, egyébként, azaz tudott volna szerezni egy újat, de az természetesen messze kívül esik a target range-en. Álljak neki még eladni cuccokat a vitrinből, mert tavasz van, és az emberek elkezdtek fotózni? Vagy várjam ki, amíg júliusra megint lemegy 110-125 közé a kínálat? De nagyon kellene dolgoznom, nem is gondoltam, hogy ekkora probléma lehet egy tisztán belőtt árú objektívet megvenni.
Kétségbeesésemben azért ütöttem össze sebtében ezt a posztot most vasárnap reggel – a cél érdekében etikátlanul kihasználva a Totalcar olvasottságát –, hogy ha valakinek van otthon egy 4/70-200-as Canonja, nem a világ túlsó végén (vagy jár valamikor Budapest táján), és fontolgatja az eladását, ne várjon vele sokáig, én szívesen megveszem, azonnal. Most, hogy valamennyire nyilván feljebb vertem az ilyen objektívek árát a piacon, kérem az utolsó jó érzésű valakit, akinél feleslegessé gált egy efféle fehér tubus, szóljon. Jó lesz ez mindkettőnknek, még jobb lesz ez az objektívhiányban szenvedő Totalcarnak. mert akkor a fotóminőség legalább a hardveren nem bukik majd el. Részemről.
