Én megmondtam előre, hogy baj lesz

Az előző részek tartalmából:
Elkezdtem Volkswagen Bogarat keresni.
Vettem egy bogarat, örültem neki.
Elkezdtem szerelgetni, kiderült, nagyon élvezetes dolog.
Kasznit cseréltünk rajta, szép sárga lett.
Az egyik részben pedig felpolíroztam
Ezúttal lerobbantunk az út szélén

Lilla: Ez a csotrogány nem fogja kibírni addig, az tuti. Legalább vigyük el az én kis szerszámkészletemet a Mazdából. Vagy menjünk azzal.
Tibby: Ugyan, nem lesz itt semmi gond, hiszen a kerékcsapágyakat és a fesszabályzót is kicseréltük.

A Velencei tó magasságában blokkolt a bal első kerék, majdnem keresztbefordítva az autót. A hegyhátszentjakabi Belsőség találkozóra igyekeztünk az M7-esen. A Bogárhátú némi égett szag és füst keretében lelassult, de kormányozható maradt. A leállósávon elgurulgattunk az első kihajtóig, alig egy kilométerre, majd onnan Pázmándig, a Hegyalja vendéglő parkolójáig. Szinte lépésben, mondjuk hússzal. Ott a tűző napon kézifékkel megálltunk, és néztünk egymásra Böbével és Lillával, hogy ez most mi volt?

Utólag nem is értettem, miért pont ezzel a kocsival jöttünk, miért nem a BMW-vel, de aztán megmagyaráztam magamnak, hogy azzal tavaly voltam, meg a Bogár amúgy is képes végigcsinálni, és mi sem fogunk kikészülni. Plusz ebben cigizhettek a csajok, a másikból seprűvel kergettem volna ki a bagósokat.

Ötször elmondtam nekik, hogy ne hozzanak ezer táskát, de persze hoztak. Így se szerszám, se emelő nem maradt a kocsiban, hogy elférjen az összes gumimatrac, süti, Jager, a huszonhat bikinifelső, lábujjközös papucs, strandtörölköző, kolbász, meg a Tatratea.

Meg a vízipisztoly-gyűjtemény, aminek kapcsán Lillát többen megfenyegették, néhányan a tettlegességtől sem riadtak vissza, erről itt egy kép, ahogy éppen a Becsületesnepper fenyíti, ő pedig látványosan, a következmények teljes letojásával fektében is tovább locsol.

Szóval a Tatratea. Ez utóbbi ivásától kérem, kíméljék meg magukat, koffein és 72 százalékos alkohol, mellbimbóig elzsibbad, aki issza. Tényleg. 

A sok cucc miatt tehát nem volt nálunk szerszám, kivéve egy nyamvadt kisollót. Pedig ők megmondták előre, hogy vigyünk szerszámot, mert ez a csotrogány úgyse bírja ki addig. Legközelebb ne utazzanak boszorkányokkal, a saját nyugalmuk érdekében, kérem fogadják meg.

A kerékcsapágy tutira nem lehet. Azt kicseréltük Pupp Balázzsal, mert nagyon hangos volt már. Szombat este csináltuk, alig egy hete. Biztos túl ráállítottunk a fékre, és az szorult meg a sztrádán. Csendben mélázgattam. A csapágyra nem állítottunk rá, bár hét közben is éreztem, hogy melegszik egy kicsit a kerék, de nem hittem, hogy érdemes vele foglalkozni, azon túl, hogy kicsit melegszik a kerék. Könnyen elfordult, nem lógott. A fékpofatávolság viszonylag hamar kiderül, lekapjuk a kereket, úgy könnyebben hozzáférni az alaplap hátulján lévő lyukhoz, amin a fékpofa és a fékdob távolsága állítható egy csavarhúzó és egy fogaskerék segítségével, és robogunk is tovább. Ha kell, esetleg a csapágyhézagnak is utánállítunk, mielőtt (csap)ágynak esik az autó.

Csak épp nincs emelőnk. Egyedül a kerékkulcs maradt a csomagtartóban. Lilla ügyesen felismerte a helyzetet, és a miniruháját igazgatva, ártatlan képpel belépett az étterembe, hogy hol kaphatunk segítséget. A Szomszédot javasolták, itt, pár háznyira, biztosan lesz ott emelő is, meg szerszámok. Alig volt negyven fok. Miközben sétáltunk, felhívtam Göbit, a Motordoktort, és elmondtam a tüneteket. Ő is arra tippelt, hogy beállhatott a fék. Várjuk meg, amíg kihűl, és biztonság kedvéért vegyük le a dobot, nehogy az legyen, hogy valamelyik pofa befordult, vagy ilyesmi. Ha esetleg fékpofa, munkahenger vagy szerszám kell, szóljunk, még egy fél órát otthon van, csak aztán jönnek a találkozóra. De mindenképp tesz be emelőt, féktisztítót, meg pár szerszámot, és odajön Pázmándra.

A Szomszéd otthon volt, és hatalmas szerencsénkre szinte minden volt nála. Soroltam a kívánságaimat: nagy krova, hosszabbító, hatos imbusz, hetes kulcs, kis és nagy csavarhúzó, fogó, emelő, vízpumpafogó. Mindent szépen beletett egy vödörbe, és mondta, majd meglátogat, látta, hogy itt álltunk meg az étterem előtt. Emelőből persze, csak a kocsiba való négyszög volt neki is, mert a krokodilt valaki elvitte kölcsön. Ezzel persze nem tudtam a murván biztonságosan megemelni, de szerencsére jött egy cimbije egy háromtonnás olajemelővel a platóján. Azt is kölcsön kaptuk, meg némi fadarabokat a biztonságos emeléshez.

Pár perc alatt lent volt a kerék, a felni belső oldalán telis-tele fékfolyadékkal. Ajjaj. Munkahenger? Megszabadítottam a fékdobot mindentől, ami a helyén tartja, és óvatosan ütögetni kezdtem, ahogy tanultam. Meg se moccant, illetve megmoccant, úgy pár millimétert, de onnan tovább nem. Lilla közben felvette a festőgatyámat, amit útszéli aláfekvésekre tartok a kocsiban, mert érezte, hogy kicsit sok lesz a falusi főutcán a kivillanó női combokból. Gyűltek körülöttünk az emberek, és mindenki segített volna egy kicsit. Mint a répa, amit mindenki ki akar húzni a mesében. Hát itt betolni szerették volna, az tuti. Egyre nagyobb szerszámok kerültek elő, de semmi. Pedig a fékpofákat már teljesen beállítottam az állítócsavarokkal. Elvileg nem akadhatott. El is fordult már a fékdob, ki is hűlt, de semmi. Lefelé nem jött.

Böbe ekkor már az étteremben rendelte az ebédünket, én pedig ismét felhívtam Göbit. Elmondtam, nem jön le a dob. Megnyugtatott, hogy már úton van, addig együnk, aztán majd ő leszedi, mert látott már ütni engem, úgy ütök, mint egy lány. Elmondtam, hogy nem szeretem az erőszakot. Kinevetett. Káposztasalátát ettem, minden másodpercét kiélvezem a nem K-vitamin antagonista gyógyszereknek. Ebéd közben CDEF-terveket készítettem: Göbiék a cuccokat és valamelyik lányt elviszik a találkozóra, amíg én a másikkal hazavonatozom az Ulysse-ért, és azzal odarongyolunk Hegyhátszentjakabra. A Bogárral közben beállunk a szomszéd udvarára. Elvonatozom Pestre, szerzek alkatrészeket, és a Fiattal, meg egy szerelővel visszajövök. Simán hazamegyek, és otthon maradok. Az utolsó falatnál megálltak az étterem előtt. Két kislánnyal, feleséggel. Jesszusom.

Ő is nekiállt, de semmi. SEMMI! Egyszerűen nem akart kifelé megmozdulni. A csajok (3-33 között) közben fagyiztak, és a szemben lévő ház kerítésének árnyékában elszenderedtek az árokparton. Hullámzott a forró levegő. Fullasztó volt a meleg, sehol egy kis árnyék a mi oldalunkon, ahol szereltünk. Nem mondom, elég furcsa látvány lehettünk. Ütöttük, ütöttük, de semmi. Újabb ötlet jött a segítőnktől. Van itt a háznál egy háromágú kombájn csapágylehúzó, sűrű menetes, ha visszatesszük a kereket, hogy legyen mibe beakasztani, ezzel tutira lejön. A csonkon megtámasztjuk, és jó lesz. Három percen belül kerékkulccsal csavartuk a sűrű mentetes lehúzót. Kis recsegés, és hopp, megindult.

Mutatom, mit láttunk alatta.

Az ott egy vadonatúj, frissen cserélt kerékcsapágy, ráolvadva a tengelycsonkra. Aki ott volt, csak ismételgette: én még ilyet nem láttam. Aztán megnéztük a fékdobot, elrepedt. Ez szuper. Péntek délután három óra, Pázmánd. Két elpilledt kislánygyerek, egy végtelenül türelmes feleség, Göbiné, akinek azon a héten már egyszer visszaéltem a türelmével egy éjszakába nyúló feszültségszabályzó és főkábel nem tervezett cseréjével, vacsoraidőben, a kertjében. Khm. Aztán volt még két, árok szélén pihegő nagykorú nő, néhány izzadt férfi, és a rohadt meleg. Ami viszont nincs, és a továbbhaladáshoz nem nélkülözhető, az egy kerékcsapágykészlet, és egy fékdob.

Felhívtam Nyegleót, a Totalcar mindentudóját, és minden probléma megoldóját, hogy ugyan merre van éppen. Hát éppen a Totalcar áruház budai kirendeltségétől pár percnyire van. Ó! A szerencse velünk van! Ismét, mint a kasznicserénél. És mit ad isten, pont volt a polcon ilyen csapágy, ami egyébként megegyezik a Pólóéval, meg pár huszonéves VAG termékével. Oké, de honnan lesz fékdob?

Göbivel járattuk a fejünkben a bogarhatu.hu taglistáját végigvéve. Nem ott van Gumibogi gumis műhelye? Valahol a Kondorosi úton, ahol a sarkon kell lemenni egy telepre? De! Felhívtuk, pont volt nála egy fékdob, öt percen belül az is Nyegleó kezében landolt, további harminc perc múlva pedig az enyémben Pázmándon. De az a harminc perc nem akárhogy telt el.

Addig oké, hogy lesznek új alkatrészek, de ezt a rágyógyult izét, ezt innen le kellene szedni. Előkerültek a durvább dolgok. Vágó, flex. Ütöttük a csapágyat, de a Koyo nem vajból készíti ezt az alkatrészt, nem igazán jutottunk előre. A flex volt a következő terv. Beflexeljük a tengelycsonkig, ott addig ütjük, amíg elreped, és akkor lejön majd. Lényegében ez történt. Én hol fotóztam, hol a pléh dísztárcsával védtem a szépre polírozott fényezést a szikráktól, hol vésővel ütöttem a csapágyházat, hátha elvékonyodott annyira, hogy elrepedjen. Sikerült! A kezemben volt a bűnös.

Nyegleóék megérkeztek, kezünkbe nyomták a cuccot, lerendeztük az anyagiakat, és továbbnyargaltak, mi összeszórtuk az autót, és húsz perc múlva ott se voltunk. Tényleg húsz perc volt, és ebben az is benne volt, hogy visszavittük a cuccokat, meg megmosakodtunk, amennyire lehetett.

És hogy mi ebből a tanulság? Nem sok, de az fontos. Vidéken működik az élet, ezúton is köszi az étterem türelmét az egész napos kalapáláshoz, meg az áramot a flexhez. Köszi az inkognitóban maradó segítőinknek a segítséget, a szerszámokat, az emelőt, a hőlégfúvót, a flexet. Elbúcsúzni nem tudtunk, de járok még arra, és meglátogatom egy üveg itallal. A bogaras közösség összetartása pedig ismét csillagos ötös.

Amúgy este hét után, alig nyolc óra alatt már ott is voltunk Hegyhátszentjakabon. Persze mindenki kiröhögött, főleg a Sipos.