Nem, nem versenyzünk

Nem, dehogy, ez nem olyan, nem lesz itt verseny, nem aranybugyira megy, gyere nyugodtan, tök jól fogunk szórakozni, frankó lesz, neked ennyit jelent a testület?

Ilyen dumákkal csábítottam azokat, akik meg voltak győződve arról, hogy ha mi szerkesztőségileg elmegyünk valahová, ahol csak a versengés gondolata is felmerül, nos, az végtelen mészárszékké fajul hamarosan.

És igazuk van. Ha nem is teljesen, de azért ez még akkor is az autóbuzik koncentrált szerkesztősége marad, ha belügyminiszterünk a tökünkre is traffipaxot akaszt lámpás gyanánt. Megtaláljuk a helyünket a nap alatt, hiszen ha mást nem, akkor összedobjuk a pénzt és elmegyünk csapatni egyet egy versenypályára, vagy összerakjuk magunknak a kisautó-pályánkat, mindegy, ahol versenyezni lehet, ott versenyzünk.

Öregszünk, öregszünk, de a besavanyodás – szerencsére – még elkerül minket, hiszen amíg itt fel lehet tüzelni egy jó kis gokartozással a negyven év felettieket is, addig nincs baj.

Addig nyomjuk a gázt, ha törik, ha szakad. Hívják ezt betegségnek, amiből nem akarunk kigyógyulni még akkor sem, ha az autózás lassan a múlté lesz. Addig kihúzzuk valahogy, legfeljebb majd írunk mosógépekről és kertikapa-tuningról.

És erre a betegségre egy közösségi, szerkesztőségi gokartozás az egyik legjobb terápia. Pláne úgy, hogy az ország egyik legjobb, fedett gokart-pályája itt van a szomszédban. Szerveztem már pár pályanapot meg miegymást, de nem biztos, hogy nehezebb volt, mint összevadászni mindenkit, hogy időben és térben egy masszában legyünk. De sikerült, a Gokartring pedig adta alánk a lapot és két órán keresztül miénk volt a pálya és jól megszokott, 200 köbcenti Sodi-bérgokartok.

Aki használta már ezeket, az tudja, hogy messze nem adják akár egy Junior-gokart sebességélményét, azonban bőven elég egy ilyen röpsúlyos kis gyösz ahhoz, hogy az ember megkapja a sebességélményt, ahhoz pláne, hogy alkalomadtán vérre menő csatát vívjon a másikkal.

Volt némi para a hideg miatt, hiszen az Eurocenter alagsori parkolójának egy nagy részét foglalja el a pálya, de fölösleges volt parázni. A hely meglepően profi és jól kitalált, a váróban van büfé, kávé, kagylóülésekben ücsörögve belátni az egész pályát és ami a legfontosabb: a pult mögött nem egy értetlenségében kiszőkült droid, hanem egy meglepően készséges pultos lány ül. És a többi srác sem húzta a száját, amikor megkértük őket, hogy ezt vagy amazt a gokartot is üzemeljék be, de nem is integettek azonnal sárga vagy piros zászlóval, ha netán az erősebb kutya-elv alapján dőlt el egy-egy műanyaghangú kanyar. Tiszta Európa.

Mondom ezt úgy, hogy azért körbegokartoztam már fővárosunkat és környékét, sőt, annak idején még Pécsett és Százhalombattán is nyomtunk egy-egy 8-10 órás gokart-maratont. Mondjuk igaz, hogy aztán két hétig nem bírtam felemelni a vizespoharat sem. Szóval ritka egy épkézláb hely ez, többek között lehet levegőt is venni, nem fullad bele az ember a kipufogógázba, ami minden hasonló hely átka. És elég hosszú, lendületes és lassú, kifékezős a pálya, ami jó. Mert csak a gázt nyomni itt kevés. A sok csúszás időveszteség, azt pedig itt szűken mérik. Nagyon szűken. Rá is faragtam.

Összesen talán tízen lehettünk, nem számoltam pontosan, hiszen végre autózhattunk egy jót és tudtam, hogy háziversenyünk újabb állomásához érünk. Ezt Bandival vívjuk, akivel remek cimborák vagyunk, együtt szívunk, együtt nevetünk a Shitgun kapcsán, de ha versenyezni lehet, akkor nincs kegyelem. A támadás azonban váratlan irányból érkezett.

Odaértünk, rohantunk beülni, jól is ment minden, egyszerű, könnyen megjegyezhető a pálya, éppen ezért mindenki hamar belejön és onnantól kezdve az idegek játéka. A végére már átkoztam minden rossz féktávot, előzést vagy korrigálást, mert itt aztán tényleg a tizedekről szólt minden.

Két csoportra osztódtunk, az egyikben Kopasszal, Bandival, Aloha Dáviddal és Rézmányi Balázzsal toltuk egymást keresztül kasul, míg a másikban Winkler, Sipos úr, Asszur, Papp Tibi és Göbölyös doki kegyetlenkedtek a másikkal. Volt itt raceface elég, hamar rákaptak még azok is, akik sokat nem gokartoztak előtte, sőt, a Winkler-Sipos úr párharcot odakintről is érdemes volt figyelni. Csik néha hol ebben, hol abban a csoportban tűnt fel, aztán úgyis összekeveredett az egész.

32,5 másodperces időt sikerült összehozni az első menetben, ezzel még jó voltam, Bandival remek, kemény de fair csatát vívtunk, eszméletlen jó lehet gyakorolni a két kanyarral előre gondolkodást, a féktávot és a védekezést. És persze be-beköszöntünk a másiknak olykor-olykor hátulról, csak hogy érezze a törődést. Aloha Dávid a semmiből tört elő és nagyon jó időket futott, meg is lepett mindenkit. Itt még be-bevártuk a másikat, vagy éppen elengedtük és mentünk utána, az adrenalin miatt forrt a vérünk és egyre bátrabbak lettünk. Meglepő, de még senkinek nem lett semmi baja.

Aztán a második menetben derült égből villámcsapás: Kopasz, ez a sunnyogó gazember dobott egy 32,4-et és megelőzött. Ekkor már Bandi is 32-es köröket tudott, egyre inkább előtérbe kerültek az egyes gokartok közötti különbségek. És persze küzdöttünk, mint disznó a jégen, nem akartunk kiszállni.

Újra nekivágtunk, de ekkor már egyértelműen az időhajhászás volt a cél, nem egymás szívatása. Persze valójában minden menet után jót röhögtünk magunkon, hogy milyen hülyék is vagyunk felnőtt ember létünkre, de a kisördög csak ott motoszkált mindenkiben: melyik gokart a leggyorsabb? A kilences, amelyikkel mindenki jól ment? Vagy a friss gumis, ám teljesen hideg kettes? Vagy az erős, de gyenge fékes ötös? Annyira pörögtem, hogy el is felejtettem a rajtszámom és minden körben idegesen mutogattam a gokart elejére Balázsnak, aki videózott és üvöltöttem, hogy A számot! A számot mondd! Persze nem hallotta, hogyan is hallhatta volna abban a hangzavarban, de sikerült 32,4 alá mennem. Kopasz azonban megint dobott egy 32,2-es kört. Megölöm, ezt nem tudom összerakni. De nem adtam fel, ahogy a többiek sem.

Következő kör.

Vért izzadtam, Aloha lenyúlta a 9-es gokartot, még őt is figyelni kellett, mert olyan, mint a drót, vékony, de erős gyerek és egész gyors. Aztán Kopasz, akinek szintén nem kell kétszer mondani, hogy menjünk és persze Bandi, akivel házi versenyünk 2:1 arányban alakult (egy gokart nekem, egy ádándi ralikrossz neki, aztán egy mért pályanap nekem) és bizony ott loholt a 32-es idők elején.

Kikaptam az ötös számú autót, ami erősebbnek érződött, de a féke nem volt az igazi. Kopasz indult elsőnek, én másodiknak és elhangzott a mondat: Pista, most ne baszakodjunk, időre megyünk.

Kemény volt, sehogyan sem akart összejönni és ez sokszor már az első féktávon eldőlt (sok nincs, nagyjából kettő, vagy kettő és fél). Ha ott elsokallt az ember, ha nem egyenesben, hanem picit is kitekert kormánnyal fékezte meg a gokartot, akkor máris kitört a hátulja, aminek utána kellett menni a kormánnyal, miközben be kellett szűken férni az első visszafordítóba. Ilyenkor már bukta volt a kör.

Idegesen néztem a digitális kijelzőn a köridőt, másé nem is érdekelt, csak a sajátom. Amikor láttam, hogy 32,0, teleüvöltöttem a sisakot. Ekkorra már elfáradtam, megpróbáltam variálni, mit és hogyan lehetne máshogy csinálni és ebben a nagy kitalálósdiban Bandi utolért. Idejében észrevettem és toltam tovább, tudtam, hogy be fog próbálkozni és ő is tudta, hogy visszaadom, de alig két körünk volt még hátra, aztán letelt az időnk.

Lepacsiztunk, mert jó móka volt, figyeltünk egymásra és jót meccseltünk, fülig ért Kopasz szája is, aztán láttam, hogy 32,020-at sikerült mennem. És azt is, hogy Bandi valahogy összerakott egy 31,890-es kört. Aztaleborultszivervégit! Nem tudom, hogyan csinálta, de az biztos, hogy ha van még időnk, akkor visszamegyek és nem nyugszom, amíg be nem hozom. De nem volt és Bandi lett a jobb, ennyi.

Sajnos a móka véget ért, így háziversenyünk állása 2:2, Kopasz a harmadik helyen alig lemaradva és Aloha Dávid is odaért a 32-es időbe. Így mindjárt más lesz nekifutni a következő gokartozásnak, amely – természetesen – ismét itt, a remek Gokartringen lesz megtartva január elején. És erre tíz szerencsés olvasónk is eljöhet majd velünk, kitaláljuk még, miféle aljas feladatot találunk ki számukra.

Ott azonban nem egymást fogjuk kergetni, hanem egy Michelisz Norbi nevű srácot. Azt hiszem, az elég nehéz lesz. Meglátjuk.

Addig is jegyezzék meg: kevés pénzből is lehet jót versenyezni. Csak haverok kellenek hozzá és egy jó hely. A gokartozás erre a legjobb.