A nyomorék bérautó, ami olyan rossz, hogy nincs is

Nem lehetne mégis megoldani valahogy? Kérem... Szóltam elhalóan az autóbérlős kiosk teljhatalmú úrnőjéhez, de a szigorú indiai asszonyság elutasítása bárdként sújtott le rám. Este kilenckor, a sivatag közepén, hatvan kilométerre a dubaji szállásomtól más sem hiányzott, csak, hogy ne vehessem át az előre lefoglalt és kifizetett bérautómat.

Pedig milyen szilaj gépcsoda várt rám! Na, mondjuk sok választási lehetőségem nem volt, a Kia Soul, és a Ford Fiesta mellett egy Mitsubishi Attrage fért bele a keretbe. Az előbbi kettő túl kézenfekvő, utóbbi viszont nem is kapható Európában, így nem sokat gondolkodtam, ráböktem a Mitsura. 1.2-es, CVT-váltós – tudják, ilyen van a robogókban is – emelt hasmagasságú csoda. Ronda, mint a bűn, arról pedig, hogy milyen autó, Csikós megvető tekintete mindennél többet mondott. Idézem: a színe szép volt. Összesen ennyi pozitívat tudott a szerencsétlen Attrageról mondani, azt inkább ne is részletezzük, hogy a mechanikát és a belteret milyen jelzőkkel illette.

Kreténségnek persze kreténség, viszont nagyon beleéltem magam, és egyre jobban érdekelt, hogy mit tud a Távol-Kelet olcsósított Dacia Loganje. Az elérhetetlen depozittal aztán az 1200 köbcentis álmom is tova tűnt, így kénytelen voltam egy kommersz, otthon is ismert Toyota Camryvel betaxizni a városba. Hetven kilométerre tízezer forintot kért pakisztáni sofőröm, aki nem volt egy beszédes alkat. Mondjuk én sem lennék feldobva, ha tíz havonta egyszer látnám a családom, úgy, hogy napi 12 órát gályázok.

A sivatag éjszaka – számomra legalábbis – igéző látvány, akárhányszor autóztam benne eddig, egy kicsit közelebb jutottam a végtelen szó jelentésének megértéséhez. Valami ilyesmi lehet a Hold, csak azt nem szeli ketté egy kétszer négysávos, asztallap simaságú autópálya. Lehet, hogy Tunézia emelte meg az ingerküszöböm, de az itteni közlekedés sokkal kevésbé életidegen. Néha feltűnik egy egy Land Cruiser V8 és elvillan a külső, vagy belső sávban, de amúgy mindenki békés 120-al poroszkál. Az egyik pakisztáni taxis – próbálna meg az ember nem pakisztánival – szerint a nagy SUV-okban csak arabok ülnek, a sportkocsikat pedig külföldiek veszik. Nekem sántít a teória, láttam már Mustang ajtóba becsípett burnuszt majdnem hanyatt rántani a tulaját, de többek közt ennek is utánajárok, nem is akárhol.

Végül sikerült birtokba venni a szobámat, amiről minduntalan Tony Montana villája jut eszembe. Ezeket a bordó szöveteket, fekete mű-krokodilbőr betéteket még a Sebhelyesarcú is megirigyelné. Internet persze csak az ajtóban, a földön ücsörögve van, ott is legfeljebb egy napig, mert utána új kártyát kell kérni, de legalább olyan lassú, hogy szinte tolat.

Nem baj, holnap busszal lemegyek Abu Dzabiba, és egy kis szerencsével kipróbálok valamit, ami 4,9 másodperc alatt gyorsul 240-re. Az azért már bomlasztja a tudatot. Stay tuned.

A dubaji túra többi posztját itt találod.