Tüte top három

Japánban bármilyen ritka, elvetemült perverzió gyötri az embert, a társadalom és a gazdaság boldogan segít rajta. Ha a tankokat és a csajokat kedveli, így, együtt, újságot nyomtatnak neki, ha játszani szeret, egész palotákat építenek neki, ha meg netán játékbabák mozgatják meg a fantáziáját, azt is megtalálja a megfelelő bolt kirakatában. Természetesen megfelelő részletfotókkal, zsákbamacskát nem árulunk.

Ha ezzel sikerült elrémisztenem a társadalom normális kisebbségét, és így magunk közt maradtunk, bevallhatom, nekem is van egy titkos fétisem: a tüték. Bűnhődjön pezsgő benzinfürdőben az ítélet napjáig, aki elterjesztette ezt az átkozott félrefordítást, de ha egyszer mindenki így hívja, nekem is muszáj ezt használnom. Amúgy szívótölcsér volna talán a rendes neve, de nincs kétségem afelől, hogy lesz rá jobb kifejezés a kommentdobozban.

Négy nap alatt egészen pontosan 1399 fotót lőttem eddig. Erről jut eszembe, hogy a japánoknál például széles körben elterjedt perverzió a könnyfakasztóan pontos becslés. Például szeretik mindig előre megmondani, hogy mennyi idő lesz az út ide vagy oda, és hosszas gondolkodás után általában kiböknek valami olyasmit, hogy hetven perc. Nem egy óra vagy másfél - hetven. De mivel hadilábon állnak az angol számokkal, könnyen lehet, hogy tizenhét perc lesz a vége. Szóval végiglapozgattam a fotókat, és kéjes gyönyörrel kigyűjtöttem a tütéket. A három legszebbet szeretném most megosztani.

A sok mindig jó. De ha már be van tömve egy lyuk, akkor inkább ne célozzunk rá. Ezért szorult a harmadik helyre a Nissan VRT35 kódra hallgató motorjának a tölcsérzete. Különben is szerencsétlen motor ez, az NP35-ös C csoportos autóba fejlesztették, de csak az 1992-es világbajnokságban ment, a 93-as Le Mans-i verseny előtt kihúzták a Nissannál a káddugót, és ott már nem indulhatott.

Kellőképpen aberrált a lapított tölcsér, de a modern injektorsor miatt pontlevonás jár. A VRH50A már megjárta Le Mans-t az R391-es autóban, végigmenni azonban nem tudott. Ellenben az ezer kilométeres Fuji versenyt megnyerte 1999-ben, ezért szívesen adom neki a második helyet. Ez a két versenymotor egyébként a Nissan Yokohamai gyárában volt kiállítva, abban az épületben, ahol 1933-ban megalapították a Nissan Motor Company-t.

Ahol tüte van, legyen karburátor is. A Mikuni kiütéssel győzött - elég volt négy tölcsér a síktolattyús versenykarburátoron, hogy levegyen a lábamról. A polírozás! A kis tömzsi test! Ennél szebb nem kell nekem ma estére.

Nem szúrhatok ki viszont azokkal sem, akik a cső másik végén szeretnek állni. Kipufogóból is akadt néhány díszpéldány, nem árt számba venni azokat sem. Erős versenyzővel kezdünk, méltassuk kellőképpen az állásszöget. A kék elszíneződés csodálatos stíluselem, főleg, ha egybeesik a modern művészet első számú ékességével, az AWI-hegesztéssel. A Suzuki GP versenymotorja átlagos nemzetközi mezőnyben nyerésre is esélyes lenne, de Japánban a harmadik helyre szorul.

Csodáljuk együtt a 69-es Nissan GRX-II-t. Már az évszám miatt is megérdemli a második helyet, főleg, hogy 44 évvel ezelőtt 592 lóerőt tudott kihozni hat literből. Az R382-es versenyautóban meg is nyerte a japán GP-t. A felfelé kanyarítás nálam pluszpontot ér, bár középmotoros autónál általános. De a duplázott nyitott trombita, ráadásul hosszában végighegesztve, szemmel láthatóan egyedi gyártásban - nehéz betelni vele.

Brutalitásával verte meg a kék Skyline. Ehhez a csőhöz pofa kell. Az enyhén megpörkölt lökhárító bizonyítja, hogy van ok az átmérőre, de a tökéletesen eltalált kifutási szög teszi művészivé az alkotást. A Nissan múzeumában feküdtem alá, ahol a túladagolásban majdnem elpusztultam.