Több hétnyi feszült telefonálás, e-mailezés, és űrlaptöltögetés után végre sikerült: itt vagyok Tunéziában. Nem volt egyszerű menet, de azt hiszem megérte, hiszen állítólag a legjobb nyelvi intézetben fogok arabul tanulni. Persze mivel indulás előtt másfél héttel derült ki, hogy megkaptam az ösztöndíjat, nem sok időm volt felkészülni, duplán csapott meg a kultúrsokk.
Nem tudtam sokat az országról, mivel sokáig nem volt biztos a kiutazas, nem néztem nagyon utána. Ha beleélem magam, és sztornózzák, az elég kellemetlen lett volna. Három évvel ezelőtt zajlott le a forradalom, a nép idén októberben hosszú idők óta először választ majd demokratikus úton elnököt. Készülnek is rá rendesen, az egyik lakótársam például lelkesen mesélte, hogy felügyelő lesz az urnáknál.
A Carthago reptérre megérkezve persze nem sokat érezni ebből, lehangoló is volt a néhány omladozó épület a kifutók között. A legmeglepőbb érzés a cigiszag, itt még a váróban is lehet dohányozni, de a kávézókban is vígan pöfékelnek, na meg leginkább ott, ahol éppen kedvük van. Sokkal lassabb az élet, és sokkal kevesebbet idegeskednek az itteniek, pedig a forgalmat elnézve lenne miért. Egy vatta-új Jetta taxizott be a belvárosba, és még a rendes, elvileg többsávos utakon is mindenki ott megy, ahol tud. Sofőröm egyik kezével a staubot markolta, másikkal a dudát nyomta, de azt simán többet, mint a gázpedált. Szerintem index-égőt még egy autóban sem cseréltek a környéken, egy Mazda pick-up úgy vágott át előttünk jó három sávnyit, mintha csak a saját behajtójára fordulna rá. A taxi vezetője izzó tárcsákkal fékezett, dudált pár másodpercet, de állítom, olyan nyugodt maradt, hogy egy atomvillanás sem billentette volna ki a lelki békéjéből.
És tényleg, sehol nem látni integető, ökölrázó, netán pirosnál kiszálló alakokat. Ha valakit sérelem ér, csak rezignáltan ráhasal a dudára, és várja, hogy megoldódjon a gordiuszi csomó. Abból viszont akad bőven, az egyirányú utca ismeretlen fogalom, az tolat vissza, aki közelebb van a végéhez. A lámpa is hasonlóan működik, és ezt gyalogosként majdnem megszenvedtem egyik nap. A rutin a következő: ha zöld, mehetsz, ha sárga mehetsz, ha piros, körülnézel, hogy van-e rendőr, és mehetsz. Tunisz belvárosában autókázni amúgy is inkább sakk-játszmára hasonlít, gyakran láttok olyan összetorlódásokat nyolc irányból, mintha egy hanyag kisgyerek kiborította volna a játékautókat a fiókjából. Ilyenkor akár percekig is áll az amúgy - gondolhatják mennyire - forgalmas Avenue de la Liberté.
Az autópark abból a szempontból meglepő, hogy alig látni tíz évnél öregebb gépet, talán még alacsonyabb a kocsik átlagéletkora, mint otthon. Nem tudom, hogy ez csak a fővárosra igaz-e, de lesznek túrák a déli országrészbe, hátha ott lesz pár szép Peugeot 504, vagy zőccséges Merci. Nagyon finom por száll a levegőben, ettől még a legújabb hetes Golf is úgy néz ki, mintha Mad Max hajtaná a sivataban. A másik dolog a finoman szólva is elnagyolt parkolásokból ered: a legtöbb autón körbe horpadások és horzsolások látszanak, hiába fiatalok. Pár napja a szemem láttára parkolt le egy Dacia Loggy úgy, hogy a hiányzó három centit a lökhárító horpasztásával pótolta. Hogy a Clio tulajdonosa mit szólt ehhez, azt nem tudni, de nem hiszem, hogy nagyon felizgatta volna a dolog.
Valahogy kevesebb az érdekes jármű, mint vártam, de itt-ott azért bele lehet futni furcsa dolgokba. Például nekem teljesen kimaradt a Peugeot 103 robogó, vagyis miket beszélek, hiszen ez itt biciklinek számít. Hiába az ötven köbcentis kétütemű blokk, nem kell rá semmilyen engedély. Több fut belőle, mint bicikliből, és a korukat, valamint a lerúgottságukat elnézve elég rendesen túlméretezett mechanika dolgozhat bennük, pedig szemre még a Babettához képest is filigrán gépekről van szó. Ha minden jól megy, egyik nap kipróbálhatom a kollégium vezetőjének 103-asát, biztos megírom, hogy milyen volt.
A terrorfenyegetettség persze nyomot hagy az utcákon, több sarkon gépfegyveres rendőr posztol, de nincs az a puska, amely olyan elrettentően hatna, mint egy Hummer H1. Nem mintha alapból visszafogott lenne a szögletes forma, de a rácsozással együtt már bőven súlyos az összhatás, és gondolhatják, hogy a tolólap sem a sűrű havazás miatt került rá. A kocsi személyzete vidám, szívesen mesélnek kedvencükről: állítólag kicsit már érezni a korát, de mivel ingyen kapták Katartól, ezét használják, amíg lehet. Elnézve ezeket a lengőkarokat, nehéz elképzelni, hogy valaha is megadja magát, de ők biztos jobban tudják.
Hogy mennyire használható a szűk utcákban, azt nem tudom, de a rendőröknek akad dolga elég. Több lakótársam figyelmeztetett, hogy sötétedés tán véletlen se száljak metróra, mert a zsebesek itt könnygázzal támadnak, és inkább a hasamra vegyem fel a hátizsákot, de ha nem muszáj, ne rakjak bele értékes dolgot. Lehetnek buktatók az elkövetkező pár hónapban, de egyelőre úgy érzem, hogy bőven megéri. Ahogy az egyik szomszédom, Szaif mondta, az igazi Tunéziát dél felé keressem, szóval van még mit felfedezni.
