Kinyomtuk a villany-Soul szemét, de elhozott Nürnbergig
Sikerült. Órákkal lett hosszabb az út, mint a legpesszimistább előre tervezett menetidővel, de Nürnbergben vagyunk. Kerek negyven órát jöttünk háztól házig, ami egy Los Angeles-Budapest oda-vissza átszállásokkal, transzferidővel, gyors városnézéssel, de nekünk most 770 kilométerre volt elég. Pedig a Soul akksija nem sokat pihent azóta, hogy vasárnap reggel Sipi úr felvett az Árpád hídnál. Az alvós rövid esti pihenőt leszámítva hol adta, hol szívta az áramot – utóbbit többször ráérősen, és ez a legfontosabb a sok külső körülményből, amiért a világjáró villanyautózás a Tesla szintje alatt egyelőre vállalhatatlan önsorsrontás.
A hangulatunknak jót tett a félúton talált automata hotel Obereggingben. Vasárnap éjfél után az utolsó töltés környékén csak egy masszázsszalonnak eufemizált kuplerájnál égett a villany, a töltőkhöz igazított ütemet pedig nem szívesen borítottuk volna egy szálláskeresős körrel. Ez viszont beesett, mint 0-24-es találat, ami egész nap fogad bármiféle humán erőforrás használata nélkül: egy bankautomata-szerű doboz veszi fel a foglalást, csekkoltat be és adja a kulcsot. Túl egyszerű és rugalmas az egész, nem is tiszta, az osztrák recepciósok miért nem pakoltak még össze párat ezekből. Mozgóképen elmesélve:
Az osztrák töltőhálózat irányában már vasárnap megalapoztuk a bizalmunkat. Az egész gerincét a Smatrics adja, az osztrákok legnagyobb ilyen vállalata, amelynek 380 gyorstöltője van az országban. Plusz néhánnyal még átlógnak Németországba is, hogy az arra ingázó osztrák munkaerőnek ne kelljen külön kártyát/előfizetést váltania oda is. Itt nem az a kamu konnektortelepítés megy, mint otthon. Ebből a 380 töltőből kétszáz 40+ kilowattos, egyenáramos bivaly, a többi 22 kilowattos, váltóáramos. Autópályán átlag 60 kilométerenként vannak villanykútjaik, de a távolság sokszor fele ennyi sincs és folyamatos a telepítés.
Sipi már indulás előtt felhívta az osztrákokat, jelezve, hogy kicsit elkapkodtuk a szervezést, ergo ha küldenék a használathoz szükséges kártyát, azt már nem kapjuk meg. Anélkül viszont reménytelen próbálkozás lett volna az egész út. Hogy az osztrák milyen rugalmas fajta, mutatja, hogy miután jeleztük, Győrből nem érünk egy töltéssel a bécsi irodájukba, tölthettünk egyet kártya nélkül is. Csak szóljunk, ha Göttlesbrunnál járunk, hogy a központból aktiválni tudják az oszlopot, majd Bécsben vegyük át a kártyát a megbízott ügyfélszolgálat 0-24-es irodájában. A szolgáltatás, ha nyugati.
Göttlesbrunnál aztán bő egy órát álltunk a gyengébb, 22 kilowattos, váltóáramos töltőnél, mellettünk két chademós valóban gyorstöltővel, de ezt tudjuk be kommunikációs zavarnak. Lassan szívtuk az áramot, melegünk se volt, kilométer se volt sok mögöttünk, de itt már éreztük, hogy a határátlépéssel évekkel kerültünk közelebb a Soul EV igényeihez. Ezután jött a bécsi kártyafelvét, megpakoltattuk az akksikat egy vérbeli gyorstöltővel, majd megszálltunk Herr Automatnál.
Valamelyest árnyal a fenti rugalmasságon, hogy a Smatricsnál tudták, nem a magunk szórakoztatására csápoljuk végig a töltőiket. Sipi kibökte a teszt szót, amiért az egészet ingyen, egy próbakártyával nyomjuk végig. A Smatrics honlapján viszont elég tisztán átjön a díjszabás.
Eszerint az olyan mezei villanyautós, mint amilyen például egy városon belül autózgató soulos, havi 14 euróért fér hozzá a töltőkhöz, plusz perc-alapú az elszámolás. A csúcstöltőkön ez 0,2 euró (mai árfolyamon 60 forint) percenként, ami a mi esetünkben 1800 forint, ha fél óra alatt 105 kilométerre töltjük a Soult. Így már annyira nem nagy buli az egész, de az aktív villanyos júzer jobban jár, ha egy csomaggal nagyobbat vált ki. Ott ugyan 50 euró havonta a tagság, de harmadannyiba kerül egy perc töltés, a lassabbal pedig filléres játék. Ezen felül persze mindenki ott tölt, ahol akar, mondjuk otthon. Talán azt is teszik, mert az Ausztriában eddig megejtett hat töltés egyikénél sem volt senki más az oszlopoknál.
A sűrű hálózat sokat dob az önbizalmunkon. Mióta tudjuk, hogy szükség esetére vannak menekülőútjaink, már bátrabban fűtünk. Ez a pillanatnyi fogyasztáson egy 1 kWh-t sem dob, úgyhogy a pályás, átlagos 16 kWh/100 kilométer fogyasztás mellett ennyi luxus belefér. Linz és Ried im Inkreis között nyomtunk egy igazi hedonista menetet. Linznél fél óra alatt felpumpáltuk az akksikat nyolcvan százalékra, ameddig a rendszer engedte, majd azt mondtuk: ez most már jár nekünk. 105 kilométerre elég töltést írt a Kia, 70-re írta a következő töltőt a navi – irány pálya és a belső sáv.
Amit furcsamód nem tapasztaltunk stabil 130-nál se, az a menetzaj. Oké, hogy a kilencvenes vánszorgás alatt idáig egy süketszobával jöttünk, de hiába ez a wrangleres sziluett, semmi süvítés. Az se mindegy, hogy az osztrák pálya nagy részén semmi gördülési zajt nem volt. Majd ha megtaláljuk a decibelmérőt, írunk egzakt adatokat, addig marad a fülpróba. A tempós menés alatt a táv és a tartalék két értéke rendesen közeledett egymásoz. Végül kicsit el is tévedtünk, így 12 kilométernyi hatótávunk maradt a korábbi fogyasztásra kalkulált 35 helyett, amikor begurultunk Ried im Inkreis-i parkolóba. A 23,1 kWh-os fogyasztás új házi csúcs.
Pechünkre ez az utolsó osztrák töltő pont egy lassabb falidoboz volt, újabb 1-1,5 órára magához láncolt. Arra jó volt a hosszabb kényszerpihenő, hogy megtervezzük a németországi menetet, merthogy kártya nélkül ott sem jutunk sokáig. Passau volt a következő cél, ott van gyorstöltő, de az még nem része semelyik nagy töltőhálózatnak, hanem egy Nissan-kereskedés saját oszlopa. Az indulás reggelén vasárnap estére, majd hétfő reggel kora délutánra tervezett passaui érkezősből aztán fél ötös lett.
Furcsán bámultak ránk a Nissan-overallos alkalmazottak, amikor ráfordultunk az út eddigi legformásabb - amúgy mindenki számára ingyenes - töltőjére. Szerencsére ez nem a márkának szólt, de mint mondták, itt sem jár sűrűn tölteni való vendég, másrészt amúgy már közel volt a zárás, ilyenkor senki sem örül egy idegennek, aki otthagyja az autóját a töltőre kötve egy majd visszajövökkel. Vissza is mentünk jó 45 perccel később az újra 105 kilométeres Soulhoz, meg ehhez a meglepetéshez a szélvédőn.
Kilométer tényleg nem volt sok, de egy ponton csúszhatott még meg a nap: az E-Wald bajor töltőhálózat kártyáján. Bécs után most sem az emberi időben várható ügyfelekként hívtuk fel a céget, akik megnyugtattak, hogy menjünk csak Deggendorfba, lesz kártya. Lett is, az irodaajtóra kiragasztva egy kedves üzenettel és fényképes útmutatóval. Lehet így is.
A cég nem mellesleg villanyautós autómegosztó szolgáltatást is pörget a porfolió részeként, kétszáz autóval. Nagyrészt Nissan Leafekkel, de vegyes a flotta. Az ipartelep közepén elterülő saját parkolójuk rendesen le volt rabolva, de így is volt legalább egy mindenből, a BMW i3-tól a villany-Berlingón át a Fluence EV-ig. Persze, Teslájuk is van kettő.
Nürnberget, pontosabban az attól negyven kilométerrel odébb lévő szállást aztán két másik E-waldos töltéssel értük el. Egy gyorssal, egy lassabbal - itt sincs még teljes értékű villany-Kánaán. Fél kettőkor már ágyban voltunk. 40 óra utazással, 12-13 (majd kiszámolom) óra töltéssel, több száz semmibe lett kWh-val mögöttünk. Egyelőre nem lettünk a villanyatózás pápái. Sőt, az állandó logisztika, a kezdeti hideg, majd a konstans nem túl meleg és a kialvatlanság miatt egyelőre azt sem tudjuk, pontosan mi a különbség töltő és töltő között, vagy hogy mit csinálunk jól vagy rosszul.
Mondanánk, hogy nem is érdekel, de még haza kell jutni valahogy, az alatt muszáj lesz megtalálni a választ a kérdésre: van-e értelme egy kis hatótávú villanyautóval nekiindulni Nyugat-Európának? Hogy lehet-e, azt már tudjuk, igen. Csak nem esik jól.
