Az öttonnás gokart

Én egészen mostanáig csak fényképen láttam igazi versenykamiont. A dakaros terepgépek most nem számítanak, nekem a versenykamion szó említésére aszfalton repesztő spojleres dögök jutnak eszembe. Tudom, hogy volt valamikor Magyarországon is kamionverseny, sőt, Krasznai János neve is ismerős, de sajnos azokat a versenyeket nem láttam. Sajnos, mert minden ismerősöm, aki akkor ott volt a Hungaroringen, a mai napig extázisba esik, ha szóba kerül a téma. És ilyenkor elhangzik Bernie Ecclestone neve is, akinek az anyukáját is emlegetni szokták, pedig szegény Ecclestone mama biztosan nem tehetett arról, hogy fia úgy volt vele, hogy ha már ő nem teheti rá a kezét a szakágra, hát jól keresztbe is tesz mindenkinek, aki benne volt ebben a sportban. Egyszerűen azt mondta, hogy amelyik pályán F1 versenyt rendeznek, ott kamionverseny nem lehet. Mert tönkreteszi a pályát.

Most, 25 évvel az utolsó magyar kamionverseny után végre megint itt voltak a szétkokszolt igavonók. 1100 lóerő, 5000 Nm nyomaték, ez még akkor is irtózatos erő, ha 5400 kilót mozgat. Ezt én akkor is meg akartam volna nézni, ha történetesen nem egy magyar, Kiss Norbi a regnáló Európa bajnok ebben a sportban, és nem azért kell izgulni szombaton és vasárnap, hogy sikerüljön még jobban növelnie az egyébként is jelentős előnyét – hogy idén is ő lehessen Európa leggyorsabb kamionsofőrje. Pistike barátom, aki, amióta csak ismerem, leküzdhetetlen szemüveg-párásodással viaskodik, ahányszor csak szóba kerülnek a régi kamionversenyek, már jó előre meg is vette a családi jegyet. Amiért külön virtuális pacsit érdemelnek a szervezők, mert ugyan a hétvégi egyszemélyes jegy 8400 forintos ára sem tűnik túlzásnak (különösen azoknak, akik őrületesen vágytak arra, hogy élőben is meghallgathassák a Tipikus sztereót, mert ugye szombaton Ákos koncert volt a ringen), de a családi jegyet elővételben már egy tízesért meg lehetett kapni. Egész hétvégés családi programért ez elég jó ár.

Ráadásul hipermenő gyerekes program ez. Én még eddig csak olyan kis srácokkal találkoztam, akik levegő után kapkodós extázisba estek, ha kamiont kaptak ajándékba, tátott szájjal bámulták a nagy trélereket vonszoló tízkerekű vontatókat, és még nyelni is elfelejtettek, ha krómtól csillogó csőröst láthattak. Ezeknek a kölyköknek versenykamiont mutatni, ahogy százhatvannal eldübörögnek a célegyenesben, olyan apai hőstett, amit talán csak egy kiskutya befogadásával lehetne überelni. Vagy ha valaki végre rendezne homlokrakodó-, úthenger, meg exkavátor versenyt, és arra szerezne apa egy jegyet. Mert a kamionoknál tényleg csak a földmunkagépek izgalmasabbak egy kisgyereknek. Persze, ha valaki végigállta a Kiss Norbi kamionjánál kígyózó sort, és beemelte a lányát/fiát a versenyülésbe, az szerintem a kiskutya-tulajdonos versenyexkavátor-pilótánál is sokkal, de sokkal magasabb emelvényre került.

Aki viszont nem csak úgy általában érdeklődik az ilyen túlméretes dögök iránt, hanem igazi, gladiátorversenyekre hasonlító csatákat akart látni, meg gázolajfüstöt szippantani, az sem panaszkodhatott a hétvégén. Ezekkel a kamionokkal nincs finomkodás, szégyenérzet nélkül rátámaszkodnak egymásra, ha a helyzet úgy hozza -márpedig a Hungaroringen elég gyakran hozza úgy. Ilyenkor embernyi, vagy annál is nagyobb karosszéria elemek szállnak a levegőbe, robbannak szét az érkező kamion hűtőrácsán. És nincs vicsorgás, anyázás, ez a normál ügymenet része. A népek bemehetnek a depóba, az orruk előtt zajlik minden, végig lehet követni egy motorcserét, fékgenerált, mindent. A versenyautók a ténfergő nézők közt óvatoskodnak a rajthoz, hiszen a bokszokba be sem férnek – itt tényleg testközelben van a technika.

Hiába van 160 km/órában maximalizálva a versenykamionok végsebessége, a nézők szemszögéből ez csak a célegyenesben és pár másik, hosszabb egyenesben számít, de igazából ott sem. Ha egy ekkora rinocérosz csörtet el az ember előtt, az a tempó, ami a Swift kupában apókás csoszogásnak tűnik, itt még a külső szemlélőnek is megadja a sebességélményt. Aztán amikor egy kanyarban egymás mellett három ilyen dög fordul el, és az ember szeme láttára forgácsolódnak miszlikbe az üvegszálas burkolóelemet, hajolnak meg karvastagságú csőből hegesztett ütközők, nem hallani unalmas verseny miatti sirámokat.

A fenti videón meg lehet nézni, milyen bentről az, amikor Norbi egy higgadt mesterlövész pontosságával veszi célba a pálya ideális ívét (tegyük hozzá, elég jól ismeri a Hungaroringet, hiszen versenyzett itt Opel Astra Kupában, Renault Clio Kupában, Seat Léon Kupában, Swift kupában és a fene tudja milyen egyéb autókkal). Egészen szürreális élmény volt teherautó-fülkéből nézni a pályát. A versenykamion futóműve kemény, mint a beton, látszik, alig dőlnek kanyarban az autók, de ez a kevés a földtől olyan magasan, ahol teherautóban ül az ember, már egészen jól érezhető dőlés. És bizony utasként is jól érezhető, milyen az, amikor jelentős hezitálás után egyszer csak elkezd tölteni a turbó: az tényleg olyan érzés, mint ha a hortobágyi ötösfogat minden tagja egyszerre bokrosodna meg. Érdemes figyelni, hol és hányszor kezdett el a sebességlimiter sípolni. Csak azt sajnálom, hogy az anyósülés elég magasan van, legalábbis a szélvédőre ragasztott szponzorcsíkhoz képest, ezért korlátozott volt a kilátásom, de a lényeg, azt hiszem, így is látszik.

Mit csináljon, aki nem volt kint az idei kamionversenyen? Először is, sajnálkozzon. Aztán nézze meg az M4 összefoglalóját, egy órás anyag, de érdemes végigseggelni, valamennyit visszaad a helyszíni élményből. Azt persze a tévé sosem fogja tudni megmutatni, milyen az, amikor a pálya mellett állva rá sem kell nézned a kivetítőkre, mert Norbi minden egyes előzését olyan hangorkán kísérte, hogy még tán Mogyoród központjában is mindenki tudta, mi zajlik a pályán. Aztán a harmadik dolog, amit tehetünk, ha nem sikerült kijutni az idei versenyre, hogy már jó előre megjegyezzük, hogy jövőre is lesz kamionverseny a Hungaroringen.