Óriásit spóroltunk, de nem mindenki örült neki

Az még szombaton kora délután kiderült, hogy az osztrákoknál még egy zaftos drámát sem lehet összehozni: ha nem működik a gyorstöltő, a telefonos ügyfélszolgálat mindenben segít, ha kell kikeresi a legközelebbi CHAdeMO oszlopot, ami ráadásul a bécsi körgyűrűn nem is volt messze. A hab a tortán, hogy útban az utolsó Smatrics töltőhöz még egyszer rám telefonált az ügyfélszolgálat, hogy megkérdezze, minden rendben zajlott-e, illetve hogy elnézést kérjenek a kellemetlenségért.

Győrig teljesen eseménytelenül jutottunk el, a Dunakapu téri mélygarázsban szinte magától állt be a Soul a helyére. A projektet figyelemmel követő olvasókkal futottunk most is össze, sőt, egyikükről, aki már az előző győri töltésnél is ott volt – csak a közös fotóról lecsúszott –, megtudtuk, igazi villanyautó rajongó, eddig egy hatótávnövelős i3-at hajtott, de hamarosan egy Teslában élvezi a síri csendet és a fejletépő gyorsulást. Van, aki abban akarja kiélni az autóbuzériáját, hogy érintőképernyőn programoz, okostelefonon távvezérel, nemzetközi fórumokon élménycserél egy még egzotikusnak számító közlekedési módszerről – autó-őrültnek lenni nem feltétlenül azonos az olajos alkatrészekkel matatással.

Sajnos a győri CHAdeMO most sem engedte, hogy 84 százalék fölé gyorstöltsük az akkumulátort, a kijelzett 105 kilométeres hatótáv még csak szűken sem lett volna elég az Istenhegyi úti gyorstöltőig, nem hogy egy kis vésztartalékkal. Talán eljuthattunk volna Budaörsig, ahol vagy az Auchan töltőjén vagy a Gablini CHAdeMO-ján rá lehetett volna tölteni, hogy a célig elég legyen a villany. De ennyire szűkre nem lehet tervezni, mérhetetlenül ciki lett volna a Budapest táblánál várni a trélert. Tehát Tatán ismét meg kellett állnunk, és rátölteni az akksira. De ez valahol kötelező kör is volt, meg kellett tudnunk, sikerült-e gatyába rázni egy hét alatt a 11 kilowattos csatlakozót. A golfklub töltője stratégiai ponton, szinte pontosan félúton van az utolsó budapesti és a győri töltők között, másoknak is fontos lehet megtudni, mi a helyzet itt.

Tatán több dolgot is megtanulhattunk. Az első, hogy ha azt szeretnénk, hogy valami működjön, nekünk is tenni kell érte. Illetve erre Bécs előtt döbbentem rá, amikor az ottani CHAdeMO fej nem működött, és a kijelzőn egy hibakód, és a felhívás villogott: hívjuk az ügyfélszolgálatot. Ott, talán a tisztább, frissebb, egészségesebb, zöldebb, magasabb, izmosabb osztrák levegőnek köszönhetően sikerült leküzdenem magamban a magyaros tempót, és nem egyszerűen csak rácsatlakoztam a másik töltőre, hanem bejelentettem a hibát. Mert hajlamosak vagyunk ilyenkor egyszerűen elintézni annyival, hogy majd más elintézi, ez nem a mi dolgunk. Ez pedig marhaság, ha a szolgáltató nem tud a hibáról, kijavítani sem tudja. Sajnos a tatai töltőnél is ez lehetett, én lusta voltam a kifelé úton a hotelben ücsörögve felhívni az e-on ügyfélszolgálatát, Nürnbergből meg nem lehetett hívni az ingyenes számot. Féltem, hogy az e-mailben küldött hibabejelentés nem lesz elég gyors, így az itthoniakat kértem, telefonáljanak az illetékeseknek, de úgy tűnik, kevés volt az idő, megint csak a fali konnektornak megfelelő Schukóból tudtunk villanyt vételezni.

A második tatai tanulság, hogy ügyfélkezelni nálunk is tudnak, ha kell: a hotelnél már vártak ránk, és a bő egyórás extra pihenő alatt nem csak kifaggattak a villanyautózás jelenlegi állásáról, de koffein- és vércukorszintünket is korrigálták. Ennyi idő elég volt arra, hogy kábé 70 kilométerre tornázzuk az érkezésünkkor 64 kilométeres hatótávot. Ezzel már elvileg elérhető közelségbe került az Istenhegyi út, de az egy hét alatt még talán egyszer sem indultunk el ilyen kevés tartalékkal. Egyetlen dologban bíztunk: ha a tempót még jobban visszafogjuk (értsd 90 helyett 80-ra ragasztjuk a tempomatot), kevésbé fogyasztjuk a villanyt, és hogy már a Győr-Tata etapon is fogtunk valami 5-10 kilométert. Végszükség esetén meg majd Budaörsön rátöltünk. Én még életemben ennyit nem nézegettem a megtett és a megtehető kilométer számsorokat.

Nyolcvannal közlekedni az autópályán teljesen szabályos dolog, a KRESZ szerint olyan járművel szabad csak felhajtani a pályára, amelyik „sík úton legalább 60 km/óra sebességgel képes haladni” (tehát még csak hatvannal sem kötelező menni, más kérdés, hogy jól felfogott ön- és közérdek, hogy ha hetvennél lassabban tudunk csak menni, inkább válasszunk más útvonalat). Sokan tartottak tőle, mit szólnak majd a kamionosok egy nyolcvan-kilencvennel hasító villanyautóhoz. Nos, ez sem Ausztriában, sem Németországban nem jelentett problémát, a kamionos jött, előzött, eltűnt. Sőt, láthatóan az volt a legjobb, ha érezhetően lassabbak voltunk, mint a Brummi-fahrerek megengedett sebessége, mert akkor jelentős sebességkülönbséggel, gyorsan meg tudtak előzni minket.

No, ez a hozzáállás Európa keleti felén már nincs meg. Kifelé menet is összefutottunk egy magyar rendszámos kamionnal, amelyik a seggünkbe állva, reflektorral villogtatva küldött minket az anyánkba, most egy bolgár rendszámos kamion tolt kilométereken át, villogott, dudált. Érdekes, hogy amikor az út szélén bevetésre váró rendőrautó fényvisszaverő csíkjait meglátta, már tudott úgy is jönni mögöttünk, hogy a tükörben az egész fülkét láttam, nem csak a hűtőrácsot – talán ő is tudta, kettőnk közül ő a szabálytalan, mi több, balesetveszélyes. Majd megint beleállt a seggünkbe, és centizve kikerült – kicsit féltem, hogy rám húzza a szerelvényt, de szerencsére ennyire nem volt hülye. Aztán az M0 elágnál egy román rendszámú fogat sofőrje érezte úgy, hogy nem mehet el mellettünk el úgy jobbra, a nullás irányába, hogy ne dolgoztassa meg a légkürtjét. Hogy pontosan mire számítanak ilyenkor, nem teljesen világos, de ha az ilyen dudálgatás miatt nem képződik vérrög az agyukban, tegyék, engem nem zavar. Csak olyankor is siessenek ennyire, amikor éppen kilencvenhárommal előzik a kilencveneggyel haladó kollégájukat.

Budapest határába úgy értünk, hogy harminc kilométerre elég szufla volt az akkuban, pedig visszafogottan fűtöttünk is – nagy tanulság, hogy a fűtés, ha már temperálva van az utastér, jóval kevésbé rontja a hatótávunkat, mint a forszírozott tempó meg a nagy gyorsulgatások. Az Istenhegyi út 55-nél, a MOL kúton található, 50 kilowattos CHAdeMO töltőhöz tizenöt kilométernyi tartalékkal értünk – a hegyre vezető emelkedő gyorsan zabálta az ampereket, de így is biztonságosan megérkeztünk a célba. És ahogy azt a túra szinte minden napján megtapasztaltuk, a mi olvasóinknál jobb arcok nincsenek, egy kisebb fogadóbizottság üdvözölt minket a kúton. A kiások is eljöttek meglapogatni a villanyparipát.

Már csak egy közös fotót kellett csinálnunk, amit a legelső töltésemkor megakadályozott a kútkezelő, mert a MOL kutakon állítólag tilos fotózni. De az olvasóink megszavazták, mi meg kattintottunk, legfeljebb leperlik a gatyánkat. Ahogy kitettük a Facebookra, a MOL hozzá is szólt a poszthoz. Egy nagyvállalatnak is lehet humora, na.

Az út összes posztját megtalálod egy helyre gyűjtve ezen a linken.