Száguldó Bugattiban sikoltozni

2015.11.28. 06:37 Módosítva: 2015-11-28 14:05:08
27 hozzászólás

Csak egy kis kirándulásnak indult; aztán ez lett belőle.

Az úgy volt kérem szépen, hogy még tavaly, a Golf Sportsvan nemzetközi bemutatóján hamarabb végeztem a kisebbik tesztkörrel, mint hogy a sajtótájékoztató kezdődött volna, viszont egy teljes nagy körre már nem maradt idő. De kiszúrtam, hogy a nagy kör érinti a La Garde Freinet nevű falut. Ebben, a valamikor tisztes földműves faluban nyaraltam kétszer is, 1993-ban és 1994-ben. Ugyanis néhai szomszédunk, a hazánkból a második világháború után emigráló, majd a világot körbejáró Nagy Pongrác – barátainak csak Pongi bácsi – valamikor a hatvanas-hetvenes években itt vett magának egy üresen álló parasztházat.

Akkor itt, a hegyekben még nem kóricáltak turisták, a közeli Saint Tropez már felkapott helynek számított, de a falvakban még olcsón lehetett házat venni. Amit az akkor még egyáltalán nem öreg Monsieur Nagy saját elképzelései szerint átépíttetett, és igazi nyári bázisává alakíttatott, ahol aztán sok barátját és rokonát látta vendégül, így minket is. Sajnos ezt a jó szokását már nem tudja gyakorolni, év eleje óta az égi kávéházak pincéreivel elégedetlenkedik, ha a desszertnél még az asztalon találja a sótartót – mielőtt neves pénzügyi szakember lett, pincérkedéssel kereste meg a tanulmányaira valót. Neki ezt akkor a francia vendéglősök a fejébe verték: az édes desszerthez nem kell só, tehát faragatlan alak vagy, ha az asztalon felejted.

Gyorsan körbefutottam a faluban, a helyi hentes segítségével megtaláltam a Rue de la Farigoulette-et (á, hogy a Möszijő Názsi házát keresi...), csináltam pár képet a hercig kis utcácskákról, meg egyet a Golf Sportsvanről, háttérben a petanque-ot játszó helyiekkel, aztán elindultam vissza a hotelbe.

Alig hagytam el a falut, amikor megláttam egy régi táblát, félreálltam, hogy azt is lefotózzam. Amikor is azt hallottam, hogy valami nagyon jön felfelé a hegyre, rendesen kiforgatják az összes fokozatot. Az agresszív hang alapján arra gondoltam, valami motorkerékpár lesz. És akkor az egyik kanyarban feltűnt, a másikban pedig azonnal el is tűnt ez:

Azonnal a Golfba vágtam magam és üldözőbe vettem. Ez egy Bugatti, a kutyamindenit, az nem lehet, hogy ne csináljak róla egy videót, ahogy a hegyi szerpentinen tolja neki a fazon a kormány mögött.

Remegett kezem-lábam, mikor kiugrottam a kocsiból, még az is csoda volt, hogy értelmes angol szavakat tudtam egymás után mondani. Mert oké, hogy megvan a videó, de ha esetleg sikerülne meggyőzni a fazont, hogy engedje meg, hadd csináljak pár képet a kocsijáról... Értem én, hogy nem azért jött föl a hegyre, hogy egy hisztérikusan levegő után kapkodó idióta kedvéért álljon a parkolóban, és hagyja, hogy a vén versenyautóját körbefotózza. Biztos volna ezer jobb dolga is, de azért megkértem, engedje már meg.

És megengedte. Mi több, rám nézett kedvesen, és csak annyit kérdezett: volna kedvem beülni mellé, kipróbálni milyen is egy ilyen? Ez volt a pillanat, amikor éreztem, meghökkenésemben sikerült a szemöldökömet a tarkómig húznom. Bepattantam a Golfba, magamhoz vettem a kulcsot és már kezdtem is bekászálódni a kék szivarba.

Életem egyik legintenzívebb autós élménye volt. Pillanatok alatt megérezte az ember, milyen is lehetett anno egy ilyen lélekvesztőben száguldozni a földutakon. Illetve a fenéket, elképzelésük se volt, micsoda életveszély minden megtett méter, mit tudták akkoriban az emberek, hogy akár ötpontos biztonsági övvel is becsatolhatnák magukat, és hogy az emberi test kimondottan értékeli, ha egy autó ülése nem csak a hátad közepéig támaszt, mi több fejtámlája is van, hogy ne csak a gerinced, de a nyakad se törjön ki, ha úgy adódik. És hogy az nem teljesen magától értetődő, hogy a lábaidat csak egymáson keresztbe vetve fér csak el a burkolatlan váltóöntvény és a szintén burkolatlan alu karosszéria között, a talpad alatt a fa deszkák pedig csak azért nem recsegnek, mert a lécek közt lötyögő motorolaj keni őket.

De az biztos, hogy a fogaskerekek, a kompresszor és az üvöltő szél olyan hangaláfestést adott a pár perces körnek, amilyet semmilyen dolby surround nem képes visszaadni. És miközben egyik kezemmel a telefonomat tartottam, próbáltam használható videót csinálni, a másikkal a drága fényképezőgépet markoltam, és azon vihogtam, hogy egy nagyobb bukkanón simán kiesek a kocsiból, mert a karosszéria tényleg csak a csípőmig ér, és mint mondtam, öv egy szál se - de nem érdekelt. Mert hát hová aggódjak, ha a kocsi gazdája úgy vigyorog, mint a tejbetök, közben a haja meg úgy lobogott a menetszélben, mint egy vidám kölyök spániel a fülei, egy ilyen helyzetben mi baj lehet, de tényleg. 

Még pár percet beszélgettünk, de csak a legjellemzőbb félmondatok maradtak meg, mert még zúgott a fejem az élménytől, minden második szó, ha eljutott az agyamig. Olyanok hangzottak el, hogy pár héttel korábban emberünk részt vett a monacói versenyen, amin veterán F1-es autókkal álltak rajthoz – igen, van neki veterán Formula 1-ese is, nem is egy. De azokat nem nagyon mutogatná, minek a hivalkodás, I would like to keep a low profile, ahogy ékes britséggel mondta. Azért én adtam neki egy névjegyet, hátha meggondolná magát, és ha írna egy mailt, esetleg azt is megtudnám, hogy hívják (biztos mondta, kizárt, hogy egy brit gentleman ne mutatkozott volna be, de az én fejem sajnos túlságosan is kápos). Úgy tűnik, ragaszkodik a minimális feltűnéshez, sajnos azóta sem keresett, pedig volna pár kérdésem.

Aztán még az is kiderült, hogy a Bugatti nem túl régóta az övé, igazi versenyautó, valamelyik régi Grand Prix-n is rajthoz álltak ezzel a kocsival, illetve hogy a negyvenes években valahol Svédországban versenyeztek vele – szöges gumikkal, jégversenyeken. És hogy az a kis aranyos, madzagon lógó, láthatóan nem ma faragott kis fa ék mire való: azzal lehet behúzott állapotában rögzíteni a fékkart. 

Hogy pontosan melyik Bugatti Type 35 verzióval hozott össze a sors, nem tudom, de az látszik, hogy soros, nyolchengeres és kompresszoros, tehát jó eséllyel egy 35C, ebből összesen ötven darab készült, de lehet akár egy 35T, amiből 1926-ban mindössze 13 darabot gyártottak. A motor kétliteres, esetleg, 2,3 literes, kábé 130, esetleg 140 lóerős, ami ma nem tűnik soknak, de a 750 kilós kasznit meglehetős akarattal ruházta fel. Akárhogy is, nem egy népautó, ráadásul bitang drága is, akárki nem engedhet meg magának egy ilyen bestiát. A Sotheby's szerint 2014-ben egy 35B cserélt gazdát, 638 ezer dollárért. Ami sok pénz, de ha a Conceptcarz grafikonjának hiszünk (ami azt illeti, én is ilyesmi összegeket hallottam, közelebb állhat a valósághoz), akkor egy ilyen autó inkább valahol 1,5 és 3 millió dollár közt ér. Szóval, minimum 200, de akár 1000 millió forintnak adott a kedves brit milliomos egy kövér gázt, amikor elhajtott.

És akkor én ott álltam, és éreztem, egy darabig semmi értelme lottószelvényt vennem, az ugyanis statisztikailag kizárt, hogy akkora szerencsém legyen, hogy miután elvisznek egy köre egy T35-ös Bugattival, majd még a főnyeremény is az enyém lesz. Aztán beültem a Golf Sportsvanbe (ami egyébként papíron erősebb és gyorsabb autó, mint a kis Bugatti, ráadásul ugyanaz a cégcsoport gyártotta, mint a mai Bugattikat), indítottam volna, de nem lehetett. Ugyanis járt a motorja, mert bár a kulcsot magammal vittem, de a Stop gombot nem nyomtam meg, és vagy öt percig, mindenféle felügyelet nélkül egy forgalmas út mellett hagytam a ketyegő motorú tesztautót.

Tényleg semmi értelme lottóznom, évtizedekre előre eljátszottam az összes szerencsémet.