Meghalni a jégkatlanban

Amikor utoljára ennyire közel voltam egy nőhöz, mint most a Nissan lengyel marketingeséhez, eljegyeztem. Nem házasságtörésre fut ki a sztori, egy acélvázra szerelt, üvegszálas, felülről nyitott csőben ülünk, hat emberrel együtt, szó szerint egymás ölében. Annyira szűk a hely, hogy épp csak mozdulni tudok, a klausztrofób érzést csak fokozza bukósisak, ami kell, mert állítólag  nagyon  gyorsan fogunk menni. Hideg van, hiszen egy nagyteljesítményű hűtőrendszer még a plusz öt fokban is kemény jégréteget fagyaszt a betonra, és amint leereszkedik az arcom előtt egy prominens osztrák fenék, tudom, hogy ez most más lesz. Pilótánk elhelyezkedik, majd kiadja az ukázt, hogy indulhatunk. De hogy is kerültem ide?

Pont ugyanannyit tudok a bobozásról, mint a kedves olvasó (ha csak nincs gyakorló bobos köztük). Kettő vagy négy megtermett, jellemzően germán legény meglök egy szánt, lecsúszik egy jégkatlanban, és ha ők teszik ezt a leggyorsabban, nyernek. Meg persze láttam a megkerülhetetlen családi vígjátékot, a Jég veled-et, de a sportközvetítésekkel mindig úgy voltam, hogy azt az időt tényleges mozgással is lehet tölteni, szóval minden szinten kimaradt az életemből az amúgy látványos verseny.

Viszont nemrég a Nissan szervezett egy sajtóeseményt, ahol kipróbálhattunk egy hétszemélyes szánt. A hét emberre méretezett bob persze ismeretlen a sportág számára, a Nissan egyedi gépet épített az újságírók ijesztgetésére. Meg ez rímel arra, hogy a Nissan X-Trail is hétszemélyes, igaz, már 2014 óta az, de annak fényében, hogy amúgy a közelébe sem kerülnék egy bobnak, ez számít a legkevésbé.

Reggel négykor kelés, egy óra repülés Münchenbe, majd cirka 160 kilométernyi autózás után jutottunk el Innsbruckba, az 1975-ben épített Olympic Sliding Centre-be, amely a világ első mesterségesen fagyasztott, ennélfogva permanensen nyitva lévő pályája. Tizennégy kanyar, 138 méter szintkülönbség, 1506 méteres hosszal: itt fogjuk kipróbálni a Nissan szánját. Illetve majdnem, hiszen a majd egy tonnás dög – a négyszemélyes változat csak 630 kiló – annyira begyorsulna, hogy nem merik a pálya legtetejéről leengedni, mert a 12-es kanyart már nem venné be – hogy ez mit jelent, azt nem részletezték -, ezért az alsó rajthelyről indítanak. Lassúak persze így sem voltunk, a leggyorsabb csapat 105 km/h-t ért el, ami motor és kerekek nélkül több mint szép.

A szánt az olasz Diego Menardi építette, aki 1979 óta látja el a világ csapatait bobokkal. Állítása szerint a hétszemélyes Nissan bob úgy készült, mint egy sztreccs limó, vagyis a meglévő vázba és testbe betoldottak egy darabot. A megnövekedett súlynak a futóművel és a kormánnyal is utána kellett menni, így ezek masszívabbak, valamint azért, hogy mindenki túlélje a kalandot, magasabbra húzták a szán peremét, így legfeljebb a sisak ér le, ha tetőre rakják a gépet. Ülés nincs benne, csupán egy műanyaglemezen ülünk, az oldaltartást a mögöttünk ülő combjai biztosítják. A legrémisztőbb a kormány: két D-gyűrű huzalokkal a kormányműhöz kötve. És ezzel fognak minket befordítani 100 felett.  

És akkor meglendülünk. Nem négy jamaikai sprinter löki meg a szánt, hanem Ian Richardson, aki amellett, hogy a Brit Bobszövetség egykori igazgatója, szolgált a Brit Királyi Légierőnél is. Az első lejtőn nem érezni érdemi gyorsulást, hiszen még csak lendületet szerzünk, de az első kanyarban már sejteni lehet abból, mi vár ránk. Tisztességes erő présel hol jobbra, hol balra, és a sisakok is rendszeresen koccannak a szán peremén, vagy utastársunk sisakján. A végére, ahogy fokozódik a tempó már szinte fájdalmas, de a sebességérzet mindent felülír, még semmiben nem féltem ennyire 100-nál. A szán ugyanis rázkódik, nincs csillapított futóműve, ráadásul a falak is közel vannak, ami miatt még gyorsabbnak tűnik. És ez semmi ahhoz képest, ami utána jött.

A pálya alján enyhe hányingerrel kászálódtam ki a hétszemélyes gépből, de már terelnek is be minket egy Nissan kisbuszba, hogy felvigyenek, ezúttal a felső rajthoz. Mert most a valódi futamokon használt négyszemélyes szánnal fogunk egyet csúszni. És itt is áll a párhuzam: ha az X-Trail a hosszított limuzin, akkor ez itt egy Caterham, és attól most tekintsünk el, hogy abba nem ülnek be négyen. A száraz súly alig 210 kiló – a hétszemélyes 310 kg személyzet nélkül – és nincs magasított oldalfal. Van viszont valami ülésszerű a minimális oldaltartásért, és egy olimpikon sofőr, de róla majd később, úgyis az érdekel mindenkit, hogy hogyan megy a versenybob.   

Magasabbról indulunk és a kezdősebességünk is nagyobb, hiszen itt jóval kisebb súlyt kell meglendíteni az amúgy a pálya tetején maradó belökőnek. És ahogy azt a súlyból sejteni lehetett, itt minden gyorsabban történik, és a szán is jobban ráz, hiszen a jég felülete elég egyenetlen. Sokkal nagyobb tempóval vállaljuk el a kanyarokat, mert jóval kisebb az esély a borulásra. Fék persze nincs, a szán aljából kiemelkedő, jégbe fúródó karmokat csak a pálya végén használják, máshol annyira károsítaná a jeget, hogy nem engedik ki őket. A hátsó utas feladata csak ez, a szán hátulja el is emelkedik a jégtől lassítás közben.

Egyre gyorsul a gép, már két kanyaron vagyunk túl, mire elkezd átmenni élvezetesből rémálomba a menet. A kanyarokban azon aggódom, hogy a gerincoszlopom vajon a seggemen át fog-e távozni, vagy a lengőbordáim azért elakadnak a medencémben. Félelmetes és fájdalmas, minden méterrel erősödik az őskáosz. A pálya közepén ér a felismerés, hogy miért is ennyire kemény: ha autóval vállalunk el egy gyors kanyart, ott enged az ülés, ha gyorsabban megyünk, enged a futómű, ha még gyorsabban, akkor már a gumik is. A bob viszont nem enged. Semmit.

Acél élek vágnak a jégbe, amelyek merev alvázon csatlakoznak a merev kaszniba, az egyetlen dolog, amit az erőhatások formálni tudnak, az a szánalmas porhüvelyünk. Eddig azt hittem jóban vagyok a g erőkkel, hiszen alkalmanként ugrálok egy bringával, de a bob ahhoz képest egy más szint. Az ember közelít a kanyar felé, és minden neuron azt sulykolja a megtépázott tudatunkba, hogy nem vesszük be, aztán mégis. Az utolsó két kanyarnál már azt sem lehetett érezni, ahogy a szán bedől, majd újra egyenesbe áll, csak szimplán olyan a jobbos-balos kombináció, mintha először Chukc Norris rúgna vállba, utána pár tizedmásodperccel pedig Van Damme.

Nem tudom mennyi idő telt el a rajt óta, talán 50 másodpercig tartott, de nem mernék rá megesküdni. Kiszállok, rendezem a gondolataim, majd szóba elegyedek a pilótámmal – vagy sofőr? -, Kurt Einbergerrel. Emberünk 194 centi és 98 kiló, amit csak azért tudok ilyen pontosan, mert jegyzett olimpikon. Joggal merül fel a kérdés, hogy mi a bob sportértéke, hiszen még fékezni sem kell, de Kurt szerint két dolgon áll vagy bukik a siker: a belökés hatékonyságán és a kanyarívek kiválasztásán. Itt, Innsbruckban ment már 130-cal, de az Egyesült Államokban belekarcolt a 160-ba is. Itt jegyezte meg, hogy az innsbrucki pálya gyerekjáték, nincs benne nehézség, olyan, mintha az autópályán mennénk gyorsan. Állítása szerint velünk nagyjából 60 százalékot hozott ki a szánból, és itt azért megdöbbentem, ha igaz, ha nem. Márpedig miért is hazudna?

Hogy belülről milyen egy átlagos menet? Tessék. Elég?