Antti Kalhola filmjei szokásos sémát követnek, de mindig-mindig van valami mondanivalójuk, a képanyag pedig önmagában is csodálatos. Remek ízlése van, éppen a szirupon innen, de bőven a száraz dokumentumfilmen túl.
Ilyen lett ez is, minden idők egyik (bár számomra legnagyobb) rali-pilótájáról, akihez hasonló sosem volt vagy lesz már, pláne, amióta a rali is meghalt. Film egy srácról, akinek semmi köze nem volt az autókhoz gyerekkorában, a finn-szovjet határon, azon kívül, hogy apját balesetben veszítette el. Film egy nyurga tinédzserről, aki úgy vezet, olyan stílusban, finoman és folyékonyan, mint ahogy a víz folyik a kavicsok között. Film egy pilótáról, amelyik világosan megmutatta, hogy nem a világbajnoki címek teszik óriássá az embert. Csodálatos finomság ez. Nézzék a mozdulatait, sehol semmi fölöslegesség, nem küzd és harcol, teljesen más, mint a zseniális McRae volt, mégis...
Mégis olyan magától értetődő könnyedséggel fűzi át az autót, hogy az minden szépérzéket kielégít, gyönyörűen, szinte lassan tekerve a kormányt és amikor bele kell nyúlni akkor is csak olyan picit mozdít (4:26-nál), amennyit kell, pontosan, mint a metronóm és az autó azt teszi, amit a hosszú, szőke, nyurga srác akar, erőszak és durvaság nélkül.
Aztán van olyan, hogy neki sem sikerül. Majdnem belerokkan abba az álomba, amit kergetett, aztán feláll és nyer. Úgy, mint senki más, egyedi stílussal, a kor legnagyobbjait is maga mögé utasítva.
- Túl gyors a Peugeot az Audinak? - kérdezik legnagyobb riválisát, Walter Röhrl-t (5:41).
- Nem, Ari túl gyors nekem.
Ennél nagyobb elismerés nem kell.
