Az ember azt hinné, ha egyszer körülnéztél a Sziget autós kempingjében, mindent láttál. De ez olyan szinten tévedés, hogy még én is meglepődtem rajta. Elhanyagolható mennyiségű volt a már láttam kocsi, a tavalyiak közül kevés lakómobil tűnt fel a mostani felhozatalban, de ez lehet, hogy csak a 38 fokban tompábbá vált érzékeimnek köszönhető.
Tavaly robogóval jártam fel és alá a területen, de idén műszaki akadályba ütközött a dolog, ezért a Kawasaki KZ1000P-vel mentem. Gyalog teljesen irreális elképzelés, hogy fél nap alatt bejárjam a teljes területet, a robogó ideális eszköz a tömött hajógyárin, ezért is látni annyi levedlett postás robogót (nem a Magyar Postától leselejtezett zöldeket, azokat szerintem a teljes végkimúlásig hajtják, hanem svájci sárgákat), cikáznak szólóban, vánszorognak megrakott pótkocsival és a csomagtartóban ülő segéderőkkel megrakva.
Egy nagy, léghűtéses motor minden, csak nem ideális ide. Na, nem a méretei miatt, semmi gond nem volt belőle, sokkal inkább az irtózatos hőség és a csigatempóban vánszorgás kombinációja az, ami miatt egyfolytában víznél is hígabb olajat, besült dugattyúkat, és kopogó főtengelycsapágyakat vizionáltam. Persze nem lett semmi baj, de a lábaimat teljesen szárazra aszalta a blokkból áradó hő, a háromszáz kilóval lavírozgatás is elég megterhelő. Ugyanez robogóval sétagalopp, a blokk folyamatosan kapja a kényszerhűtést, a nyeregben ülő hőterhelése nem hogy nagyobb, de inkább kisebb, mint egy gyalogszigetelőé. A fentiek miatt lehet, hogy a területen jóval kevesebb szpottolnivalóba botlottam, mint legutóbb, a francnak se volt kedve szegény motort kínozni – a Sziget viszont nagy.
Ezzel együtt is csodás trófeákat lőttem. Személyes vonatkozások miatt egyébként is elgyengülők, mikor a tipikusan brit, kisteherautóból készült, ormótlan átépítésekbe botlok, és most vagy négy ilyen Ranult Masterből, Mercedes Sprinterből vagy LDV kisbuszból (valamikor DAF márkanév alatt futottak) faragott iszonyattal is összefutottam. Ezek valamikor helyi érdekű midi buszok voltak, de már leszolgálták az idejüket, leselejtezték őket. És ausztrál, meg új-zélandi fiatalok vették meg maguknak, kukázott bútorok, meg ki tudja mi minden segítségével guruló lakó-partibusszá alakították a tömegközlekedésben már vállalhatatlanul kopott gépeket.
A világ bulifenegyerekeit már évtizedek óta látja el jármű utánpótlással a szolgáltatóipar és a vészhelyzetmegoldó-szolgálatok: mentőautóból, katasztrófaelhárítók leselejtezett kisteherjeiből, katonai kisbuszból buligéppé transzformált célszerszámok mindenfelé. A sorok közt persze voltak csodálatos állapotú, szinte vadonatúj, bérelt lakóautók is, de ezek egem nem nagyon hoznak tűzbe. Akkor már inkább a fillérekért vásárolt, épp csak guruló személyautókkal vontatott lakókocsik, a fater vállalkozásából kölcsönkért melós kisbuszok. Meg a rendes, dobozos teherautó, amin még fent az emelőhátfal.
Ez az eredetileg német teherautó, aminek mostanra már francia gazdája van, simán megnyerhetné a Közepesen Kulturált Partiállatok Választása versenyt. Kívülről kevés árulkodó jel van, avatatlan szemnek talán fel sem tűnnek a kis ablakok, az oldalsó ajtó és a tetőcsomagtartó. Aki viszont benéz a raktérbe, az biztosan hanyatt dobja magát: lambériával borított falak, teljesen felszerelt konyha, franciaágy, nagyjából minden bele lett barkácsolva, ami csak egy rendes lakóautóba kellhet. Igazán durva partimobillá a hidraulikus emelőhátfal teszi: a bármikor bevethető, mozgatható erkélyként is használható platón a többiek feje fölött szeletelhet az ember, de ha csak a csillagokat nézné este a nyugágyból valaki, innen azt is a lehető legmenőbb módon teheti.
A Buli Az Élet-medál egyértelműen a holland páré. A második szériás E-sorozatú Ford kisbusz sem fiatal, van vagy 45 éves, de a két utazó nem csak az autókra, de az emberekre vonatkozó nyugdíjkorhatáron is túl van. De ez egy pillanatig sem akadályozza őket abban, hogy idős korukra vegyenek egy veterán amerikai vant, saját kezűleg átépítsék a belsejét, hogy aztán fesztiválról buliba guruljanak vele, és az utolsó cseppig kiélvezzék az életet. Függőágy, lampionok, hideg ital és modern elektronikus zene, ez kell egy holland nyugdíjas párnak, hogy relaxáljanak. Asszem, holland nyugdíjas akarok lenni, mínusz az elektronikus zene. De ha muszáj, azt is elviselem.
Nem hiányozhatnak a Sziget kiszolgáló járművei és a fellépők gépei sem. Aki a színpadok közt sétálgat, nem tud nem összefutni a szippantós kocsival, ezek a teherautók nagyjából non-stop köröznek a szigeten. Akit érdekel, milyen érzés egy kis időre a Klotyók Királyává változni, nézze meg az indexes Szabó Zoliék sok éves filmjét: így kell egy bubogó csővel birkózva felvenni a harcot Kula bácsival.
Büfét, kiskocsmát nem csak sátorban, deszkákból, raklapokból ácsolt kunyhókban lehet vinni, átalakított veterán kisteherautókból mérve még jobban esik az embernek az ital. Ami a nyugatnak a VW Transporter, a Citroën HY, az nekünk, itt keleten a Barkas és a Robur. Zukból és Nysából, a fene tudja miért, nem akar senki mozgó büfét építeni. Mondjuk, ha jobban belegondolunk, nem nehéz megérteni, hogy miért nincs kedve senkinek egy hátsókerekes, magas padlójú, kiszolgált mentőből, vagy TSZ-buszból büfét csinálni: a Barkas rakterének vagy harminc centivel alacsonyabban van a padlója, mint egy Nysáé, ez bizony a kiszolgálás kényelmessége szempontjából nem elhanyagolható különbség.
Zsebcirkusz egy háromkerekű robogó platóján (meg felette és alatta). A Piaggio Ape nekem olyan, mint Mr Beannek a háromkerekű Reliant. Szívemből gyűlölöm őket, hiába gyönyörűek a régi darabok, és értem, miért van rájuk szükség, én már csak guruló közlekedési akadályként tudok tekinteni rájuk. Igaz, nagyon olasz járművek, ezért mindenhol reklámtáblaként, guruló kávés pultként használják őket.
Láttam már lakókocsi átalakítást is, de sosem gondoltam volna, hogy kétszemélyes, önjáró bábszínházat (inkluzíve színpad, kiságyú és dobfelszerelés) is lehet csinálni belőlük. De itt a spanyol Circumloqui, ők megmutatják, hogy a kreativitásnak semmi nem szabhat határt, akár egy mutáns robogóra is lehet fergetegesen ötletes utazó cirkuszt bazírozni.
Circumloqui from xesco on Vimeo.
Amikor az ilyen színes forgatagot látja az ember, kicsit fájni kezd, hogy a Sziget az utóbbi időben merhár megdrágult a magyar közönség pénztárcájához képest. Ezért én nem átkoznám a szervezőket, ha valamit el lehet adni többért, mert a kereslet alapján simán elfér a nagyobb árcédula a jegyen, akkor annyiért kell adni. Igen, sajnos ez az ár (egy nap Sziget, teljes áron 18 ezer forint) már nem a mi zsebünkhöz van idomítva, és ez azért baj, mert kevés magyarnak adatik meg, ami jó pár éve még sokak számára a Sziget egyik alapélménye volt: nagyon sok és sokféle emberrel, kultúrával, hozzáállással találkozhatott. Lehetett inni a németekkel, franciákkal, hollandokkal, táncolni az afrikaiakkal, enni az indiai kajákat. Jót tesz a fogékony fiataloknak, ha ennyiféle embert megismerhetnek. Hasznos az az egy hét együttlét.
