Hogy az ember mennyire élvezi a bringázást, leginkább a saját kreativitásán múlik. Először mindenki csak leféli magát a lejtőn, aztán, ahogy gyűlik a tapasztalat, úgy lesz egyre élvezetesebb játszótér a hegyoldal. Egy földkupac, amiről el lehet ugrani, egy vastag gyökér, ami mandínernek is jó, vagy nagyobb kő, amiről elpattanva átrepülhetjük a sziklakertet. Nincs két egyforma nyom, és ahogy a századszor is végigcsinált pályának is megvan a maga szépsége, úgy egy friss ösvényen zúzni is élmény.
A downhill versenyek legtöbbször egy nyomvonalra korlátozódnak, és bár izgalomból így sincs hiány, azért ezt is felül lehet múlni. Például úgy, ha egyáltalán nincs kijelölt út. A Red Bull Rampage versenyzői számára csak a rajt és a cél adott, a közte lévő szakaszokat mindenki maga választja meg, bár útnak nevezni talán kicsit túlzó. És itt lesz lényeges a kreativitás, hiszen minél látványosabb kört megy a versenyző, annál jobb. Nézzék meg például Andreu Lacondeguy győztes menetét az idei futamról:
Kapaszkodtak a karfába, igaz? Már az sem kis dolog, hogy itt egyáltalán lemennek, de ha győzni is akarnak, akkor nem árt ezt úgy tenni, hogy a pontozóbírók is elégedettek legyenek. Számít a választott nyomvonal nehézsége, a stílus, és az is, hogy milyen trükköket vállalnak be. Például a sport történetének egyik legnagyobb hátraszaltóját, amit Cam Zink húzott el 2013-ban:
Ne abba gondoljanak bele, hogy ő mit élt át ugrás közben, hanem abba, amit a várandós felesége érezhetett a célvonalnál. Nem is tudnám autós teljesítményhez hasonlítani, de nem is kell, ez a felvétel magáért beszél. A pályát persze alakítják, de a Utah állam beli Zion nemzeti park meredélyei elég jó alapot adnak a játszótérhez. Nem egyszer maguk a versenyzők mennek fel lapátokkal, hogy előkészítsék a terepet egy-egy ugráshoz, és nem aprózzák el. Képzeljenek el egy nagy letörést. Nem akkorát, nagyobbat. Na jó, most egy akkorát, amelyen már a videókon látható elmeháborodott is elgondolkodik:
23 (!) méter magasról ugrani biciklivel? Pont, amikor az ember azt hinné, hogy mindennek van határa, akkor kiderül, hogy a freeridenak például nincs. Volt már, hogy én is elengedtem egy-egy pályán, de azt sosem fogom megérteni, hogy erre mi vesz rá valakit. Akárhányszor leülök megnézni az aktuális versenyt, mindig azt gondolom, hogy ennél keményebb nem jöhet, aztán mégis. Hihetetlen, hogy a 2001-es első futam óta mekkora fejlődésen ment keresztül a sport, amihez nem csak az egyre elszántabb atléták, de az egyre komolyabb bringák is kellettek.
Ez a Knolly Podium egyik fenti videón sem szerepel, a gazdája, James Doerfling nem tudta befejezni a futamot, gondolhatják, hogy ez egy ilyen pályán mit jelent. Nem olcsó gép, de minden darabja megvásárolható földi halandók számára is, nincs rajta direkt a versenyző számára készített egyedi alkatrész. Érdekes például a villa, hiszen a legtöbb top-versenyző a Rock Shox, a Fox, esetleg a Marzocchi villáit használja, ebbe viszont egy SR-Suntour került. Régi motoros a szakmában, olcsó, egyszerűbb villáiról híres, viszont alig pár éve elkezdtek a downhillel is próbálkozni. Ebben a szakágban akár a testi épség is múlhat egy-egy alkatrészen, szóval biztos nem olyan rossz, ha egy Rampaget is bevállalnak vele.
De amiért számomra érdekes a bringa, az a hátsó futóműve. A nyomórudas rendszer ismerős lehet a versenyautókból, állítólag tíz évig reszelgették, mire megtalálták az ideális kompromisszumot. Az a célja, hogy progresszív legyen, vagyis a rugóút végére felkeményedjen, miközben az áttétetelezésnek hála, végig az úton tartja a kereket. Elméletben csodásan hangzik, ha majd évek múlva használtan meg tudom venni sokadik tulajként, akkor elmesélem, hogy milyen. A rugóstag amúgy persze Öhlins, és nagyon kellemes órákat lehet eltölteni a beállításával, ezt már személyesen is tapasztaltam, igaz, csak passzívan, egy haveromon keresztül.
A gép legtöbbször tovább bírja, mint az ember, de van, hogy a milliós technika is megadja magát. Nem kell hozzá sok, csak egy cirka húszméteres ugratót hét-nyolccal túlrepülni. Kelly McGarry Új Zélandon született, és azt ugyan nem tudom, hogy mennyi köze van a legendásan kemény, őslakos maorikhoz, de az esés után a saját lábain sétált el. A Diamondback DB8-asa már nem volt ilyen szerencsés, a kerekek úgy roskadtak össze, mintha acél helyett spagettiből fűztek volna bele küllőket.
Szép és jó dolog egy ilyen elborult freeride verseny, hisz a nézők is megkapják, amit akarnak, és a versenyzők kiélhetik magukat. Viszont akárhányszor megnézem az aktuális futamot, mindig azon jár az eszem, hogy meddig mehetnek még el? Az egyre feszesebb húr valamikor elpattan, és akkor valaki majd nem áll fel a porból.
