Mire ezeket a sorokat olvassák, mi már feltehetőleg az M7-esen vánszorgunk olyan bő nyolcvanas tempóban Trieszt felé a 49 éves Autobianchival, hátunk mögött a tableten filmbe bambuló két gyerekkel, az ő hátuk mögött azzal a szerény cókmókkal, amit egyáltalán vihetünk magunkkal. Ha így történik, az egyben azt is jelenti, hogy előtte szombat este már eljutottunk Balatonföldvárra, amit most, a poszt írásakor még nem tudok, mert még előtte vagyunk az egésznek. Persze az is lehet, hogy még nem indultunk el, nálunk ez a reggeli kelés mindig nagy talány. Mindenesetre Balatonról már nem írom át a posztot, lesz elég dolgom anélkül is.
Sokat nem foglalkoztam a kisautóval az elmúlt két hétben, hiszen ezen időszak egy jó nagy szeletében Ausztriában voltunk az Ennstal-Classicon robogókkal, a többiben pedig próbáltam utolérni magam azokkal a cikkekkel, amiket hátrahagyok a szabadság idejére.
Persze nem is volt már sok tennivaló a Bianchin. Az a két héttel ezelőtti próbaút nem várt sikerrel zárult, a Budapest-Biatorbágy-Csákvár-Tata-Dorog-Budapest 230 kilométere alatt szinte semmi nem jött elő, ami aggodalomra inthetne bennünket. Az utólag felszerelt olajhő- és -nyomásmérő háza remegett rossz úton, mert hosszú pálcára kellett szerelnem, hogy elférjen a kesztyűtartótól, ez alá kellett faragnom egy gumi távtartót.
A motor itt-ott becsörgött emelkedőn, ami minimális előgyújtás-visszavételt tett szükségessé, ki kellett még dobnom a pisihíg Tesco gazdaságos olajat (csak átöblítésre volt bent) a blokkból és betennem a 20W–50-es Castrolt, belottyintottam egy kis Fimolt is, a molibdén-diszulfid sosem árt, csak a szinkronváltónak. Katival egy éjjel beszabtuk a zajszigetelő habosított gumit, amit a Taurilban vettem és már három hete kerülgetek, aztán visszatettem az alsó, hővédő fedelet a motor alá. Pénteken még a Bianchival vittem a gyerekeket táborba, zörgött, mint az istennyila, aztán rájöttem, hogy ez az alsó védőlemez máshogy került vissza, mint kellett volna, mert görbe volt, én meg kiegyenesítettem. Visszagörbítettem, megtaláltam a másik csavarlyukat (a régi autók bája az ilyen lemezek körül garmadával található, utólag fúrt lyuk), most már nem zörög az sem. Ja, egy utolsó zsírzást adtam az első futóműnek, sosem árt az alapon - háromezer kilométert csak kibír, nem vagyok hajlandó zsírzópumpát is vinni. Úgy néz ki, a szerszámok, pótalkatrészek, olajok, Ultra-Derm, pumpa, EÜ-csomag, sárga mellény, kézmosó víz, izzók, csavarok mind befértek előre, és még a hátizsákomnak is maradt hely. Juhé, a két ülés alatti hely a cipőké és a fiúk hálózsákos matracaié, a kocsi farába mennek a ruhák, strandcuccok, még talán a két rollert, napernyőt is el tudjuk vinni. Hihetetlen, nem?
Ja, majdnem elfelejtettem, Simon Laci barátomtól kaptam kölcsön két külső tükröt, amikhez Jenő bácsival, kedvenc esztergályosommal gyártattam felfogatást, ezeknek a felszerelésével elbíbelődtem vagy másfél órát, mert nem mozogtak eleget a golyójukon, hogy be tudjam állítani őket. Mind szétszedtem, finom csiszolópapírral simává tettem a rozsdás, háromrétegű, gömbbé formált lemezfelületeket, összehúztam mindent, szuperül működnek, fel is szereltem őket, a két füllel a Bianchi most már tényleg olyan, mint egy kék egér. A belső úgyis használhatatlan lesz, mert plafonig leszünk csomaggal.
Minden zár csukódik szépen, nem jön be hátul a kipufogógáz, nem hagytunk olajnyomokat, a karburátor tálcájának alján nem gyűlik a benzin, fognak a fékek, szól a duda, világít a lámpa, az olajhőmérséklet pedig hajtástól, emelkedőtől és napsütéstől függően 80-105 fok között alakul. Még fogyasztást is sikerült mérnem telitől teliig: 5,65 liter 100 kilométerre. Lehet, hogy ezt soknak tartják egy ekkora autótól, de ne feledjék, hogy egy őskövület léghűtésesről van szó, primitív, benzin-visszavezetés nélküli karburátorral, mechanikus gyújtással, olyan rövid áttétellel, hogy országúti használatban, 80-85 között szinte üvegen forog a motor. Nem rossz az.
Kicsit sajnos kattognak a szelepek, de négy hézagállítás után azt kell mondanom – ennél jobban nem lehet belőni őket, valószínűleg a himbák lógnak kicsit a tengelyükön, bár kézzel ezt nem érezni. A vezérműtengelyről, a szelepemelő poharakról, a nyomórudakról tudom, hogy rendben vannak, a motor szétszedésekor csekkolva lettek.
Az induláshoz az utolsó mozaikszemet is beszereztem másfél héttel ezelőtt, név szerint a Bose Soundlink Mini Pro nevű, akkus bluetooth-hangszórót. Ez az egész elég friss műfaj, lényegében a mobilodon tárolt zenét nyomod át a hangszóróra, amit esténként megtöltesz árammal egy dokkolóról. Lehet ilyet kapni már nyolcezer forintért is, de azok úgy is szólnak. A Sokol-rádió szintjét valahol harmincezernél hagyjuk el, ez a Bose olyan 57-60 között vehető, de én 55-ért kaptam egy régi ismerőstől még az autóhifi-újságírós múltamból, Pálfy Gyuritól. Van ennél minimálisan olcsóbban is, de mindenképpen itthoni garanciát, átadást szerettem volna, össze is akartam hallgatni még újra a konkurenciával. Ver mindent.
Tudom, könnyfakasztóan sok pénz ez egy kétdecis kólásüvegnél kisebb tárgyért, csak sajnos az összeset végighallgattam, elolvastam száz tesztet, megnéztem száz másikat a youtube-on, és a Bose mindennél jobb, magasan, felsőbbrendűen, még a drágább, nagyobb cuccok java részénél is. Hihetetlen mélye van, az ember egyszerűen nem hiszi el, hogy a hang ebből a kis (egyébként tömör fémtömbnek tűnő, dögnehéz) dobozból érkezik. A kollégáim arca mindent elmondott, amikor vásárlás után beizzítottam a szerkesztőségben.
Nos, az elöl két kerek, egy oválhangszórós, hátul ovál passzív radiátoros, saját DSP-s erősítővel szerelt, tudományos kis Bose-t (ejteni, ugye, „bóz”-nak kell, mert nem német, hanem amerikai) szinte pont a Bianchi kesztyűtartójába tervezték, ott van neki a hely, s akkorát szól ott (a kesztyűtartó doboza kiváló rezonátor üreg, a Mercedes is így tuningolja a hifijeit mostanában), hogy most se hiszem el. Ilyen autóhifim nem tudom, hogy volt-e már bármilyen kocsiban, igaz, ehhez kell a kesztyűtartó-effekt is, mert pl. az állólámpásban már csak ilyen nagy ghetto-blaster a szint, ami még mindig nem rossz. Vegyük népszerű összehasonlításnak a Videoton olvadós kétutasát, mert olyan egy időben mindenkinek volt: na, ez mélyebbre megy, tizedannyira torzít és sokkal kellemesebb a közepe, magasa. Remélem, nagyon fogjuk majd élvezni, én mindenesetre üldögéltem már félórákat a Bianchiban, csak zenét hallgatni, péntek éjjel pedig háromig válogattam még a zenéket a telefon memóriakártyájára, hogy legyen elég. Elképesztő cucc, nem titkolt tervem, hogy a Pontonban, a Szent Állólámpában is ezzel oldom meg majd a zene kérdését, és így nem kell kínlódnom az ódon rádiókkal, avagy beszerelnem hifit olyan autóba, amiben nem is volt.
Térjünk vissza erre az indulásra: ha van egy szabad kezük ott a felüljárón, integessenek le az elhúzó kis kék gyösznek, biztosan erőt ad majd a két hengernek. Vasárnap estére Monfalconében kell lennünk, másnap Modena, harmadnap Pisa, ott elvagyunk pár napot, aztán jöhet Siena, Viterbo, majd Rómában négy nap. Itt hazakanyarodunk, át a félszigeten, irány Gubbio két éjszakára, majd valahol az innenső parton Porto Garibaldiban bemegyünk a kedvenc halas-tésztás éttermünkbe, lubic, utána irány haza. Oda-vissza kihasználjuk a vasárnapi kamionstopot, 460-460 kilométert letudunk a pályán, a többi kis utakon lesz. Ha történik valami és találunk netet, írok.
Összefutunk a Belsőség-találkozón, a Vadása-tónál!
