Járós autóm, a negyven éves állólámpás nem szerepel sokat a Belsőség hasábjain. Nem véletlenül, hiszen teszi, amire készült, működik. Elviszi a családot Balatonra, az Őrségbe, megy Belsőség-találkozóra, viszi és hozza a cuccokat Egerből, hetente kétszer elszállítja a kölyköket isibe, a német ismerős lányát körbekalauzolja a Dunakanyarban – autó.
Egyetlenegy jelentős baja volt eddig a két év alatt, amióta nálam van, mégpedig, amikor a Traktormajálisra menet eldurrantotta az egyik hűtőcsövet, na, az belekerült két óránkba, mire megoldódott. Különben dudál, világít, pöccre indul, szuperül kanyarodik, keveset eszik, világít, rádiózik, azt teszi, amit kell.
De hiába viselkedik egy szinte új Mazda 3-ként az öreg Merga, egy utálatos vonása miatt kicsit folyamatosan megkeseredett a számban a friss, ropogós előkamra íze. A kuplung volt az oka.
Minden lelkes posztban, amikor erről az autóról írtam, előkerült ez a kuplung téma, talán a legnagyobb javítás a Mike Sanders-korrózióvédelemtől eltekintve a kuplungcsere volt. Amitől jottányit nem javult a helyzet, maximum annyit, hogy onnantól már nem zörgött alapjáraton a szekér. Oké, nem igaz, annyival jobb lett, hogy épp, de tényleg épp csak, hogy ki lehetett nyomni. Lábujjhegyen, izomból, ordítva. Csináljanak így végig egy dugót. Ne csináljanak. Higgyenek nekem. Nem jó.
A jelenség: bár görbítettem egy adagot felfelé a pedálon (azóta tudom egyáltalán betenni a szőnyeget), még sincs holtjáték, értsd: a kuplungot körülbelül öt millimétert felengedve már kúszik az autó. Ami nagyon érdekes: a rendes tapadáspont pont ott van, mintha jó lenne, tehát a motor igazából csak olyan egyharmad felengedésnél kezdi ténylegesen vinni a kasznit, s kicsivel fölötte tapad meg. Mintha levegős lenne, de nem, azt minden irányból, minden módszerrel ellenőriztük.
Azt kell még tudni az egészről, hogy én a kocsiba még akkor vettem egy teljes szett Ruent, tehát tárcsát, kinyomócsapágyat és szerkezetet is. A szerkezet gyanús volt, ahelyett végül bement egy bontott a Karesz-művek bugyraiból, a kinyomócsapágy teljesen megfelelt, a tárcsát pedig szintén megtartottuk, hiszen a régi szétesett.
Aztán lett új fő- és munkahenger, összekötő flexicső, már rúd, ami alul nyomkodja, a kiemelővillát ellenőriztük, nem görbe-e, végül még egy másik lendkereket is feltettünk – köszönet Hosszúnak a cuccért. De maradt használhatatlan. Amikor zátonyra futottunk az üggyel, Karesz meggyújtott egy extra tömésű blázt, akkorát szippantott belőle, hogy a fele leégett, és vállát megvonva megjegyezte: Csík, nincs tovább, minden új. Használd.
Ezért egy éve így jártam az autóval – enyhe emelkedőkön finoman csúsztattam, hogy kopjon el minél előbb, hátha jobb lesz, ha már vékonyabb. Persze szart se ért, a hidraulikus kuplung utánamegy a kopásnak, maradt minden úgy, ahogy volt.
Nem bírtam tovább, idén nyáron megint elővettem a témát Karesznek – meg kell csinálnunk, mert felgyújtom.
Figyelj, nekem gyanús ez a Ruen, most cseréltem egy másik autóban is, ott is jobb lett a kuplung. Vegyél valami rendes tárcsát, ennyi férjen bele, bedobjuk, amikor átjöttök.
Tehát invesztáltam valami 15 ezer forintot egy LUK tárcsába, amúgy is el kellett ugranunk Balatonra egyéb ügyek miatt, egy délutánt a Kareszéknál töltöttünk. Most nem mesélem el, hány fogásos menü gőzölgött az asztalon, maradjunk annyiban, hogy a gyerekeinknek még a hónalja is lekváros volt a fánktól, annyit zabáltak. Mi inkább húsoztunk, no meg a legújabb Brutálkávéfőző III. akcióját értékeltem.
Előtte egy barátságos – „a gyökér pestije, azt se tudja, melyik végén kell megfogni a tízes csillagvillást”-stílusú másfél órát töltöttünk el az oszlopos emelő, pontosabban Foltos alatt. Így, hogy Máté, Karesz fia is beszáll mostanában a szerelésbe, mérhetetlenül felgyorsul a meló.
Kevesebb a káromkodás, mert a pepecs melóra mindig a „gyereket” uszítja rá, aki angyali mosollyal, tizenhatod fordulatonként új fogást véve piszkálja ki a legeldugottabb csavarokat is. Karesz az ilyentől mindig megvadult, tradicionálisan személyes ellenségének érez ugyanis minden kötőelemet, amelyik eldugott és nehezen jön ki. „Ezeket székrekedés közben találja ki a csigaevője a BUDIN!” – ordítja ilyenkor, aztán még Top 40 válogatást élvezhettünk a magyar nyelv legfrissebb káromkodásfüzéreiből, mintegy ráadásként. Ennek vége, Máté idegei bírják. Csend van, csak a kompresszor zúg, szinte tiltakozásként.
Nekem se sok meló marad, csak néhány kötőelem leszedése – szörnyű milyen illúzióromboló egy ilyen baráti szereléses hagyományban, ha egyszer csak felbukkan valaki, akinek kötélből vannak az idegei és mindent gyorsan megcsinál.
A váltó tíz perc alatt lent volt, lejött a lendkerék, kézbe került a kuplung. És Karesz elkezdte mutogatni, amit sejtett – ide nézz, a szélén kopott csak ez a redva, látod? Láttam, tényleg foltokban volt kifényesedve a tárcsa, de a külső peremén majdnem összeért a kopás.
A tárcsa alaplemezére ruganyos lemezekkel rögzül a ferodo kopóréteg. De nem mindegy, mennyire ruganyosan, a Ruen például nagyon, az új LUK viszont épp csak egy kicsit. Elővettük a súblert, mértünk. Majdnem egy milliméterrel többet rugózott a macedón betét, mint az új. De vajon miért a szélén kopott? Kúpos a lendkerék? Az is kúpos volt, amelyiket lecseréltük? Lehet, hogy sose tudjuk már meg.
A LUK-ot ugyanis betettük, a váltó tizenöt perc alatt visszament, de kicsit még mindig gyanús volt a rendszer. A múltkor a kuplung munkahenger rúdját kicseréltük egy rövidre, miután a hosszúval valami gond volt. Most viszont nem volt meg a hosszú, pedig az kellett volna. Sebaj, kikaptuk, Karesz ráhegesztett egy hosszabbító göböt, szépen leköszörülte gömbölyűre a végét, betettük, és hoppá, máris sokkal jobb lett!
Itt következett a nagy, egész estés zabálás, de nem részletezem, mert azt csak megélni lehet. A vége persze mindig az, hogy Margó gyilkos szemekkel hoz még újabb tálakat, fenyegetve, ha nem esszük meg még azt is mind, soha többet szóba nem áll velünk. Aztán nem bírjuk, mert kákabélű pestiek vagyunk, gizdák mind, de a sértődés elmarad, mert Margó nem sértődik, csak halálba etetéssel öl, ha tud.
Mire hazaértünk, és a Hungárián végigcsúsztatgattam a kuplungot, csak úgy kopásiból, már szinte tökéletes lett. Szépen kiemel, kiszámíthatóan fog, szinte tökéletes, vagyis igazából, az is. Sose volt ilyen jó állólámpásom, valamennyit beleértve. Ilyen jó Mercim se volt, de mivel azok a Mercik, amik jók voltak, és igazán rajongtam értük, mind állólámpások voltak, ezért ez irreleváns információ. Az autó most finom, csendes, ügyes, imádom, legszívesebben ki se szállnék belőle, még vadidegenek, akik beleülnek is észreveszik, milyen jó.
Persze, kéne bele két, magas első rugó (mert a tavaly betett bontottakkal egy hónapig maradt magas, aztán megint beült), valamiért nagy fordulaton, nagyon nagy melegben kicsit melegszik (olyan 90 fokon jár), a futóművet pedig be kéne állítatnom, mert picit jobbra áll a kormány. És ha lesz időm, végre beteszem a régi Pioneer dobozhangszórókat is, akkor lesz talán rendesebb zene is.
De így is imádom, ha csak ez az állapot megmarad pár évig, megbékélek a sorsommal. A Mike Sanders, úgy látom, tartja a frontot, a korrózióvédelmen egyelőre nem múlik.
