Hosszú hétvégés kirándulásunkat ott hagytuk el, hogy János várából továbbindultunk. Már cseh területen jártunk, Morvaország déli csücskében, ahol kis túlzással minden sarki kisboltot egy gótikus várban rendeztek be. Mi ezekből nagyjából hasraütés-szerűen a Pavlov melletti Leányvárat választottuk ki, leginkább a Leánydombról látható panoráma miatt.
5. Leányvár
Hol: Pavlov, Csehország
Megnéztük: részben
Mikor: pénteken, odafelé
Tetszett: a környék nagyon, a várat még nem tudjuk
A Leányvár a hasonló nevű domb tetején fekszik, 428 méter magasságban, az ezerkétszázas évek óta. Persze ez csak annyiban igaz, hogy azóta áll itt folyton valami, amit aktuálisan mindig Leányvárnak (vagy a kor divatjából fakadóan épp Maidenburgnak) neveznek. Ez ugyanis az egyik legszerencsétlenebb cseh vár, folyton összedől, leég, esetleg leég, összedől, aztán süllyed el.
A tizenharmadik század közepén a vár nagy valószínűséggel még csupán fából készült, legalábbis ekkor építették először újjá fából a kunok támadása után. Száz évvel később már nem volt elég trendi, így János király egy kis kőkastélyt építtetett fel a fafalakon belül. Ez meglehetősen jó döntésnek bizonyult, hiszen néhány évtized különbséggel kétszer égett porig a vár úgy, hogy csak a kastélyka maradt többé-kevésbé épen.
A tizenhatodik században, amikor a törökök már Bécs alatt jártak, megerősítették a falakat, de egy kisebb portyázó török brigád csak úgy mellékesen, menekülés közben felgyújtotta az "erődítményt".
1572-ben Dietrichstein Zsigmond megvásárolta az egész kócerájt, és az üszkös romokat elhordatta, és legalább részben kőből és téglából építtette újjá a várat. Némi luxust is vitt a dologba, a vár durva és masszív benyomást keltő reneszánsz bástyát kapott.
Igen ám, de jött a harmincéves háború. Az a háború, ami nem csak arról híres, hogy új kifejezést szült az emberek ablakon való kidobására, hanem arról is, hogy az akkori hadseregek háborús fosztogatásra épülő önnfenntartó modelljének köszönhetően a történelemben elsőként milliós nagyságrendben mészárolták le a lakosságot és sáskajárás-szerűen éltek fel minden elrabolható, megehető és/vagy megerőszakolható anyagi és emberi erőforrást.
Miért pont a Leányvár maradt volna ki? Bár sokáig megúszta kisebb-nagyobb támadásokkal, de végül megérkeztek a svédek (A SVÉDEK!!!), akik először ostrom alá vették, majd elfolgalták, aztán kicsit beköltöztek, megettek és megittak mindent, mit Miskolc... izé... Pavlov adhatott, végezetül megbecstelenítették a környék lakosságát - ebben az sem nagyon zavarta őket, hogy komoly távolságra alig akadt már fehérnép. Végül anélkül, hogy telefonszámot, vagy legalább postacímet hátrahagytak volna, távoztak.
Ja, előtte felgyújtották és porig rombolták a várat.
Ezután hosszú évtizedekig folyamatos újjáépítés folyt, amit csak néha-néha nehezítettek némileg a folyton fellobbanó tüzek által okozott károk. A helyzet addig romlott, hogy 1744-ben a még parázsló üszkös romokon felépítették a tűzőrség házát. Fából.
Ettől kezdve folyamatos szolgálat figyelte a legkisebb füstpamacsot is.. Volt is egy-két apróbb probléma, egyszer még a tűzőrség maga is kigyulladt, de villámgyorsan eloltották. A vár azonban sosem ragyogott már régi fényében (és itt nem az éjszakában villódzó lángnyelvekre gondolok), a tizenkilencedik századig még úgy-ahogy rendben tartották és építgették, aztán magára maradt.
Hogy, hogy nem, azóta komolyabb havaria nem történt, a vár állapota fokozatosan romlott, és csak az idő múlásával került a mai állapotába.
A várdombról egyébként igen pompás panoráma látható, amelyhez komolyan hozzájárul a Nové Mlýny víztározó is. Mondjuk mi a panorámából nem részesültünk, mert mire idáig elértünk, elhatároztuk, hogy a környék további alaposabb felfedezést igényel. Találtunk is egy remek kempinget a víztározó partján, ahová lehetőleg még idén visszatérünk.
Így a gyerekeknek sem volt nagy kedve felmászni a dombra, meghagytuk a következő alkalomra. Sétáltunk viszont egy kellemeset Pavlovban, a temető pereméről pedig láttuk a Leányvárat is, alulnézetben.
6. Légvédelmi és háborús múzeum
Hol: Ořechov, Csehország
Megnéztük: nem
Miért: Több időt kell rászánni, mint amennyi belefért volna
Egy volt Dvina légvédelmi rakétaosztály felhagyott harcálláspontján rendeztek be paintball-pályát és háborús múzeumot a terület tulajdonosai. A hely látogatható, de mi alapvetően is csak tartalék-programnak terveztük be, ráadásul úgy ítéltük meg, hogy jóval kevesebb időnk maradt rá, mint amennyit igényel. Sebaj, a pavlovi turnénkon majd bepótoljuk.
Visszaültünk hát az autóba, és a két tározót elválasztó gáton át célba vettük Brünnt.
7. Masaryk Circuit, a régi pálya nyomvonala
Hol: Brünn mellett, Csehország
Megnéztük: igen
Mikor: pénteken, odafelé
Tetszett: kellett hozzá egy kis fantázia, de egyébként igen
A Masaryk Circuit, vagy Masaryk Ring 1930. szeptember 28-án nyílt meg a Csehszlovák Nagydíjjal. Mármint az eredeti, első, hiszen az évtizedek alatt az utcai pálya vonalvezetése jelentősen módosult, végül 1987-ben az egészet lecserélték a ma ismert, már Brno Circuit névre hallgató zárt versenypályára.
A pálya Brünntől nyugatra helyezkedik el. Eredetileg több, mint 30 kilométer hosszú volt, és a Csehszlovák Nagydíj pályájaként szolgált a háború előtti években. 1947-ben jelentősen lerövidítették, nagyjából 18 km-re, és megfordították a futamok irányát. 1950-től a Csehszlovák Motorkerékpár Nagydíjnak adott helyet egészen 1991-ig. 1971-ben a 250 köbcentis kategóriában magyar győztes is született itt, Drapál János személyében.
A pályán egyetlen Formula-1-es versenyt rendeztek, 1949-ben*, ez volt egyúttal a pálya első háború utáni futama is. Ezen többek között Giuseppe Farina, a sportág első világbajnoka is indult, ám egy szerencsétlen baleset során elgázolt egy nagy halom nézőt, Ketten meghaltak és tizenketten sérültek meg komolyabban. A pálya ezen pontját azóta Farina-kanyarnak nevezik, a baleset áldozatainak pedig emléktáblát emeltek.
*: tudom, a Formula-1 sorozat 1950-ben indult, a szabályokat azonban 1946-ban fektették le, a két időpont között pedig egymástól függetlenül számos versenyt rendeztek a Formula-1 szabályok alapján. Így, bár nem voltak a sorozat részei, önmagukban is korai F1 futamoknak számítanak.
Természetesen bejártuk a pályát, és megnéztük a Farina-kanyart is. A nyomvonal csak néhány ponton változott, a hangulatot azonban itt lehet leginkább elkapni. Az erdőben, fák között kanyargó út hirtelen egy kiszélesedő kanyarba fordul, ahol szinte hallani kívül, a domboldalban üldögélő nézőket - még úgy is, hogy ott bizony majd negyven éve nem ült senki. Nem is kell hozzá versenyautó, a remek Vivaro is hozta a hangulatot, pedig nem is estek-keltek a gyerekek a hátsó üléseken. A belső íven kényelmesen, biztonságosan megállhatunk, a külső ívre átsétálva pedig fellobban a gyanú, hogy az aszfaltot és a pálya, azaz mit is mondok, az út szélét jelző vonalat még versenygumik koptathatták.
A régi vonalvezetést követve eljuthatunk a mostani pályáig, de ezt mi most nem erőltettük. Én mindenesetre már jártam ott, remek hely.
Aznap viszont nem volt verseny, így tovább vágtattunk a következő úticélig.
8. Autópálya a víztározóban
Hol: Hulice, Csehország
Megnéztük: igen, a kisebbiket
Mikor: pénteken, odafelé
Tetszett: nagyon
Van az vagy öt éve is, hogy Fricy blogján olvastam a soha be nem fejezett autópálya-felüljárókról. Gondoltam, ha már arra járunk, megnézzük.
Bár a D1 névre hallgató, Prágát és Brünnt összekötő autópálya eredetileg még csehszlovák terv volt, igazi lendületet a német megszállás alatt kapott. 1938 januárjában készültek el a tervek az első, Prága melletti szakasz pontos vonalvezetésével, és e hó végén el is kezdődtek a földmunkák.
Aztán gyorsan be is fejeződtek, márciusban ugyanis megérkezett egy komolyabb csapat felfegyverzett, marcona német, és egyértelművé tették, hogy mostantól ez itt nem holmi dálková silnice, hanem die Autobahn.
Némi üzemszünet következett, de csak úgy két hónapnyi. Májusban ugyanis már a következő, Humpolecig tartó szakaszon dolgoztak a gépek. A jól begyakorolt germán autópálya-építési szokások szerint a műtárgyakat jóval a burkolatot fektető gépek előtt elkészítették, hogy mire azok odaérnek, egyetlen perc veszteség nélkül haladhassanak.
Így történt ez Hulice és Borovsko között is. Elkészült egy nagyobb (úgy 120 méter hosszú 22 méter széles) és egy kisebb (csupán alig húsz méter) völgyhíd, amelyek epekedve várták az alant látható, eredetileg a piros vonalon futó autópálya érkezését.
Ahogyan látható, ez nem történt meg. A háború kitörésével a prioritások némileg megváltoztak, és mire a kissé lelassul építők úgy 1942 körül az áthidalandó völgyig értek volna, az autópálya-építések egyszerűen leálltak.
A háború után az új Csehszlovákia minimális erőkkel úgy-ahogy elpötyögtetett még az építkezéseken, de 1950-ben teljesen levonultak az építési területekről. Évtizedekig nem nyúlt senki a D1-es autópályához, hiszen nem volt annyi magánkézben lévő autó, hogy érdemes lett volna nekik sztrádát építeni.
A főváros, Prága azonban nőtt, nőtt, és egyre nagyobb ivóvíz-igényt támasztott. A gyakori vízhiány ellen tenni kellett valamit. A hatvanas évek elején meg is született a terv Közép-Európa legnagyobb víztározójának megépítésére. 1965-ben elkezdték szakaszosan elárasztani a Želivka folyó és a környező patakok völgyét, 1975-re pedig egybefüggő víztükör borította a környék mélyebb területeit. Volt ugyan két autópálya-felüljáró is ott, de ezekre senki nem gondolt addig, amíg a hetvenes években újra fel nem merült az autópálya kérdése.
Persze nem pöcsöltek sokat - arrébb húzták az autópálya vonalát, és építettek egy új, rövidebb hidat. A régiek pedig azóta is ott állnak.
Jól elterveztük, hogy megnézzük, lefotózzuk. Alaposan körbejártam az internetet, de egyetlen dolog nem derült ki - a víztározót higiéniai védőzóna övezi, oda autóval behajtani, vagy akár csak gyalog besétálni szigorúan tilos.
Az első behajtani tilos táblánál kis bátorsággal még továbbhajtottunk - annyira macerás volt a megközelítése, hogy teljesen valószínűtlen volt bármilyen ellenőrzés felbukkanása. A második viszont már kifejezetten tiltotta a továbbhaladást a védőzónára hivatkozva. Az Opelt leállítottuk, Kátya és a feleségem maradtak uzsonnázni - a sötét üveg nem csak a tűző napot, de a kíváncsi tekinteteket is távolt tartotta. Na nem mintha nagy tömeg lett volna arrafelé, de az autópályáról pont rá lehetett látni az autóra. Mi, többiek mindenesetre felkerekedtünk, és gyalog sétáltunk el a kisebb hídig. A gyerekeknek csak egyszer kellett megemlíteni, hogy most több millió cseh ivóvizébe hugyozhatnak, már neki is indultak, alig tudtam visszafogni őket, hogy elmagyarázzam, csak egy hülye vicc volt. Pedig a portlandi tározóba még csak öt nap múlva vizelt bele a részeg tini...
A híd egyébként látványos, bár kevésbé gyermekbarát. Egy tákolt létrát találtunk a betonnak támasztva, amin én még csak-csak felmásztam, de a gyerekeket nem engedtem fel. Ettől viszont rendesen paráztak - hiába, egy tökidegen országban egy erdőnyire az autótól nem lehetett jó érzés, hogy eltűntem a szemük elől.
Kattintottam párat, aztán le is másztam hozzájuk, de ez a rövid távollétem éppen elég volt ahhoz, hogy a sétát a nagyobbik objektumhoz mereven elutasítsák. Így inkább visszasétáltunk az autóhoz. Addigra ráadásul rendesen el is fáradtak, és már csak arra vágytak, hogy a szállásunkra érjünk Prágában.
9. FU-MG65 radar
Hol: Csillagvizsgáló, Ondřejov
Megnéztük: nem
Miért: elfáradtunk
Jó, én sem bántam igazán, bár még volt hátra egy tartalék célpont. Eredetileg is azért került bele az útitervbe, hogy ha nagyon gyorsan haladnánk, ne fejezzük be túl hamar a napi etapot. A gyerekeket először teljesen hidegen hagyta, hogy megnézhetnek egy II. világháborús radart, ami szabadon áll egy csillagvizsgáló kertjében, de amikor hozzátettem, hogy ilyeneket szoktak robbantgatni egyik kedvenc játékukban, a Saboteurban, már láttam a szemeket megcsillanni.
FU-MG65 radar a Saboteurban.
(OK, én is tudom, hogy tulajdonképpen nem FU-MG65-ösök vannak a játékban, de ez volt a legközelebbi, általuk is ismert pont, ahová kötni tudtam...)
Terveztük, hogy visszafelé megállunk és megnézzük, de egyszerűen elfelejtettük. Pedig megközelíthető, macerálható, sok egyéb érdekességgel együtt a csillagvizsgáló parkjában.
A szállásunk elfoglalása után a belvárost vettük célba. Jó döntés volt a Vivaróval bemenni a városba - bár tartottunk a parkolási nehézségektől, a Kampa nevű szigettől valamivel délre, a Malátová nevű utcában nem csupán ingyenes övezetet, de szabad parkolóhelyet is találtunk.
A prágai parkolás idegeneknek áttekinthetetlen lehet, könnyű beleszaladni látszólag szabályos parkolással is egy jó ötvenezer forintos bírságba. Érdemes hát ismerni a különböző zónákat és azok jelöléseit, amiket egyébként magán a táblán is láthatunk:
Narancssárga zóna:
Maximum két órányi parkolás lehetséges. Fizetős zóna, fizetni a parkolóóráknál lehet. A legtöbb helyen csak este hatig kell fizetni, de ez nem általános - figyeljük a táblát!Zöld zóna:
Maximum hat órányi parkolás lehetséges - minden másban azonos a narancssárga zónával.Kék zóna:
Felejtsük el! Csak a helyi lakosok használhatják, parkolási engedéllyel. Még egy rövid pillanatra sem állhatunk be oda idegenként, mert borsos bírsággal fizethetünk érte, amit a jármű könyörtelen elszállítása (kevésbé frekventált helyeken kerékbilincselése) fejelhet meg.Ahol fizető parkolást jelző tábla nincs, és egyébként a KRESZ szerint nem tilos, ingyen parkolhatunk. A belvároshoz meglepően közel találhatunk ilyen helyeket.
A parkolás díja általában 500 Ft körüli összegből megúszható óránként.
A pénteki esténket a rakpart, a Károly-híd és a Kampa megismerésére fordítottuk. Utóbbi egy vékony, alig észrevehető csatornával elválasztott sziget, sajátos légkörrel. A városba vándorló hippik kedvelt célpontja az itt található John Lennon-kocsma, szinte bármilyen szabadon választott pillanatban felbukkanhat egy-egy hippi-Transporter.
Van itt persze vízimalom, lakatok a híd korlátján, graffiti-fal és hasonlók, de erről, a várról és Drezdáról majd legközelebb mesélek.
