Jelentem, elkészült. Három és fél év után roncsaiból újjáépült Botond barátom (a Totalcar-közösség Bopatja) DeLorean DMC-12-es kupéja. Három és fél év – ez tényleg időutazás volt, Marty McFly a Dokival a mozifilmben letudta volna fél perc alatt, de a valódi világban lassabban mennek a dolgok.
Így utólag már bevallhatom: amikor megláttam a lepusztult, többféle módon meggyalázott, elhanyagolt kétülésest, megfordult a fejemben, hogy ebből soha nem lesz már rendes autó. Miközben persze tudtam, hogy lesz, mert Bopat, amellett, hogy nagy álmodozó, keményfejű, makacs ember is, és amit a fejébe vesz, azt meg is valósítja.
Az Amerikából érkezett, ebay-en vásárolt rom némi bontás után Miskolcra, a Flamin’ Garage-ba került, akik profik a V8-as amerikai vasak restaurálásában. Viszont ez volt az első DeLo, amit közelről láttak, és a Lotus-vázas, Renault-motoros, rozsdamentes acélburkolatú, Italdesign-formatervű időgép eléggé erősen kilóg a klasszikus USA-stílusból. Ebből egyenesen következik, hogy az átlagosnál is több szopás kísérte a melót, minden részegységről kiderült, hogy nagyjából kuka. Fénypostával száguldottak a megrendelések a hollandiai raktárba, újabb és újabb alkatrészek után kellett vadászni a neten, sok idő elment a várakozással. Különösen a motor izzasztotta meg a csapatot, ha egy hibát kijavítottak, máris felbukkant a következő. A szerelő azt mondta: soha többé nem akar ilyen motort nemhogy javítani, de látni se. Amikor a motor végre elfogadtatóan járt, kiderült, hogy dadog az automata sebességváltó: illetve, mint ahogy az várható volt, nem hűt a légkondi.
Botond eleinte türelmes volt, aztán egyre feszültebb, a végén már naponta mentek Besztercebánya és Miskolc között a mailek és sms-ek, majd a nyomásgyakorlás fokozására a telefonok. Aztán egyszer csak eljött a nagy nap, átvenni a kész autót. Azaz hogy mégse, mert még egy utolsó hibalista született, majd újabb látogatás március végén, újabb próbautakkal, és a nap végén a lapos, szögletes orr a Felvidék felé fordult. Miközben a klinikai halálból visszahozott gép a kanyargós utakat járta, többen is térden állva imádkoztak: mindenekelőtt a Flamin’ főnöke, Manóka, és emberei, aztán például én, a főkibic. Egy újjáépített autónál még bármikor történhetnek kisebb-nagyobb műszaki hibák. Elég, ha eldurran egy vízcső, és máris lehet az út szélén szentségelve szerelni. De, hála a gondos munkának, ezúttal nem adódott semmi probléma, John DeLorean gyermeke simán hazagurult a műhelytől 200 kilométerre levő garázsba.
Az autó egyébként meglepett, kevésbé intenzív élményre számítottam, mint amit a rövid miskolci próbaúton kaptam. A motort sikerül jól behangolni, most egészen dinamikusan gyorsít, a járása sima, a kormányzás direkt, az úttartás remek, a váltó simán kapcsolgat – a kilátás meg olyan, amilyen egy ennyire lapos utastérből lenni tud. Orrmotoros kocsikhoz szokott emberként külön móka, hogy a motor a tarkómtól párhúsz centire morog.
Botond a forgalomba helyezést intézi jelenleg, azután, a vezetési stílusát ismerve megint lehet majd izgulni egy kicsit. A Nissan Z350-ese szó nélkül tűri, ha a hátát habosra korbácsolják, de érdekes kérdés, hogyan viseli a sarkantyúzást a gyártás első évéből, 1981-ből származó, 33 éves autó. Mert ha például valaki átszól neki egy piros lámpánál: -Nyuszi vagy, McFly? – nos, ott kő kövön nem marad…
Korábbi posztjaink a restaurálásról:
http://belsoseg.blog.hu/2010/11/06/elore_a_multba_egy_delorean_feltamasztasa
http://belsoseg.blog.hu/2011/02/13/delorean_harc_az_elemekkel
http://belsoseg.blog.hu/2011/06/17/idoutazas_nyolcvan_deloreannel
http://belsoseg.blog.hu/2011/12/10/mutoasztalon_a_mult_es_a_jovo
