Gépek, amik megmentették a világot

Ma van a csernobili atomkatasztrófa harmincadik évfordulója. Ugyan nukleáris balesetek korábban - és ezek után - is történtek, de azok sosem kaptak ekkora médiafigyelmet, igaz, a csernobili balesetről is csak egy svéd atomerőmű méréseinek köszönhetően szerzett tudomást a nyugat. Hatszázezer ember dolgozott a mentésen, egyesek úgy, hogy tudták, a biztos halálba mennek, másoknak nem volt fogalmuk a sugárzás élettani hatásairól. Ironikus, hogy a mentésben résztvevő gépek jórészt a hidegháború őrült és túlpörgetett korszakának szüleményei voltak.

Közvetlenül a robbanás után az elsődleges feladat a károk felmérése (és az izzó grafit összeszedése) volt, és erre egyedül a romok helikopteres megközelítése jöhetett szóba. A műveletet Nyikolaj Antoskin vezérezredes vezette, és a MI-8-asokkal egészen közel, 200 méterre a szétroncsolt reaktor fölé berepültek. A reakció szabályzásához használt grafit égett, ezért még ebben a magasságban is 120 fok fölé emelkedett a hőmérséklet, és az 500 röntgenig skálázott doziméter kiakadt. A katonai vezetők és tudósok MI-8-as helikopterekkel repültek, a fertőzött területek felmérésére pedig Mi-24-eseket használtak. Ez ideális volt, hiszen a gép belső tere hermetikusan záródott, a külső levegő csak szűrés után juthatott be a pilótafülkébe. Ez a biológiai és vegyi támadások ellen remek volt, sőt, még a radioaktív port is kiszűrte, viszont a sugárzás ellen nem sokat ért. A felfüggesztési pontokra egy kisebb markolókanál került, ezzel talaj- és vízmintákat vettek a zónában, és persze a sugárzást mérő műszerek sem maradhattak el.

A munka oroszlánrészét azonban a Mi-26-osok és Mi-6-osok végezték: mivel a reaktor folyamatosan engedte a légkörbe a radioaktív port, ezért az elsődleges feladat a nyílás lezárása volt. Több mint 5000 tonna ólmot, bórt, dolomitot és homokot szórtak a reaktorba, mire sikerült lezárni. A 80 kilós zsákokat a katonák puszta kézzel dobálták le, miközben a reaktor felett több mint 3500 röntgennyi sugárzás érte őket, a halálos érték kilencszerese. Voltak pilóták, akik egy nap harminc alkalommal fordultak.

 A Mi-6-os az 1959-es bemutatása idején a világ legnagyobb helikoptere volt, és az egyik leggyorsabb is: 300 km/óra volt a csúcssebessége – a rekord 340-et egy könnyített, rekordpéldánnyal érték el -, és akár 12 tonnát is képes volt szállítani. A géptörzs oldalán - amolyan vállszárnyas megoldásként - két szárnyat is kapott, melyek utazósebességnél – 150 km/h – a felhajtóerő húsz százalékát termelték. A mentésben 300 helikopter vett részt, Mi-6-osok, Mi-26-osok és Mi-8-asok egyaránt.   

Az nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen körülmények között bizonyos munkákat ember képtelen elvégezni, így távirányítású járművekre volt szükség. Ilyen buldózereket az NDK-ból hoztak, ám ezek súlyuk és méretük miatt használhatatlanok voltak például a tető megtisztításában. A Szovjetuniónak viszont a hetvenes években még futott a holdprogramja, ezért voltak holdjárói. A Lunokhod 2 (Holdjáró 2) 1973-ban eljutott a holdra, ám a Lunokhod 3-at már csak a földön próbálhatták ki, ugyanis 1977-ben a programot elkaszálták. Viszont 1986-ban ismét szükség lett a tudásra: a csernobili szakemberek visszahívták a nyugdíjból a robotok tervezőjét, Alexander Kemurdzhiant, és arra kérték, hogy oldja meg a problémát. Kemurdzhian és csapata mindössze két hét alatt megépítette a STR-1-est, egy távirányítású buldózert, amit eleve sugárzásban végzett munkára alakítottak át.

A robotokat helikopterrel helyezték el a tetőn, majd mivel nem volt idő kiképezni irányítókat hozzájuk, maguk a mérnökök vezették őket egy távolabbi bázisról. Akármennyire is jók voltak a gépek, két hónap után nem bírták tovább az óránkénti 3000 és 10000 röntgen között mozgó sugárzást – az egyik például nekihajtott a peremnek és lezuhant - , így jönniük kellet az embereknek. A tetőn uralkodó körülmények miatt a biorobotnak nevezett likvidátorok néha mindössze negyven másodpercet dolgozhattak. Ez alatt két-háromlapátnyi radioaktív törmeléket tudtak ledobni a tetőről, majd menekülniük is kellett, mindezt nehéz, ólommal bélelt védőruhákban. Kemurdzhiant és csapatát a Szovjetunió felbomlása után a NASA meghívta az Egyesült Államokba, ahol a Mars-expedíciók gépein dolgoztak. Voltak más távirányítású gépek is, például a tengerfenék alján végzett munkára tervezett Komatsu D355-W, amely szintén hamar megadta magát a sugárzásnak. Ezen gépek másolatai ma a zónától nem messze található szabadtéri múzeumban állnak.

Miután sikerült a tetőt megtisztítani a radioaktív grafittól, megkezdődött az építkezés: mivel a sérült reaktorblokk befoltozása megoldhatatlan volt, ezért az egészet befedő vasbeton szarkofágot kellett felépíteni. Az akár 150 tonnás paneleket az erőműtől távol állították össze, és a helyszínen darukkal emelték őket egymásra. És itt volt nélkülözhetetlen a Demag 4000-es. A német cég lánctalpas daruja egészen elképesztő léptékű dög, egy átlagos termetű ember nyújtott karral épp csak eléri a lánctalp tetejét. Beállításoktól függően akár 500 tonnát is felemel, bár ez erősen függ a gém állásszögétől, az előrenyúlásától, az ellensúly méretétől, és letalpalás módjától is. Különböző gémeket lehet a felépítményre szerelni, a legrövidebb is 104 méter magasra emel, de a toldatokkal egészen 152 méterig lehet elmenni. A kezelőnek nem volt könnyű dolga, ugyanis nem látta közvetlenül, hogy mit, hova kéne tennie, hanem rádión kapta az utasításokat a megfigyelőktől. És közben 100 tonnánál is nehezebb tömbök lengedeztek a sodrony végén.

Ez csak néhány a mentésnél használt komoly gép közül, a megalomán szovjet szállítójárműveket még sem említettük. Pedig a munka messze nem csak a reaktor elszigeteléséből állt, az erőmű környékén komplett falvakat, városokat bontottak le, több ezer köbméter földet cseréltek ki, vagy ástak el a civil járműveket, hogy meg se próbálják kicsempészni őket a zónából. Rengeteg Kraz, Maz, Ural, Kamaz, és még ki tudja, milyen gép dolgozott a zónában, amelyek végül sosem hagyták el azt. Nagy részüket szétvágták és elásták, másokat az erőműtől 25 kilométerre, délnyugatra található mezőn helyezték el.

Egészen néhány évvel ezelőttig a raszokai roncstemető kedvelt célpontja volt az turistáknak. Egyszerre volt szomorú és vészjósló látvány a mezőn pusztuló több Mi-6-os helikopter, és annak ellenére, hogy közvetlen a reaktor felett repültek velük, a turisták és színesfémgyűjtők lelkesen hordták el az alkatrészeiket emlékbe. Felismerve a veszélyt, az ukrán kormány elszállította a roncsokat, mára alig pár jármű maradt a lerakatban.

A katasztrófa előrevetítette a hidegháborúban kifulladt szovjet gazdaság összeomlását, hiszen abban a pillanatban csak a károk minimalizálása számított. Maga Gorbacsov nyilatkozott pár évvel később a Discovery Chanelnek, hogy ha valakinek kellett valami, azt kérdés nélkül megkapta, a költségekkel ráértek a végén foglalkozni. 18 milliárd(!) rubel borult bele a mentésbe, és ne feledjük, akkoriban a rubel egyenértékű volt az amerikai dollárral. Ha nem is emiatt bukott meg a Szovjetunió, de elég nagyot lökött a szakadék szélén álló szuperhatalmon.

A mentés végén emelt szobor talapzatán a következő felirat olvasható: Azoknak, aki megmentették a világot. Egyáltalán nem túlzó az állítás, a katasztrófa után, a reaktorban izzó instabil magolvadék magában hordozta egy második robbanás veszélyét, ami egész Európát lakhatatlanná tette volna. Akik ezt megakadályozták, legtöbbször napokon belül meghaltak, vagy éveken át szenvedtek a sugárzás utóhatásaitól. A még legalább 300 évig lakhatatlan terület szomorú mementója marad az nukleáris energia sötét oldalának és az emberi gondatlanságnak.