A relativitás gyakorlata

Európa legnagyobbjává nőtte magát negyven év alatt, pedig csak szükségből született. 1975-ben rendezték az első mannheimi veteránbörzét, ami mára Veterama név alatt akkora eseménnyé nőtte magát, hogy szombat reggel egy papírlapot nem lehet leejteni a kapu előtt várakozó tömegben. Akik persze németes nyugalommal várják a pillanatot, hogy kinyissanak a pénztárak, megnyíljanak a vasajtók.

Ez a kapu előtti tumultus egyébként az egyik legkedvencebb momentumom, itt az ember megtapasztalhatja, milyen a német néplélek. Sok évvel ezelőtt történt, hogy a kapu melletti jegyárusító konténernél a rosszullét kerülgetett, akkora sor állt az összes ablaknál. És mind folyamatosan csak nőtt. Én persze, rendes magyarként lefuttattam egy vészprogramot a fejemben, rögtön elkezdtem nézni, hogyan úszhatnám meg a várakozást. Azonnal észrevettem, hogy a konténerek túloldalán ott árválkodott négy pénztáros, mindnek az ablak nyitva. De senki nem jött oda, hiszen a németek azt látták, az pénztárnál sor áll – akkor beállnak ők is. Nem volt tülekedés, elégedetlenkedés, ügyeskedés, oldalról bepofátlankodás. Sorban állás volt. Aztán persze, mikor én felfedeztem az üres kasszát, mások is követtek, hiszen teljesen szabályos dolog ez, nem valami disznóság.

Idén, már jeggyel a kezemben, beálltam a várakozó tömegbe, kicsivel később kinyitották a kaput, megindult a veterános-massza. Pár másodpercig nem értettem, miért érzem magam furcsán. Aztán rájöttem: egyetlen egyszer sem lökött meg senki, csodával határosan nem furakodott elém egyetlen nekem sürgősebb alak sem. Úgy tódultunk be a kapun, hogy senki nem lépett a másik lábára, totál ismeretlenek kedvesen mosolyogtak egymásra, viccelődtek, és hopp, már bent is voltunk a rozsdafüggők Mekkájában.

Itt, a Maimarkt Geländén évtizedek óta találkoznak a világ veterán-buzijai, én magam is bő húsz éve járok ki, majd' minden évben. Nem csak azért, mert kell valamilyen alkatrész az autómhoz vagy motoromhoz. Hanem mert annyira jó dolog itt lenni. A helynek hangulata van, lazaság, barátságosság és felfoghatatlan mennyiségű látnivaló. Töményen. De milyen érzés ezt a börzét, Európa (legalábbis annak kontinentális részének) legnagyobb ilyen jellegű eseményét negyven éve, egyre nagyobb lendülettel csinálni? Winfried A. Seidellel beszélgettem a dologról.

Seidel úr egyébként egy igazi, megveszekedett autóbolond. Az 1939-es születésű úriember ügyesen megcsinálta a szerencséjét, fiatalon színészkedett, majd feleségével közösen játékboltot alapított. Aztán teljesen belebolondult a veteránozásba, amit mostanra már nem csak hobbiból, de jól tejelő vállalkozásként is csinál. Jövedelmező a Veterama, amit évente kétszer is megrendeznek, van egy cége, amelyik veteránokhoz árul gumiprofilokat és a vállalkozásainak profitját a Dr. Carl Benz Múzeumba forgatta. Megvásárolta a Benz és Fiai cég eredeti gyárépületét, ahol a Mercedes-Benz hathatós támogatásával valóra váltotta álmait, és egy csodálatos múzeumot rendezett be. Akinek ennyiből nem lenne világos, hogy Seidel igazi Mercedes-buzi, annak csak annyit mondanék még: a lányát Julia Mercedes Seidelnek hívják – mostanra már ő és testvére viszik a Veterama ügyeinek nagy részét.

– 1975-ben milyen volt a veterános élet? Ha az ember belegondol, akkortájt csak olyan autók fértek bele a veterán-kritériumba, amik a második világháború vége előtt készültek.

– Ó, az egy teljesen más világ volt. A mai kommunikációs lehetőségeknek a töredéke sem állt rendelkezésünkre, nem hogy internet, de még a témával foglalkozó szaksajtó sem igen volt. A számunkra annyira fontos Oldtimer Markt is csak 1980 óta létezik. Akkoriban csak és kizárólag az számított veteránnak, aminek különálló sárvédői és fényszórói voltak. Az ilyen modern autókat, mint például a Mercedes Ponton, bottal sem piszkáltuk volna.

– Valóban, 1975-ben az utolsó Pontonok 15 éves használt autók voltak csak, ki nézeget nosztalgiával manapság egy négyes Golfot?

– Ráadásul azok az autók, amik akkor ott csillogtak a bemutatótermekben, mára mind veteránok lehetnének. De az új és modernebb autók nem érdekeltek. Ha belegondolok, mennyi, de mennyi Ponton alkatrészt hagytunk veszni...

– Hogyhogy?

– A hozzám hasonlókat a V170-es sorozat érdekelte a leginkább. Ezt a típust háború előtt és után is, 1954-ig gyártották, igazi nagy sárvédős, széles fellépős, régi autó. Ezeknek az üzemeltetéséhez, restaurálásához úgy vadásztuk össze az alkatrészeket, hogy beültünk a kocsiba, és bekopogtattunk minden útba eső Mercedes kereskedőhöz, nincs-e elfekvő alkatrésze a típushoz. Legtöbbnek volt, és nagy örömmel szabadult tőlük, hiszen már a kutyának sem kellettek, ezekkel az autókkal a márkaszervizek már nem nagyon találkoztak. Ilyenkor ajánlgatták a sok Ponton alkatrészt is, de a mi szemünkben az csak fémhulladék volt. Istenem, vagyonokat dobtunk ki az ablakon, haha!

– Ennyire nem volt értéke a V170-esnek?

- Nem nagyon. Valahol ennek a típusnak köszönhető a Veterama létrejötte is. Ezek a kocsik ugyanis akkortájt ósdi, elavult gépeknek számítottak, amiket egy rekesz sörért meg lehetett venni. Éppen ezért nagyon sok diák furikázott ilyenekkel, különösen a dízelek voltak népszerűek, 6-7 liter gázolajjal elgurultak. Mi, a típus rajongói ezért arra gondoltunk, nagyon nagy kár lenne, ha ezek az autók csak úgy, a napi diákfuvarozásban elkopnának, tönkremennének és eltűnnének a roncstelepeken. Akkoriban már a Német Mercedes-Benz Veterán Klub elnöke voltam, és az éves találkozóinkon szerveztünk kisebb börzéket, ahol az emberek csereberélték az alkatrészeket. Az ilyen alkalmakkor igyekeztünk „megfertőzni” ezeket a fiatalokat, diákokat, akik csak az olcsóságuk miatt vették és használták a típust, hogy foglalkozzanak az autójukkal, őrizzék őket meg az utókornak. És aztán többek közt ebből az alapötletből nőtték ki magát a veteránbörzék, amik már nem csak egy adott típusra fókuszáltak.

– Hogy lett ebből a ma is ismert Veterama?

– Még 1974-ben a mannheimi Maimarkt keretein belül csináltak egy kiállítást, egy komplett pavilont töltöttek meg veteránokkal. Én az autós ismerőseimet mozgósítottam, hogy vigyünk sok érdekes járművet, Walter Metz barátom, aki motoros körökben mozgott sokat, kiállítható motorkerékpárokat szedett össze az alkalomra. A kiállítás 10 napon át tartott, és valamelyik nap, egy korsó sör és pár virsli mellett született meg az ötlet, hogy szervezzünk egy oldtimereseknek szóló börzét. Így született meg abban a városban, amelyben Carl Benz 1886-ban az automobilt feltalálta, az első Veterán Járműves Fugger (a Fugger régi kereskedői család neve, szabad fordításban talán azt mondanánk, Veterános Neppertalálkozó).

Már az első évben 1000 látogató turkált 50 árus ládái és kartonjai között, akiket a standjuk méretétől függően kis Fuggerernek (neppernek), vagy nagy Fuggerernek neveztünk. Aztán ahogy egyre sikeresebbek lettünk, híre ment a dolognak, jelentkezett Augsburgból a Fugger grófi család jogi képviselője és dörgedelmes levélben fejezte ki neheztelését, amiért a nagy hírű család nevét lejáratjuk. Így aztán megszületett a Veteranen Markt Mannheim, azaz a VETERAMA.

– Negyven év alatt sok minden történt. Hogy érzi, mikor volt a veteránozás aranykora?

– Azt hiszem, 1989-90-91 körül. Akkortájt akkora volt a kereslet, hogy az alkatrészárak iszonyú gyorsan az egekbe emelkedtek. de aztán vissza is estek. Valami hasonló történik most is – ha belegondol az ember, hogy egy 190SL, vagy egy Pagoda simán érhet kétszázezer euró fölött, az egészen megdöbbentő.

– A kilencvenes évek eleje talán a keleti változások, a volt szocialista országok piacainak megnyílása miatt is érdekes lehetett veterános szempontból.

– Ó igen, nagyon is. Több okból is. A keleti országokban sokan használták még a régi technológiákat, gépeket, aminek köszönhetően rá tudtak állni pótalkatrészek gyártására. A számítógép-vezérelt gépeinkkel nem volt gazdaságos pártíz darabos szériákat gyártani, de hagyományos forgácsológépekkel minden további nélkül. Voltak szakemberek nagy számmal, akik karosszériaelemeket kézi munkával is elő tudtak állítani, hiszen sok járműhöz nem tudtak korábban alkatrészt beszerezni, ha valami megsérült, azt kézi munkával helyrehozták vagy pótolták. Aztán ott volt az a sok régi jármű, ami csak a határok megnyitása után vált a nyugati gyűjtők számára is láthatóvá.

– Hogyan tud a Veterama lépest tartani a mai körülményekkel, amikor az ember szinte mindent megtalál az interneten, szinte ki sem kell mozdulnia otthonról vagy a műhelyből?

– Gond nélkül álljuk a sarat. Ugyanis az interneten vannak fényképek, meg videók, de nagyon nem ugyanaz valamit fotón látni, vagy kézben tartani. Új alkatrészeknél is fontos ez, de használt dolgoknál szinte elengedhetetlen. És itt nem csak licitálni, de alkudozni is lehet. Meg azért lássuk be, gyakran előfordul, hogy az ember licitál valamire, ami a leírás és a képek alapján pont az, amire vágyik, aztán amikor a postás megjön a csomaggal, kiderül, egy rakás lomot vettünk sok pénzért. Azt se felejtsük el, a mi hobbinkhoz őrületes mennyiség alkatrész kellhet, mindent, ami az embernek a műhelyében az évek alatt felhalmozódott, egyszerűen képtelenség lefényképezni, feltölteni az e-bay-re. Képzeljük csak el, mi munka lenne egy komplett kisteherautónyi cuccot meghirdetni. Új alkatrészeknél megéri, hiszen abból nagy darabszámot adhat el az ember, de egy-egy daraboknál nagyon sok vesződséggel jár.

- Mi a fejlődés iránya? Más országokba terjeszkedés?

- A terjeszkedésre semmi szükség, bevételünk van így is éppen elég, ne legyen az ember mohó. Kiállítókkal, eladókkal is el vagyunk látva, gyakorlatilag teljes a terület kihasználtsága. De látogató jöhetne több – igaz, így is vagy negyvenezren jönnek egy hétvégén – de az átlagéletkor egyre nő, túl öregek vagyunk.

A fiatalokat kellene megtalálnunk valahogy. Nehezíti a helyzetet, hogy a drága veteránok éppen hogy elriasztják ezt a korosztályt, de a youngtimerezés tökéletes kapudrog. Azt gondolom, ha sikerülne még tízezer új látogatót idecsábítanunk, az jót tenne a Veteramának és a veteránozásnak is.