Mostanában, amióta Kati korábban jár dolgozni, mint régen, hetente általában háromszor, néha többször is én viszem a kölköket suliba. Sebaj, így legalább a Foltos is rendszeresen megtornáztatja a tagjait, mert a motor és a tesztautók miatt az utóbbi bő két hónapban nem ment túl sokat. Persze, őszölni Miskolc-Tapolcára, Egerbe, a szilveszter előtti Borszalonra vele utaztunk, mialatt a csillogó tesztautó pihent a ház előtt, mert néha nekünk is kell egy kis szórakozás, de tény, a napi intézni valókat azért nem állólámpás Mercedesszel nyomom.
Sebaj, a reggeli rövid utakra már csak gyermekeim rugdalózó, nyomokat hagyó, kicsiny, sáros lábai miatt is inkább a Foltost választom. Foltos egészen december elejéig kifejezetten örült ennek (telepatikus kapcsolatban vagyok az állólámpás Mercikkel, tehát tudom), de egyik reggel furcsa, finom, kopogó hangra lettem figyelmes.
Éreztem, ahogy szemvillanás alatt vér tódul a fejembe, a pánik keserű vasíze járta át a számat. Így érzi magát a katona, amikor tüdőlövést kap Sztálingrád alatt. A vezérlés hangjait felismerem, azok mindig magasak, vékonyak, ha a lánc lenne, az ráadásul terhelésváltásra kerregne. Ja, és azt nemrég néztük, közel tökéletes.
Nem, ez valamivel mélyebb hang volt, de nem annyira mély, hogy nyugvócsapágy legyen, valahol a kettő között, tehát nem basszus, nem is szoprán, inkább tenornak mondanám ebben a műfajban. Hajtórúdcsapágy lesz – nem lehet más. Csakhogy a hajtórúd (vagy kevésbé helyesen: hajtókar) csapágya akkor szólal meg kerregve, amikor az ember felpörgeti a motort, majd elejti a gázt. Ez itt viszont terhelés alatt szólt, kis fordulaton, ritkán kopogva. Minden logikának ellentmondott. De minden reggel meghallottam a zajt, ha eléggé figyeltem. És egyre jobban zavart.
Kínomban a telefon után nyúltam, Karesz hangjára volt szükségem. „Baszki, mi lehet ez?” – tettem fel az erősen kiszámítható kérdést a diagnózis alapos ismertetését követően.
„Becsöpög a porlasztó. Azt hallod, ahogy a bent maradt cseppeket megüti a dugattyú, tudod, a dízelben nagyon lapos az égéstér. Szerintem elereszt a tűzkarika mellett, vegyük úgy, hogy ez a legkevésbé fájdalmas lehetőség. De nem hajtókar csapágya, azt látnád az olajnyomásmérőn” – zengett a hang az Olümposzról. „Nem megy tönkre azonnal, de azért ne sokáig húzzad, előbb-utóbb baj lesz belőle” – b…ta belém az ideget karácsonyra ez a drága, szőrös ember.
Még egy hétig bírta a gyomrom a kelepelést, más valószínűleg le is tojta volna, mert igazán nem volt vészes. De én az ilyet nem állom sokáig, ha tudom, hogy az autónak fáj valamije, az nekem éppolyan rossz, mint neki. Egyik este nekiültem hát a szokásos projekttervezős listáim egy újabb gyöngyszemének. Olajat kell cserélni úgyis még a télen. Elöl, a főtengelyszimering körül tiszta olaj a blokk, azt is javítani kell. A vizsgán pedig egy dologba kötöttek bele, hogy a jobb első stabpálca gumijai kiverődtek. Meg egy kis felületi rozsdába is. Ehhez hozzácsapom még a csörömpölést, és máris igazolva látom az elméletet, miszerint ki kell vennem két nap szabit, és Kareszék vendégszerető karjaiba kell vetnem magam.
Így is történt. Az autópályás sebességnél már egyáltalán nem kattogó, ellenben csodás finomsággal tovasurrogó (ezt azért egy 1973-as, négyhengeres dízelmotor szintjén értsék) Mercimmel leküzdöttem a hajlékomat és a viszi lakot elválasztó bő 150 kilométert. Bőségesen elláttam magam zenékkel, csodás utam volt, amelynek végén megpillanthattam azt a vastag füstfelhőt, amely mögül, legalábbis megfelelő széljárás esetén, általában Kareszom szőrös feje tűnik elő.
Karesz a főtengelyszimering cseréjét ítélte a legkellemetlenebbnek, mert ahhoz le kellett eresztenünk a vizet, s kivenni a hűtőt. Fuj. Borzalmas, fekete trutyi, helyenként megszáradva, másutt még folyósan, szétkenődve a blokk elején, mint hasmenés egy Bangkok-külsői vécében, kolerajárvány idején. Erre bizony, ideje volt ránézni.
Naná, hogy rögtön akadt egy kis komplikáció. A kivett szimering ugyanis szinte új volt, puha, hibátlan futóéllel, szépen, jó síkban is állt. Igen ám, de amin csúszik, az… Tudják, mindig ez a probléma a szimeringekkel (amik amúgy arra szolgálnak, hogy olyan helyeken bent tartsák az olajat, ahol forgó tengely lóg ki a műszaki egységből), hogy vékony csíkban csúsznak az acélon. Ahol csúsznak, azt pedig – hiába készül a peremük gumiból – vályúszerűen kirágják. Sok szimering tengelyt győz, szól a közmondás.
Nos, az én fémemet is elrágta az acélos fogú gumi. Ott eresztett. A Mercedes azonban nem volt hülye, ők már az állólámpás keletkezésekor is közel száz éve gyártottak autót. A legtöbb típuson a hasonló kopások előfordulásakor az ékszíjtárcsát kompletten ki kell cserélni (vagy leszabályoztatni gépműhelyben vékonyabbra, és kisebb lyukú szimeringet tenni be), de Stuttgart remekénél egy kivehető futógyűrű van az ékszíjtárcsa tengelyén. A jobb szimeringgyártók régen még adták is a Mercedes-rendelések mellé a tartalék futógyűrűt, de erről a szokásukról jó ideje letettek. Mert ugye (skandáljuk) – régen minden jobb volt.
Itt kiesett háromnegyed óra az életünkből, így, hopp. Ezt az időt ugyanis a garázs belső szobájának (Margó a perzsaszőnyeges szobának hívja, mert a padlót itt úgy borítják a csavarok és egyéb, láb alatt megcsikorduló csetreszek, mint a faltól falig szőnyeg) teljes felforgatásával töltöttük. Karesz biztos volt benne, hogy neki van tartalék, kopatlan futógyűrűje, nem is egy, és annak abban a szobában kellett lennie.
Az egyre elnyújtottabb és ízesebb káromkodások azonban azt mutatták, a koncepció tévesnek bizonyult. Amikor elhaltak a basszamegek, és már csak halk csörömpölést hallottam a szoba legeldugottabb sarkából, no meg már a saját ujjaimból is bátorítóan csöpögött a vér a sok éles vasban turkálástól, közös megegyezéssel lefújtuk az akciót, Livingstone-t veszni hagytuk Afrika mélyében.
Ennyit a délelőttről. Margó felhúzta a kondéros hímzéssel ellátott selyemzászlót a viszi ház kéményére, és aki járt már Ángyánéknál, az tudja, ilyenkor tilos húzni az időt, mert a ház asszonya halálos szemvillanásának egyetlen csapásával leteríti a vonakodókat. Én pedig még látni szeretném a gyerekeket felnőni, lehetőleg egy kopogásmentes Mercedesben. Mentem.
Margó persze szabadkozott, miközben felszolgálta az őzgerincet gombamártással, amikor pedig a második púposra pakolt tányér után nem voltam hajlandó nekilátni egy harmadik húshegynek, baráti figyelmeztetésből csupán Eco-üzemre letekert szemvillanással sercintett egy-két fájdalmasat a bőrömön. De nem engedtem a zsarolásnak, mert még egy falat, és a sebészeten landolok. Így is fuldokoltam egy jó darabig, de azt már egész jól tudok Viszen, csendben is.
Képzelhetik, szétvetett a munkakedv, amikor Karesz a negyedik ebéd utáni cigit követően a fejébe csapta a kötött sapkát és rám reccsent – „na, ne lopd itt a napot, pesti surmó, irány dolgozni!” Persze, neki se volt ehhez több kedve, mint nekem, de az ő garázsát foglalta a Mercim a kuncsaftoké elől…
De persze, csak az éhségünk illant el az ebéddel, az alapprobléma nem, futógyűrűnk nem lett. Ilyenkor jön a Béterv, hiszen Karesz felső mellényzsebében mindig van belőle egy. Ez esetben egyszerű volt a megoldás: egy cigarettát két szívásra elpusztított, majd sublerrel megmérte, hogy a futógyűrű kopása aszimmetrikus-e. Az volt. Innentől elég volt megfordítanunk a gyűrűt, hogy az új szimering már másik pályán fusson, majd kikapta a rugót az új szimeringből, szorosabbra csavarta, hogy erősebben zárjon, és máris pakolhattuk össze. Nem fogsz ki rajtunk, te szemét.
Ide nekünk a kopogással! Karesz máris szedte le az izzítórendszert, a szelepfedelet, én közben tekertem ki a porlasztóházakat. A három első kijött, mint a vaj, bár még sose láttam vajat kijönni, de ha valaha így tesz, az nyilván így megy majd. De a legbelső, a negyedik… Alig moccant, amikor mégis, csikorogva csavarodott kifele. Nem is mertem tovább tekerni, féltem, eltörök valamit. Karesz cigire gyújtott – nem igazi motorszerelés az, amikor nem hullik hamu a gépészetbe – és öt fokonként kinyekergette az a szemét porlasztóházat az előkamrából.
Elő a lámpával, bevilágítottunk a lukba, a friss vércseppekből – bocsánat, koromlerakódásból – sejtettük, hogy csupán percekkel járhat előttünk a szörny. Teszem hozzá, a többi előkamra belseje, mint a frissen sterilizált Avent fejőszivattyú, olyan tiszta volt. De ez… Mint egy harminc éve bezárt meddőhányó. Dugig volt az egész szénporral, hát ettől csikorgott a finommenet.
Mágnessel kiszedtük még a tűzkarikákat, de úgy tűnt, mind szépen zárt, sehol nem volt nyoma áteresztésnek. Első elmélet kilőve. Itt tenném hozzá, hogy a Unix-Trade a Mercedeshez évek óta hibás alkatrészt árusít, mert a náluk Mercedes-motorokhoz árult tűzkarika külső és belső átmérője stimmel ugyan, de a kúpossága kisebb, ugyanis valami Fiatba való alkatrész az. Karesz meg is mutatta, a Mercedesé oldalnézetben sokkal magasabb. És a cucc drágább is, már ahol egyáltalán kapni lehet. Sajnos mindenki a Unix-Trade-ét veszi, mert az a legolcsóbb, az, hogy utána csörömpöl, kormol, zabál, gyenge, nehezen indul és gyorsan kopik a W111-W115-W123-motor, úgy látszik, senkit nem érdekel. Önök ne vegyenek olyat. Mi Lellén, a Landban azért a jót kaptuk, Karesz oda jár évek óta, ott tudják, mi a jó.
Mi ez az előkamra?
Az előkamra a régi fajta dízelmotor hengerfejében lakik, minden hengerhez jár egy. A Mercedeseknél olyan, mint egy kerek gyógyszeres doboz (csak bazi vastag acélból készül) aminek az aljából egy ferdén levágott, a végén lyuggatott cső lóg ki – ennek a vége nyúlik be az égéstérbe, oldalról pedig ebbe az előkamrába szúr bele az izzítógyertya. A gyógyszeres fiola tetejében finom menet, abba csavarodik bele a porlasztócsúcs-ház, benne a porlasztóval.
Az előkamrás motornál ugyanis az adagoló nem állít elő akkora nyomást, hogy az üzemanyag magától bejusson az égéstérbe, ő csak az előkamrába tudja befecskendezni a naftát. Itt a kompresszió és a hő hatására ez az adag gázolaj begyullad, és mivel az égéshullám visszafelé nem tudja lökni, ezért a maradék meggyullatlan üzemanyagot az előkamra hosszú ormányán át benyomja az égéstérbe.
Az előkamrás motorok előnye, hogy az elnyújtottabb égés miatt sokkal puhábban járnak, mint (pláne a korai) közvetlen befecskendezésesek, az előkamra szájánál hirtelen keletkező óriási hő miatt pedig nagyon hamar megmelegítik a hűtővizet, ergo hamar jön a fűtés. Hátrányuk is van jó néhány: mivel az üzemanyag egy részét a befecskendezésre használják el (rosszabb hatásfokkal, mint a TDI-k adagolója), ezért többet esznek vagy 10 százalékkal, a helyi melegedés miatt pedig náluk gyakoribb a hengerfej-repedés, illetve a tulajok is könnyebben megölik a motorokat, mert hidegen elkezdik nyomni az autónak. Miért ne, gondolják, hiszen a hűtővízmutató már majdnem üzemi hőfokot jelez, a fűtés forró levegőt fúj. Igen ám, de a motor kenését biztosító olaj éppoly hideg ekkor még, mint egy bármilyen más autónál...
De a kormos nyomok ott voltak, tehát loholva eredtünk a szörny után, ez esetben Karesz egyik különösen viharvert, ezért a tervezett felhasználási módjára már alkalmatlan csavarhúzójával. Nem tudom pontosan rekonstruálni a pillanatot, amikor meglett a baj, mert akkor éppen mindent ádáz füstfelhő borított el, de a diadalmas kiáltásokból azonnal tudtam – megvan a tettes.
„Ez az, ez az, a rohadtja, hogy GEBEDNE MEG!” – szurkált a csorba csavarhúzóval Karesz. „Elrepedt, basszameg, elrepedt, hát itt a baj!” – vakarászta az előkamra falát, és tényleg, a füstön és a könnyeimen át én is sejteni kezdtem ott valami törésvonalat. Hogy történhetett ilyen?
Karesz nem emiatt aggódott. „Jó kérdés, hogyan cibáljuk mi most azt ki onnan?” – morogta, sötét tekintettel méregetve a régészeti őskövületnek látszó vasdarabot.
Az előkamrát a Merci hengerfejében kialakított üregbe kívülről csúsztatják be a gyárban. A hengerfejben egy kívülről a szélét lefogó, körmös anya tartja bent. Ez a körmös anya pedig 20-30-40 év után borzasztó jól megszokik a helyén, nem is akar onnan távozni. Ha mégis kijön, az előkamráról is általában kiderül, hogy vastag gyökeret eresztett. Ha nagyon erőltetik a kivételét, azt azzal szokta megbosszulni, hogy elrepeszti a hengerfejet. Nos, az én autómban ezeket a cuccokat szemlátomást nem bolygatta senki az elmúlt 41 évben. Öröm, vigasság, jöhet danolni a 3+2, fizetem.
Karesz az ilyen finom munkához nem enged oda mást. Elővett egy célszerűen megköszörült hidegvágót és egy bazi nagy kalapácsot, majd elkezdte ütni a koronás anyát. Hopp, egy koronaág félig leszakadt, sebaj, van még belőle, igaz, így már rosszabb hozzáférni.
Itt azért következett egy kis káromkodás, csak úgy lelkesítés gyanánt, ahogy a rögbisek kurjongatnak egy-egy újabb összecsapás előtt. Cigarettavég parázslott, a meditatív füstben súlyos gondolatok fogantak. Került elő piezo (Karesz sajátos módon magáról az elektronikus begyújtóeszközről nevezte el az egész gázlámpát, amit a disznóvágászok és kerítésfestők inkább pörzsölőnek szoktak hívni – ergo így meg is van az iparági megkülönböztetés), izzott a kicsi fém, perzselő koromszemcsék játszottak mini-augusztus 20-át, játékos táncot járva a motortérben. Szép volt, az autószerelés megható, egyben szívszorító pillanatai ezek.
Amikor már úgy gondoltam, hogy a következő pillanatban a motorblokk alaktalan, elfolyt plecsniként folyik ki a garázsajtó alatt, Károlyom megkegyelmezett a vasmolekuláknak és megint elővette a hidegvágót. És ütött. Ütött. Ütött és káromkodott. Most már tényleg odavágott, ordítva szidta a kurvaanyját a káposztazabálónak, aki megtervezte. Aztán akkorát odabaszott, hogy esküszöm, a kalapácsfej is eltorzult. Majd üvöltve káromkodott, immár ütések nélkül. Jujuj. A koronaékszer megadta magát. Levált.
Apró bibi: ahhoz, hogy a korona másik feléhez hozzáférjen, le kellett volna vennünk a géptetőt és a drága barátnak a szélvédőn állva kellett volna püfölnie. Nem engedhettem neki e méltatlan pózt, no meg Karesz tört már be szélvédőmet hajnali kettőkor, amire nem teljesen önfeledt heherészéssel szoktunk visszaemlékezni mindketten. Kicsit sok lett volna mindez a megtépázott idegeknek, ott Viszen.
Margó mindig a legjobb pillanatban tűnik fel, mindig valami olyannal nyugtatva az idegeket, amire a megfáradt férfiszellemnek épp szüksége van. Most speciel kávét hozott, olyan finomat, amilyet csak Kareszéknál lehet kapni. Merthogy a ház lehet százéves és döngölt földből készült falú, Visz lehet csak egy apró paca a kicsiny Magyarország térképén, de a kávé vetekszik a legjobb bécsi cukrászdákéval – és ebben húsz éve nincs vita arrafelé.
Kareszék kávéja valahol az Androméda-ködben készül, és nem szénhidrogén alapú, mint a többi, hanem a periódusos rendszer valamely megjegyezhetetlen elemcsoportjából készül, Mengyelejev talán tudná, miből. Nem felpörget, hanem megnyugtat, nem szívritmuszavart okoz, hanem simogatja az agyvelőt. Kiváló inhibitor azokra az alkalmakra, amikor a cigaretta, a káromkodás és a harminckettes villáskulcs üvöltve sarokba hajításának Zen-hármasa sem segít már a konstruktív gondolkodásban. És persze, így lett is megoldás.
Szokás szerint megint egy szerszám esett áldozatul az akciónak és szokás szerint megint be kellett hozzá izzítani a hegesztőgépet. Egy igen jó tízes stekkfej illeszkedett passzentosan a megcsonkított anya belsejébe (vajon hány perverz hülyének dobja majd ezt ki a Google-kereső?), Károlyom pedig legalább olyan sebészi precizitással, ahogy az amerikaiak bombázták Szaddám papírmasé tankjait Irakban, úgy pöttyölte körbe az egészet. Már-már gyári alkatrésznek is elment volna, annyi problémával, hogy a Hazet stekkfej nem tud gázolajat porlasztani. Hajtószár bele, rá gázcsőtoldat, dagadó homloki ütőerek, bevérző szem, és egyszer csak eleresztett a 41 éves izomgörcs. Nehéz szülés volt ez, ráadásul igen furcsa is – most az anya jött ki a jajveszékelés után.
Teljes pompájában feltárult az a brutálborzalom, amihez képest a Higgs-bozon csupán egy doboz félig kiürült háztartási gyufa. Bár Karesz maga sem hitt benne, azért betekert egy célszerűen lehúzóvá átműtött porlasztóházat az előkamra finom menetébe, és megpróbálta kihúzni onnan. Aha. Jött is kifele. A menet, az.
Tehát ott voltunk egy kiveendő, gyárilag is hideg-meleg eljárással betett, precíziósan illesztett előkamrával, ami a 41 év alatt nagyjából belehegedt a hengerfejbe, de ahol nem hegedt, oda bekövült a koksz, de ahol nem kokszosodott, azt a rozsda forrasztotta eggyé. És mivel elrepedt, ezért meg is dagadt, tehát tényleg reménytelennek tűnt az ügy. És most már az egyetlen kapaszkodónk, a benne levő menet is kiszakadt. Tisztábban láttam akkor a kettérepedt hengerfejet magam előtt, mint a gyermekeim arcát.
Konyec filma, mondta erre Tarkovszkij, és ráeresztette a zokszigént a neutrinó-alapú luvnyára. Mi meg inkább nyugovóra tértünk.
Írhatnék a kutyaugatásos éjszakai rémálomról, mint másfél évvel ezelőtt, de ez elmaradt, mert: 1) a kuvaszok teljesen meghülyültek, ezért már nincsenek, egy bernáthegyi vette át a helyüket, aki teljesen csendes és barátságos, a legnagyobb baja, hogy bent lakik és hangosan horkol, de hiszen én is; 2) Margó vacsora után felavatta a frissen főzött idei meggypálinkát, és valahol lett egy filmszakadásom...
Másnap fitten, frissen, ruganyosan ébredtem, már szinte dél volt a helyi mérce szerint, tehát valamikor fél hat magasságában járhattunk. Károlyt teljes kötött sapkás, mackóalsós, füstölgő, szőrös pompájában találtam az autó orra mellett. Az előkamrát stírölte ádáz tekintettel épp. De már hümmögött.
Nem ecsetelem a dohányzós részleteket, annyit megjegyeznék, hogy ez alkalommal elmaradt a káromkodás. És mint tudják, ha a Karesz nem káromkodik, akkor vagy nagyon gondolkozik, vagy nagy a baj. Itt most mindkettő fenn forgott. Meg az én vérnyomásom is.
Előkerült egy bazi nagy csavar, fej nélkül. Zógenante menetes szár. Némi alátét, anya, pár kisebb csavar. Ja persze, a hegesztőgép is. Károlyom behelyezte a menetes szárat az előkamrába, majd szelíd, figyelmes mozdulatokkal, mintha Fabergé-tojást patkolna, körbevarrta az egészet. Lett egy háromhengeres Merci-dízelmotorom, jó nagy fogantyúval.
Rátekert egy anyát a menetre, arra párban nagy alátétet, arra újabb anyát. A miskulancia mellé odahelyezett egy hosszú csavart, majd addig tekerte az anyákat, hogy az alátét megtámaszkodjon a csavaron. Hegesztő szisszent, alakult a háromlábú, speciális, Mercedes-előkamra kihúzó célszerszám. Károly, te zseniállat.
Ez az első láb könnyen, hm..., vetette meg a lábát, mert a hengerfej sima részére támaszkodott. Ám a többi! Oké, még a második is talált egy cipőorrnyi fogást a kivett hengerfejcsavar lyukának szélén, de a belső fogósnak bizonyult, mert ott volt a szelepfedél-tömítés pereme, amit nem volt szabad megsértenünk.
Károly végül flex (oké, sarokcsiszoló) és reszelő segítségével előállított egy különlegesen átalakított fejű csavart, amely épp kellő szögben tudott becsúszni a szelepfedél-tömítés széle mellé, elsősorban a mélyben megtámaszkodva, de némi terhelést átadva a tömítőfelületnek is. Szuper. Szuper. Szuper, de tényleg.
Mérhetetlen hosszú hajtótoldatok bevetésével, mérhetetlen erőkifejtéssel, mérhetetlen finoman, de tényleg, már amikor akkora erők játszottak, hogy meggörbült az a két, betonlapnyi alátét, egyszer csak halk nyekkenés hallatszott.
„Aha! Hallod? Elindult” – jegyezte meg Károly lihegve, két nyöszörgés között. És tényleg. Tizedmilliméterről tizedmilliméterre, de már én is láttam, ahogy a szár lassú mozgásba kezd a hengerfejhez képest. Egy gleccser vonulása ehhez képest negyedmérföldes drag-verseny. De innen már kinn lesz.
Bár én nem tekertem semmit, empátiából annyira erőlködtem, hogy kis híján aranyeret kaptam. Kareszt ne is kérdezzék. De két perc múlva a kezünkben volt a szemét.
„Nézd csak, itt a repedés, hogy megdagadt a kamra az oldalán” – mutatta Karesz egy csavarhúzóval, bár ilyenkor, szerelés közben nagyon nehéz különbséget tenni egy Károly által használt csavarhúzóvég, az ő letörtféltengely-szerű ujjai, egy megkínzott előkamra és egy veszélyes repedés között. Amit egész biztosan ki tudtam venni, az a háromlábú kihúzó volt, a többi valahogy összefolyt...
„Persze, látom” – sóhajtottam rezignáltan, és már szinte magam is elhittem, hogy látom. Egyet tudtam biztosan: a fura nyomás, amit éreztem az alsógatyámban, a most éppen kiesett zabszem volt. A többi nem is érdekelt igazán.
Kicsit turkáltunk még a csavarperzsás szobában előkamra után, de csupa 200-as motorba való példányokat találtunk, pedig az enyémben 240-esbe valók vannak, ezeket nem lehet egy motoron belül összekeverni, mert sánta lesz a járás. Végül a satupad alatt, a vasreszelők és gyorsszorítók társaságában találtunk egy megfelelőt. Bulizni voltál, mi?
A megtakarított előkamrát csodásan a helyére lehetett kocogtatni, mehetett be egy ép koronás anya, majd a porlasztóház, a csövek, a hűtő. Fagyálló folyt újra befele, az olajhűtőt is visszakötöttük, majd meglett az éves olajcsere is.
Felemeltük az autót megnézni, mi a stájsz a stabpálcával. A vizsgán nagyon meglepett, hogy ezt kifogásolták, mert legjobb emlékeim szerint nem sokkal azután tettünk be újakat, hogy megvettem a Foltost, tehát a pálcák még nem voltak kétévesek. És tényleg, a szinte új pálcákon ott volt a szétmállott gumi – ennyit ér az utángyártott minőség. Igen, kicseréltük, igen, eddig tartott.
Mindegy, Torjay Laci szerzett nekem egy új szettet olcsón, a tönkrement helyére betettük a készlet felét, ezzel is megvoltunk. Én még a négy évvel ezelőtt az OT Expón két pilótától vett, bűvös, repülőipari, korróziógátló szprémmel megfújkáltam az első bölcső bal hátsó felfogatási pontját a karosszérián (hihetetlen jó cucc, bár tudnám, hol lehet kapni), mert a vizsgán azt is jelezték, hogy rozsdás. Persze, minden állólámpáson itt folyik le a túltöltött fékfolyadék, 41 év alatt az enyémen is csordogált már itt mindenféle DOT3, DOT4. Szerencsére az anyag nagyon vastag itt, a korrózió tényleg csak kívülről van rajta és felületi, ráfújtam, ezzel el is intéztem pár évre.
Azért végignéztem a kocsi alját, ritkán van módom ilyenre. Két éve alvázvédtem, ugyanennyi ideje védi az üregeket Mike Sanders zsírja, lássuk. Hátul, ahol csak festettem, de nem zsíroztam, ott kicsit piroslik a fekete alvázvédő – naja, nem takarítottam fémig a kasznit, ahhoz szét kellett volna szedni. De sehol, semmi egyéb, az üregeknél és a széleken szépen ott a Mike Sanders, korróziónak nyoma sincs, csak egy külső lemezen jelent meg csipa. Jártam mostanában jó néhány 15 év körüli autó alatt, az én Mercim korróziómentességben veri a java részüket, bár odafentről ez nem látszik rajta. Juhé.
Közben persze túl lettünk megint egy ebéden (Margó valami tanfolyamon volt, ezért csak kenyeret ettünk az előző napi maradékkal, de még így szenzációs volt), pár kávén, beesteledett. Egy kívülálló azt mondaná, nem tettünk sokat, hiszen csak egy apró kopogást szüntettünk meg, ami az emberek 95 százalékának fel se tűnt volna, egy olyan olajszivárgást küszöböltünk ki, ami miatt olykor megjelent egy-egy csepp az autó alatt, valamint a futómű egy olyan elemét cseréltük, aminek a hibáját sem az úttartáson, sem a zajokon nem lehetett észrevenni.
De tudják – ha az ember szereti az autóját, a karbantartottság érzete olyan, mint amikor a gyerekre új pelenkát ad. Elvan a kicsi úgy is, ha már ment valamennyi a pelusba, messze még a bömbölés, de a tiszta, száraz érzés mindennél kellemesebb.
Ez az állólámpás már akkor is jobb volt, mint az előző tíz autóm bármelyike, amikor megvettem, de most ott tartok – nem is tudok elképzelni helyette másikat. Talán csak egy ugyanilyet, tolótetővel...
