- Szóval a csajnál nem volt pénz, aztán mondta, hogy máshogy is megoldhatjuk – Yussef hevesen dugdossa a mutatóujját a másik kezéből formált lyukba. Az asztaltársaság röhög, én hüledezek, majd egymás szavába vágva lökik a történeteket. Nem értették, hogy miért akarok a helyi taxis szubkultúráról írni, állandóan valamilyen hivatalnokot, vagy rendőrt sejtettek bennem, de miután lerázták a gátlásokat, egész kedélyesen viselkedtek. Taxisofőr, oktató, szerelő, na meg persze kibicek, így alá is merültünk a 200 forintos viteldíjak világába.
Mert ez a legszembeötlőbb tulajdonsága a pudingsárga fóliába tekert kocsiknak: az alapdíj 450 millim, vagyis 58 forint. Az óra aztán távolság és idő függvényében is ketyeg, például reggel hétkor két dínárért – 260 forintért – megyünk iskolába, de ugyanaz a három kilométer duplájába kerül a délutáni csúcsban. Ilyenkor amúgy szinte lehetetlen szabad kocsit fogni, ha meg még a helyi BKV-nak is sztrájkolhatnékja van, próbálkozni sem érdemes. Érdekes, hogy egy kocsi akkor üres, ha a szélvédőn lévő lámpa piros, ha éppen ül bent utas, zöld. Ne kérdezzék, milyen megfontolásból, senkitől sem sikerült megtudnom.
Sofőrnek az megy, aki akar, taxitársaságok nincsenek, egyedül a legalább ötéves jogosítvány előfeltétel. Mindössze egy írásbeli, majd egy gyakorlati vizsga kell, ahol megmutatják a leendő taxisok, mennyire ismerik a várost. Ezen mondjuk nem tudom, hogy csúsznak át, én egy kétszer háromsávos útkereszteződésben lakom, de minden második fuvarnál nekem kell idenavigálni, persze csak ha van kedvük elvinni. Gyakran egy unott vállrándítás kíséretében hagynak ott, mert nincs arra dolguk, vagy túl nagy a forgalom. Hiába, fut a szekér, egyes haverjaim szerint a taxisofőr az élet császára.
Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy sokuk akkor is pénzt keres, ha épp nem vezet. Amikor a tulaj lenyomta a 10-12 órás műszakját, akkor átadja a kocsit a bérlőjének, aki ugyanúgy használja, majd a haszon háromnegyede a tulajhoz vándorol. Így is megéri, mert egy jobb napon akár 300 dínár – 39 ezer forint – is összejöhet. Emiatt aztán droszt sincs, az autók egész nap mennek, bár megállni amúgy sincs esélyük, hisz azonnal ugrik valaki, hogy utazna. Négyszáz kilométer még egy rosszabb napon is megvan, és mivel ritkán kapcsolnak kettes fölé, kopik is a technika. Azt, hogy nem szabad ötévesnél öregebb autót használni, a törvény írja elő, bár néhányan ezt is megkerülik. Amikor az elvétve felbukkanó Peugeot 206-osokról meg F-Astrákról kérdezek, a vendéglátóim csak legyintenek.
Az asztaltársaság egyértelműen francia-párti; a Peugeot 301-est, a Citroën C-Elysée-t, és a Renault Symbolt tartják a legjobbnak, utóbbi amúgy egy átcímkézett Dacia Logan. A németekre egyöntetűen rázzák a fejüket, de a hatodik generációs Polóra azért elismerően hümmögnek. Gyakran elhatározom, hogy most már aztán a végére járok, hogy melyik a népszerűbb, de mire elkönyvelném, hogy több a VW, másnapra egyszerre mintha a francia autók lennének számbeli fölényben. Még pár hónappal ezelőtt Chedly haverom kölcsönadta az apja 930 ezret futott Polóját, meg is lepődtem, hogy a belseje milyen jól tartja magát, ellenben a mechanikán már érezni lehetett, hogy sokadjára kerüli meg a bolygót. Keresni kell az 500 ezer alatt futott gépeket, az általam próbált taxik többsége már inkább 800 ezer felett járt.
A taxisok köré egész kiegészítőipar épült, van egy sugárút a Bab El-Khadra mellett, ahol csak alkatrészeket, kiegészítőket, meg ilyen-olyan kramancokat lehet kapni. Egy komplett műbőr üléshuzat például 100 dínár (13 ezer forint), de két ülésre való Hello Kitty-s sem kerül többe 20 dínárnál. Kedvencem a műbőr váltógomb-védő, ez úgy néz ki, mintha egy régi esernyőtok állna ki a kulisszából, a lehető leggusztustalanabb árnyalatokban. Vártam valamiféle jellegzetes beltér pimpelési kultúrát, de a legtöbb autó gyári, nagy ritkán el lehet csípni egy szőnyeggel takart műszerfalat, de az akkor legalább elég lehetetlen mintázatú. A helyi árak sem rettenetesek, belefutottam egy gumisba, aki egy 2500 forintnyi dínárért a komplett garnitúrát kicseréli.
A sofőrök szinte mindig kedvesek, és szívesen beszélgetnek. Az alternatív fizetési módot említő Yussef szerint is az a legjobb része a munkának, hogy bankártól a csövesig mindenféle emberrel találkozik. Legtöbbjük szereti a munkáját, de beszélgettem már olyannal is, aki szerint nehéz kenyér taxizni, és mindent megtesz, hogy találjon valami mást. Átverve soha nem éreztem magam, és igazából a garasoskodás sem dívik: nem egyszer előfordult, hogy nagy címletet kellett volna váltani a fizetéshez, de inkább elkért 300 millimmel kevesebbet apróban. Ez egy 1800 millimes – 1,8 dínár, olyan 240 forint - viteldíjnak már érezhető része.
A jóindulat aztán a reptéren fogy el, már ha az ember éppen elhagyni szeretné azt. Amikor legutóbb kiutaztam a Carthage Internationalre a kollégiumból, kerek 2 dínárt fizettem - 260 forint - , viszont visszahozni ugyanoda 20-ért akartak. Először összekapartam az állam, aztán beindult az alkudozás, főleg, hogy ketten voltunk, és fejenként kértek ennyit. Amikor arabul szóltam vissza, akkor azért sejtették, hogy ma elmarad a kopasztás, így végül kettőnknek egy húszasban sikerült kiegyezni. Persze, amikor már bent ültünk a kocsiban, sofőrünk még keményen próbálkozott az ár harminc dínárra való felsrófolásával, de ezt rutinos piacozóként leráztuk magunkról.
A kis hülyeségei ellenére egy jól működő szolgáltatás, a problémák is inkább csak a kulturális különbségekből adódnak. Én például dühös leszek, ha a harmadik taxisnak sincs kedve elvinni, egy helyi viszont nem bosszantja magát, hanem életbe lép a rendez vous arab. Ez annyit tesz, hogy a kettőre megbeszélt találkozóra esetleg már háromra mindenki oda is ér. Nem stresszelnek, na, csak pénz legyen az embernél, különben...
