Így nem szabad autót venni

Kétezres évjárat, négy légzsák, ABS. Csikós hetekig büntetett verbálisan, jól célzott mérgezett nyilakkal, mert elhagytam a közös egyházunkat, és meg mertem venni a szerkesztőség legfiatalabb autóját: egy olcsó, lepukkant, elárvult cápa Galantot. Ám egy autóvásárlásnál sosem az a lényeg, mi lett a vége, hanem hogy miként, hogyan és miért jutottunk el odáig.

Mit vettél, mit vettél? Mindig ezt a halálosan unalmas kérdést teszik fel. Lehet meghökkentő kotvány, dermesztően rossz hírű betegágy, automata SUV vagy akár dízel Alfa, maga a tárgy semmiség a motivációk súlyához képest. Persze, jó móka szívatni a haverokat, úgysem találják ki, mit vettünk: ilyen helyzetekben én is sokáig csak az autót néztem: mit tud, mennyire kívánatos, megérte-e. Sokszor ingattam a fejem, nem értettem, briliáns elméjű, racionális gondolkodású, nálam sokkal nagyobb szaktudású emberek hogyan vehettek ilyen reménytelen vackokat. Most már megbántam a sok huhogást, belátom, vak voltam, a tárgyak lényegtelenek.

Egy nagyon jó barátom például vett egy Audi A8-ast. Előtte sokáig hasonló vonalon mozogtunk, turkáltunk a roncsok között, kihalásztunk egyet és életben tartottuk, amíg lehetett. Aztán durr, egy alu tepsi, a beteg V6 TDI-vel. Nem értettem. Egészen addig, amíg egy hosszúra nyúlt estén bele nem kérdeztem: miért? És ahogy megvallotta, mennyire elege lett az éjszakai szerelésekből, a tákolások foltozásából, meg főleg a reggeli küzdelmekből, hogy egyáltalán beinduljon az aktuális zombi, rájöttem, teljesen lényegtelen, hogy éppen egy A8-assal iratkozott ki a roncsderbis szakosztályból. Éppen ez jött szembe, jó ötletnek tűnt – és végül be is jött neki.

Nekem meg lett egy Galantom, nagy ügy. Lehetett volna sok minden más, számos típus érdekelt, már egy ideje nézegettem az autókat. Na jó, igazából folyamatosan ellenőrzés alatt tartom a használtautó-világpiac éppen számomra izgalmas szeletét, amely nem is olyan vékonyka, de a Galant-vásárlás előtti hetekben, hónapokban több hirdetést fel is hívtam, két-három konkrét autót meg is néztem. Egyik sem volt Mitsubishi.

Mi viszi rá az embert, akinek egyébként három és fél autója van (meg egy motorja és két biciklije), hogy vegyen még egyet? A vágy. Egy dolog, hogy sok férfiember, köztük én, valamiért folyamatosan vágyik egy másik autóra, akár naponta tudna venni egyet, és mindegyiknek ugyanolyan hevesen tudna örülni. Ezt a típusú vágyat megtanultam kezelni. A szerteágazó szálakat összetereltem, és már hosszabb ideje már csak egyetlen autó után epekedem, amely ráadásul az enyém, csak éppen szét van szedve. A BMW-m.

Sejtettem, hogy borzasztóan, rosszabb pillanatokban szinte fizikai fájdalommá fokozódó intenzitással fog hiányozni, de reméltem, hogy kibírom azt a két évet, amíg újra összerakom. Már eltelt a harmadik év is, és az idő bebizonyította, esendő vagyok, hiszen két másikkal is megpróbáltam betömni a betömhetetlen lyukat: az XR2-vel, majd az 504-esemmel. A három év és a félrelépések persze szervesen összefüggenek, ezért roppant nehéz lesz megmagyarázni, miért volt logikus még egyszer félrelépni az üdvözülés reményében. Autós fronton ugyanis legfontosabb célom, hogy végre összerakjam a BMW-t, és kész vagyok minden mást ennek alárendelni.

Egyetlen dolog hátráltat ebben: az időhiány. Előbb-utóbb mindenki rájön, hogy az idő a legértékesebb, amit valaha is kaphatunk ezen a földön. Ezért életem számos területén átcsoportosítottam a dolgokat, és kidolgoztam egy tervet, amely végén remélhetőleg oda lyukadok ki, hogy az autók közül azzal foglalkozom jó sokat, amelyet megszámlálhatatlanul jobban szeretek, mint a többit együttvéve. Több időm autókra nem lesz, ebben reménykedni hiba lenne, de amennyi van, minőségileg jobban ki szeretném használni. Magyarul: azt a célt tűztem ki, hogy a BMW elkészülése érdekében beszerzek egy lehetőleg problémamentes mindennapos autót, és a megszabadulok a többi ballaszttól.

A Peugeot-s afférom ellaposodott. Imádtam, rengeteg boldog percet szerzett, és olyan színes kalandokkal gazdagította az életem, amiket kár lett volna kihagyni, de hazudnék, ha azt mondanám, beváltotta a reményeimet. Arra vágytam, hogy igénytelen hétköznapi mindenesként szolgáljon alattam. Mire langyossá hűlt kapcsolatunk, már majdnem össze is jött. Megbízhatóan vitt-hozott munkába, nem igényelt több törődést, mint amennyit szívesen megadtam neki. Talán azzal is megbékéltem volna, hogy örök életére félkész marad, immúnis lettem az ocsmány félbarna kabinnal szemben. De zavaróan hangos volt a kipufogó a sokadik átalakítás után is, és 114-115 volt az tempó, amit még szívesen vitt. Egyszer kimentünk vele Bécsbe, annyi elég is volt az utazgatásból. Második autónak tök jó lett volna, de nekem egy első kellett.

Valahol mélyen, a tudatalattim következetesen letagadott részében megkívántam egy olyan járművet is, amire az emberek a Mikor veszel végre egy normális autót, fiam? -szerű kérdésekkel szoktak hivatkozni. Most, ahogy leírom ezeket a gondolatokat, szégyenérzet fog el, és mindennél jobban szeretném letagadni, hogy öregszem. De legalább nem Mercit vettem. Mindenesetre hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem, amikor csendes tesztautóval tehettem meg hosszabb utakat, amikor hallani lehetett benne a zenét, amikor kihangosítóval telefonálhattam benne, és a sztrádatempó meg se kottyant neki. Ha középkori módszerekkel vallatnának, a csendet és a 130-at, illetve a kettőt együtt nyögném ki, hogy mi sodort a bűnbeesésem felé.

Továbbra is imádom a veteránokat, ne feledjük, az egész kalamajkát azért kezdtem, hogy legyen időm összerakni az idén negyvenéves BMW-met. Még mindig nem tartom abszurdnak, hogy veterán autóval járjon valaki minden nap, sőt, magam is élvezném, de be kell ismernem, bizonyos részeit már nyűgösen élem meg. Az 504-est, mint típust, tökéletesen alkalmasnak érzem a hétköznapi használatra, csak az enyém egy szörnyen leélt példány és dízel. Egy jó állapotú benzinessel valószínűleg boldogan elhintóztam volna a BMW elkészültéig. De spúr voltam, dízelt akartam, és egy romot vettem. Mindig ezt csinálom. A Mitsubishivel is ugyanezt játszottam el újra, de ne ugorjunk még előre.

Mindig is fájt egyszerre sok százezer, urambocsá több millió forintot kiadni egy olyan autóra, amit leginkább csak használni akarok, vagyis nem kegytárgy. Nem tartom arányosnak az életvitelem többi kiadásával, vagy egyszerűen csak nem nőttem ki ezt a reflexet. Mentségemre legyen, hogy amúgy se volt soha ennyi pénzem egyben használós autóra, de teljesen abszurdnak is tartottam volna normál piaci áron, négy-ötezer euróért venni egy jó kis benzines 504-est, autózni vele négy-öt évet, majd nem sokkal kevesebbért eladni. Utólag tök egyértelmű, hogy az lett volna az okos, de egyrészt sóher voltam annyi pénzt beletenni, másrészt utálom félteni az autót.

Most kombit akartam, de legalábbis ötajtóst. Az 504-essel is meg tudtam oldani a mindennapos cuccolásokat, igaz, sokat kellett tetőcsomagtartózni, de ezt elfogadtam adottságként. Viszont ha már tehermentesítő autót keresek, akkor az is érzékelhető időmegtakarítás, ha be tudom dobni a csomagtartóba a biciklit, sublótot, hegesztőpalackot. Volt egy rövid időszak, amíg rápörögtem az E30-as kombikra, mert eszement jól néznek ki, és milyen szép lett volna egy tisztán hátsókerekes flotta. A BMW-hez konyítok is valamit, megvannak a szükséges kapcsolatok, szóval kézenfekvő lett volna.

Meg is néztem egyet, amely mint kiderült, papírügyileg reménytelen volt, de nem is emiatt húztam ki gyorsan a listáról. Még csak azért sem, mert nevetségesen kicsi és pakolhatatlan a csomagtartója. Hanem mert túlságosan felizgatott. Láttam magam, ahogy elkezdem keresni hozzá a nagyfelnit, a nagybordot, a nagyházas sperrt, a nagy motort – tényleg, BMW-ben csak a nagy a jó? Már ahogy gondolatban beindultam, megrémültem, és rájöttem: nem szabad. Nem újabb projektautót akarok, hanem időt nyerni. Szóba se jöhet BMW, muszáj lehűtenem magam: legyen elölkaparós.

Ezen az érzelmi mélyponton majdnem vettem egy Focust. Szörnyű lelki tusa volt, és börleszk lett a vége. Ismerem, becsülöm, folyamatosan ajánlgatom az egyes Focust, mert nagyon jó autó – másnak. Tudom, hogy a TDDI tényleg elmegy öt literrel, és ha baj is lenne az adagolóval, azzal elbánnék én is. A kombi tök jó méret, és nem is néz ki olyan rondán. Amikor a piaci ár feléért megláttam egyet állítólagos motorhibával, megint felhorgadt bennem a spúr. Telefonon kiderült, hogy valószínűleg csak a hosszbordás szíjat tekerte magára, meg egy kicsit szedett-vedett.

Élőben nagyon lefingott volt, de még így is rettentő olcsó. A helyszínen beindítottam, pofátlanul lealkudtam még a nevetségesen alacsony árat is, majd egy ötperces meditáció után nem tudtam megtenni, amit meg kellett volna. Ott ültem benne csendben, és próbáltam elképzelni, hogy az enyém. Ekkor elkezdett pislákolni a vészjelző. Behunytam a szemem, és lepörgettem magam előtt, hogy ezzel járok minden nap. Megszólalt a sziréna. Felrántottam a szemhéjaimat, és sikítani tudtam volna a gyárilag össze-vissza kaszabolt, tíz év alatt zsírosra koszolódott műszerfal láttán. Amikor rábólintott volna a csávó, hogy vigyem, amennyiért nem szégyellem, ott hagytam, és hazamentem.

Szörnyű válságban éreztem magam, megint világossá vált, nagyon nem vagyok könnyű eset. Hiába próbálok értelmes autót venni – hiszen a Focus az autók egyik legértelmesebbike – egyszerűen nem visz rá a lélek. Saját gondolataimat elemeztem éjszakákon át, hogy vajon miért nem tudtam megvenni, de egyértelműen nem tudnám megfogalmazni a mai napig. A Focus egyszerűen nem az én autóm, vagy más szavakkal: nem vagyok egy focusos. De akkor melyik lesz az a józan, csendes, megbízható autó, amelyiknél nem fogom azt érezni, hogy éppen most zuhan a guillotine pengéje a férfiasságomra?

Hosszú tépelődés után sem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog beállni a normális emberek sorába, de meg kellett próbálnom még egyszer. A következő stáció egy 406-os Peugeot volt. Kombiként is tetszik a formája, van belőle még rendes, kamrás dízel is, de az értelmes állapotúak árának harmadáért – vagyis ahol én hülye turkálni szoktam – pont egy kétliteres HDI-t találtam. Osztrák papírral, ahogy kell, de egészen egyben volt: viszonylag ép kaszni, kultúrbelső, csak éppen a motornak nem tetszett az alapjárata. A próbaúton aztán olyan kék ködöt csinált, hogy még én is elszégyelltem magam. Meg lehetett volna csinálni, valószínűleg csak egy jó turbó kellett volna neki, de elkezdtek pörögni előttem a dollárjelek, amikor belegondoltam a HDI technikába. Tudom, jó ez a kétliteres, de a fene se akar parázni, hogy mikor adja meg magát egy porlasztó vagy nagynyomású szivattyú. Otthagytam ezt is.

Szóval ha összegezni kéne, a tipikus magyar csodaváró használtautó-vásárló összes tünetét be lehetett volna mutatni rajtam: az olcsónál olcsóbban akartam kivételesen fasza autót, amivel jó sokáig nem lesz baj. Végül azt vettem meg – mint egy igazi hülye (1., 2., 3. rész) –, amelyik szép volt.

Mert a cápa Galant észbontóan szép. Szedánként is, de a kombik között egészen kivételes. Nálam egyből az Alfa 159 után jön, amely még egy picivel szebb, de arra egyrészt nem volt pénzem, másrészt nincs benne rendes motor. A Galantra is ezt mondják, de most már tudom, hogy ez nem igaz. A Galanttal az a baj, hogy nincs benne rendes váltó. Meg szuperszonikus sebességgel rohad.

Hatványozottan igaz volt ez arra, amelyik egy szép hajnalon egy figyelőn keresztül bepottyant a postaládámba. Váltóhibával árulták, rojtos hátsó ívekkel. Osztrák papírokkal a keleti végeken, nem egy biztató kombináció, de dízel volt és kombi. No meg olyan áron hirdették meg, amennyiért a bontandókat szokták. És a filléres autó engem sokadik lyukra futás, számtalan, kudarcaimat egyértelműen kimutató excel-tábla és lassan húsz szereléssel töltött év után is vakká, süketté, agyalágyulttá tesz. Ha valamit elég olcsón adnak, akkor azt muszáj megvennem. Borúlátó alaphangulatom mintha egy egzotikus vírusra túlreagálna, átcsap felelőtlen optimizmusba, és valamiért elhiszem, hogy én olcsóbban, gyorsabban, könnyebben helyre rakom a romot, mint bárki más.

Nem zavart, hogy a közelmúltban megvett autóim mind az ellenkezőjét bizonyították, lementem Debrecen mellé, hogy megnézzem a csodás Galantot. Az alkonyat sejtelmes fényeiben láttam meg, retkesen, félig lapos hátsó kerékkel, egy gyanús hátsó udvarban letámasztva. Az eladó se kedves, se türelmes nem volt, de telefonban korrektül írta le az autót: a hátsó sárvédők rohadásán túl – ami annak idején már a hatéves Galantokon is megjelent – nem tűnt vészesnek a kaszni, csak a lökhárítók voltak leütve. Üvegek, lámpák épek, a belseje teleszemetelve, de amúgy meglepően sértetlen, jöhet a próbaút.

Itt vesztem el, de aki eddig kipróbálta, mindenki megértett: a Galant egy nagyon finom japán autó. A motor az egyik leglágyabban járó dízel, amit halottam, a váltó ultraprecízen klattyan, és úgy általában minden bizalomgerjesztően működik benne. A telefonban leírt váltóhiba kicsit rejtélyes, mivel menet közben, ha már felváltottunk, nem lehet lefelé váltani kettesbe és egyesbe, de ezt bizonyára meg lehet javítani. Az egyik első kerékcsapágy zúg, egy-két gömbfej kopog finoman, gyors leltáram nem mutat semmi komoly zűrt. Egy kis lakatolás, váltójavítás, futóműszerviz és már kész is. Ugye?

De csak azért juthattam el idáig fejben, mert a Galantot vezetve egyszerűen jól éreztem magam, és ez mindennél fontosabb volt. Imádtam a feszes, sértetlen plüss üléseit, a nyugis, mackós mozgását, az alulról toló régi vágású turbódízelt. Annyit előtte is tudtam róla, hogy furcsa szerzet: a kilencvenes évek végén még egy ódivatú, saját fejlesztésű, örvénykamrás, kétliteres dízelt tettek bele, amit egy kis turbóval és intercoolerrel szolid 90 lóerőre húztak fel, de elektronikus vezérléssel, kipufogógáz-visszavezetéssel és oxidációs katalizátorral Euro 3-asra tenyésztettek ki. Ehhez az elavult motorhoz viszont ritka igényes, elöl-hátul kettős keresztlengőkaros, pszeudo-MacPherson futóművet párosítottak. Perverz kombináció, de nekem nagyon szimpatikus.

A futómű a valóságban is ügyesnek tűnt, a motor, amelyet új korában lesajnáltak, ma azért vonzó nekem, mert nincs benne időzített bomba, és bírom a karakterét. Nem láttam, hol a buktató, ezért az ellenszenves kupec miatt a kötelezőnél kicsit keményebb alku után elhoztam. A hazautat egy zsák szemét kilapátolása, egy gyors mosás, kerékfújás és folyadékszint-ellenőrzés után zokszó nélkül teljesítette, bár érezhetően nem volt ereje teljében.

Ezzel megtettem az első lépést a flottám szálkásítása felé, nem sokkal később megszabadultam a hat éven át megtűrt, de sosem szeretett Audimtól is. Hogy az alkonyban rohadt jónak tűnő vételből mi sült ki az elmúlt fél évben, ígérem, nemsokára elárulom.