Beszívtam a Ferrarival!

Olaszországban volt dolgom, arrafelé meg van mindenféle piros autó lovacskával - bár nem túl gyakori, szóval nem Ferrariból van a kerítés arra sem. Szerencsére azért belefutottam egy ilyen témába. Előrebocsájtom, hogy az új Ferrarik kevéssé érdekelnek, a szívem inkább gyerekkorom ideáljaihoz húz.

Úgy alakult, hogy egy forgatás során bejutottunk egy garázsba.

Mindig nagyon szerettem volna kipróbálni egy kultikus olasz autót a nyolcvanas évekből. Nem voltak nagy igényeim ebben, nem vágytam a legcsúcsabb hipersport autókra, bőven elég lett volna egy 308-as Ferrarival menni egy kört. Szolid kört, nem taposóst. Krúzingolni, csak érezni, hogy milyen. Amúgy sem szeretem ütni az autókat.

Meg kell, hogy mondjam: lehet, hogy csalódás lenne.

Eleve nagy élmény, hogy bele tudtam ülni. Nem 308-as volt, hanem az utód 328-as, ami gyakorlatilag ugyanaz, kicsit más frontrésszel és nagyobb motorral. A Ferrarinál a háromból az első két szám a lökettérfogat (3,2 liter) az utolsó szám pedig a hengerek száma. A 328 kb. 270 lóerős, harminccal több, mint a 308-as. Ez eddig tök jó.

Beülve nekem nem a hírhedt fapadosság tűnt fel, az nem érdekel. Sokkal inkább zavaró a vékonyka ülés, amelynél masszívabbat képzeltem volna egy középmotoros sportautóba. Ami legjobban megütött, hogy a bal lábamnál, ahol a kuplungnak kellene lennie, a kerékjárati doblemezt tapostam. A pedálok el vannak tolva jobbra, mint egy Trabantban. A gáz egészen kint van jobbra, a váltó előtt. A váltó egyébként roppantul fémes-mechanikus érzetű, be sem lehet tenni sebességbe álló motornál és a kuplung is baromi kemény: nem kislányautó ez. Viszont lehet, az ergonómiával nem foglalkoztak annak idején, csakúgy, mint a versenyautóknál.

Hogy aztán vezetni milyen, ezt sajnos nem tudtam meg, és ez nagyon nagy üröm az örömben. Nem tudtam kiállni a garázsból ugyanis, mert mögötte állt egy 512 TR, a Testarossa közvetlen utódja (mondanánk, hogy faceliftje). Mellette sem fértem volna ki, mert ott egy Lamborghini Countach állt. 25. évfordulós, utolsó modell, az 5000 QuattroValvole limitált szériás változata, 455 lóerővel.

Ez az az autó, ami a válasz nekem. Arra, ha megkérdezné valaki, hogy ha választhatnék bármilyen autó közül, mi lenne az. Gondolkodás nélkül vágnám rá, hogy a Countach. (Kiejtés: kuntáss.) Nekem ez a mindentvivő az autós kártyában.

És most beleültem legalább. Ez nem volt csalódás: szögletes, brutális, lőrés-ablakok, hatalmas kardánalagút, a Ferrarihoz hasonló fém váltókulissza és váltási érzet. Elképesztő! Még ma is űrhajó, a futurizmus és a benzinmotorizmus brutális elegye. De ezzel sem tudtam menni. Mert mögötte állt egy Diablo.

A Diablóból gyanítom, ez volt az első generáció: határozottan groteszk, szinte béna volt belül, mint valami elkúrt tuningautó. A műszerfala kétszintes, alig látsz ki tőle. Ilyen szempontból még rosszabb, mint a Countach. Nem tudtam kiállni vele, hogy kiszabadítsam a Countach-t, mert mögötte állt egy Lacia Delta HF Integrale, a ralivilágbajnok autó utcai változata. Amellett megy egy Ferrari 360 Modena.

És mögöttük középen egy újabb, kétezres évekbeli Ferrari, ami már nem érdekelt. A sarokban megbúvó Autobianchi A112 Abarthot észre sem vettem.

Még mielőtt bejutottunk a garázsba, viccelődtem a tulajjal, hogy szeretném megnézni a Fiat Cinquecentóját. Nem vette a lapot, de azért nem, mert tényleg volt egy Cinquecentója: az is Abarth, állítólag neki személyesen készítve. De az már nincs meg.

A legnagyobb szívás, hogy nem számítottam erre az élményre ezen a napon, így nem volt nálam a fényképezőm, de ha lett volna, akkor sem volt nagylátószögű objektívem és a hely igen szűk volt. A kis fényképezőm pont akkor merült le. (Ezért a képek ad-hoc módon lettek beillesztve, és a középsők screenshotok a forgatott anyagból.)

Ezen annyira felkúrtam az agyam, hogy amikor a hazaértem, azonnal megvettem a világ legkisebb DSLR gépét a Canontól, hogy ilyen ne fordulhasson elő soha többé.