Paul Walker (1973-2013)

Megy a vita, de ez téged sajnos már nem érdekel. Sokan most szomorúak, sokan most okosak. Hogy melyikből van több, nem tudom és nem is érdekel. Valaki azt írta, annak azért örül, hogy most már biztos nem lesz újabb Halálos Iramban-film. Tényleg? Valahol pedig egy kamasz lány zokogva gyűri össze a fényképedet, mert az apja már nem jön haza.

Valaki James Deant hozta fel. Egy ikonikus sztár szíve egy Porsche ülésében dobbant utoljára. De mikor? 1955 szeptemberében? 2013 novemberében? Valaki sértőnek találta a párhuzamot. Mert régen minden jobb volt? Valaki meg találónak. Kell ide párhuzam? Változtat valamin?

Valaki ki fog állni, és biztonságról fog beszélni. A gyorshajtás és az utcai versenyzés veszélyeiről. Valaki ki fogja rakni a képedet, és gyászolni fog. Hogy a halálod sztárból legendává tesz vagy intő példává, nem tudom megmondani. Talán mindkettő, talán egyik sem, de ez sok mindenen nem fog változtatni.

Színész voltál. Meg búvár. Volt akinek barát. Másnak példakép. Sokaknak egy segítő kéz. Egy lánynak apa. Sok tininek bálvány. Egyeseknek vicc tárgya volt a munkásságod, bár szerencsédre igazából Mr. Vincent az első számú céltábla. Valljuk be, azért nem volt megalapozatlan.

Pár hete ezt írtam egy tököli autós buliról:
Képzeljék el, ahogy ott ül egy huszonéves gyerek egy párszázezres Swiftben. A fősuli mellet bedolgozik a szülei kisboltjában, és minden pénzét igyekszik félrerakni. Ha éppen nem  tanul vagy dolgozik, akkor a horpadt Suzukit reszelgeti és közben álmodozik, majd este titkon megnézi ezredszerre is a Halálos Iramban-t.

Tudja, hogy autós körökben ciki. Tudja, hogy a fizika annyira volt rendben a vásznon, mint egy átlag Tapsi Hapsi epizódban. De vágyik arra az életérzésre. És így lesz neki a Tököli Repülőtér a sivatagi Race Wars a filmből, és így lesz a kis kopott Swiftje a világ közepe. Mert azon keresztül határozza meg önmagát, és a több hónapnyi spórolás és éjszakákba nyúló szerelések mindent felemésztő fáradtsága elmúlik azon a tizenhét másodpercen, amit az a négyszáz méter ad.

És így lesz számára is az élet maga a verseny, és mindaz ami közte van, csak várakozás, ahogy azt a bölcsek mondták régen. Ő pedig boldog lesz, mert eggyé válik azzal a mások által levedlett és lesajnált bontószökevénnyel, mert az az ő Ferrarija, az ő Chargere, az ő mindene. És így lesz számára ünnep egy ilyen hétvége.

Valaki azt mondta, hogy aki az F&F filmek miatt lett benzinagyú, azt sajnálja csak igazán, mert aztán tele az lesz az út Vin Dieselekkel meg racsingos gyerekekkel. Végülis igaza van. De van ebben valami új? Mai harmincasok-negyvenesek pár évtizeddel ezelőtt áhitattal nézték az Ágyúgolyó futamot, és terelte őket a benzinagyúak egyre nehezebb élete felé. És az utakon akkor is ott voltak a versenyzők. Ők ma már Rush-t, meg Love the beastet néznek. De más mondjuk az Initial D? Esetleg a Verdák? Hát a Kicsi kocsi újra száguld?

Az Ágyúgolyó futam egy élőszereplős rajzfilm. Ahogy az összes F&F film is az. Aki nem így nézi, hanem életvitelszerűen veszi komolyan, annak talán jobb, ha nincs jogosítványa, és ezáltal jobb mindenki másnak is. Mégis, kijár neked a köszönet, mert évtizedek múlva is lesz pár benzinagyú, aki a családi garázsban fog faragni egy OT-rendszámos GT86-ot, és nosztalgiázik a kölykével, hogy milyen jókat csapattak vele egy pályanapon, miután a haverokkal megnézték valamelyik F&F-et is. Remélem, ez lesz a hagyatékod!

Nyugodj békében!