Arisztokratákat bírod?

2016.07.03. 06:36
17 hozzászólás
Persze, persze, lesznek F1-esek dögivel, meg Can Am autók, ralilegendák. De hívjunk idén jó sok driftert is, szívesen nézegetem, ahogy elrakják keresztbe a kastély előtt. Azt a pár négyzetméter gyepet majd pótoljuk, leszarom. Aztán el ne felejtsétek odébb rakni a szalmabálákat itt az erkéllyel szemben, mert az az ideális hely, ha valaki forogva szeretne gumit füstölni.

Valahogy így képzelem el a megbeszélést, amelyen rákészültek az idei Goodwood Festival of Speedre, röviden FoS-ra. Mennyire jó arc már ez a Lord March, azaz Charles Gordon-Lennox, az esemény házigazdája, aki konkrétan a kastélya előtt elvezető úton szervez minden évben hegyi felfutót, és a birtoka felső részén, az erdőben mellékprogramként raliversenyt? Milyen csodálatos világ lenne, ha minden dúsgazdag arisztokrata nyilvános fesztiválokat rendezne a hobbija köré?  

Goodwood zarándokhely, perverz álom és nirvána egyben, mindenkinek, aki gerjedelmet érez versenyautók láttán. Ennél közelebb soha, sehol nem lehet kerülni a géplegendákhoz és hősökhöz, akiket besárgult képeken vagy éppen a múlt héten a tévében bámultunk szájtátva. - Hé, nem Hamilton az ott? - Kit érdekel, a hátad mögött éppen Stirling Moss kászálódik ki a Merciből.

Goodwood a nyitottság, a mindent befogadó szemlélet autós szimbóluma. Szabad bálványozni, de kirekeszteni tilos. Hogy is lehetne, amikor az ezredfordulós, elsőkerekes francia túraautót ötvenéves, hátsókerekes, amerikai V8 hörgése követ, dragmotor mellett százéves ősautó pöfékel, és mindegyik külön-külön egy csoda. Végtelenül hálátlan Goodwoodról beszámolót írni, mert minden egyes autó enciklopédiát érne, nem egy berázott, elmosódott felvételt.

Lesz is még anyag a Totalcaron bőven az idei FoS-ról, ez csak a kezdet. Egy kis ízelítő, laza körkép azoknak, akik nem hallottak még erről a hihetetlen eseményről, ahol képtelenség mindent megnézni, mert minden rendes látogató az első sarkon szívrohamot kap a túladagolástól.

Mivel már másodszor jártam itt, felkészültem a sokkra. Hiába. Felváltva ugrándozva ujjongtam és némán bámultam, kapkodtam a fejem, oda rohantam, ahol éppen beindítottak valami hangosat. Előre elhatároztam, arra koncentrálok, amit meg tudok nézni, és nem arra, amit nem, de a terv az első perctől borult. Egyszerűen túl sok minden történik, aki nem tud egyszerre hat helyen lenni, úgy érezheti, lemarad mindenről. Azért a képeket visszanézve mindenről nem maradtam le.

A Goodwood FoS nem csak eszményi ötlet, de parádés a kivitelezés is. Nem egy ömlesztett katyvasz, hanem példásan tematikus kiállítás, amennyiben lehet ezt a szót használni egy hegyi felfutó versenyre. Bár van statikus része is, ahol az autók, motorok nem mozognak. Igaz, elsősorban nem ezért, hanem az átszakított dobhártyáért jön ide az ember, de addig képes csak megőrizni a lesajnáló szemléletet a mozdulatlan autók iránt, amíg le nem szakad a pofája a látványtól.

A kastély oldalszárnya melletti elfekvőben néhány elszórt, térdrogyasztóan szép Lancia mellett az Alpine és a Lamborghini volt téma. Talán azért nem mennek ezek a pályán, mert ott, bár nem komolyan, de verseny zajlik, ezek meg nem versenyautók. Bemelegítésnek, hogy felkészítsem érzékszerveimet a várható fokozott igénybevételre, itt kezdtem a napot.

Közönséges A110-es Alpine ebbe a válogatásba éppen hogy csak belefér, de olyat máshol is látni. Ám Denis Meyrignac őrült ajtókitámasztó ékjéből, amit egy Alpine-ból épített, csak egy van. A fiatal Meyrignac, aki később elismert dizájner lett, 1969-ben álmodta meg ezt a radikális formát, és addig kilincselt a Renault-nál, amíg végül el nem készült az autó, amelyet az 1977-es Genfi Autószalonon ki is állítottak. Idén januárban került ismét elő a prototípus, és a Renault gyorsan ki is glancolta, hogy itt kiállíthassa.

Nyilván üzleti oldala is van a fesztiválnak, hiszen az autógyártók itt válogatott közönségnek mutogathatják a portékájukat, de ennél kevésbé zavaró módon képtelenség volna pénzt csinálni egy ilyen rendezvényből. Az Alpine-kiállítás apropója például a Renault Alpine Vision tanulmányautó bemutatása volt, amit feltételezem, nem ingyen állíthattak ki. Ha emellé még elhoznak hat, válogatott csodát az ötvenes, hatvanas és hetvenes évekből, nem bánom, sőt, a Visiont is boldogan jártam körbe, hiszen itt a gyepen kicsit más hangulata van, mint egy autószalonon, reflektorok alatt, kordon mögött.

Ahányszor Miurát látok, földbe gyökerezik a lábam. A Miura egy lemezből domborított szexistennő, aki keresztbe lenyelt egy V12-est, és ettől kicsit szétcsúszva piheg a földön. Elcsépelt, de így sem szégyen rajongani érte. Hasonló eset a Countach is, amelyből itt egy jobbkormányos LP400-as áll. Tíz ilyen készült. Közelről igazán megdöbbentő a Countach az Ikarus-lámpáival, elképesztően alacsony tetejével, kezdetleges belterével. Ma ilyet nem lehetne eladni, az tuti, de akkoriban még nem kellett egy sportautóba masszázsülés.

Baj van, mennydörgést hallok a közelből. Hogy ötpercenként váltja egymást a szakadó eső és a trópusi hőség, azon nem lepődöm meg, hiszen Sussexben vagyunk, de a mindenen átható, mérföldekről hallható dübörgésből ősautót sejtek. Hiába van itt a BMW 2002 Hommage, hiszen a BMW századik szülinapját ünnepli, csak egy percre állok meg mellette, hogy megállapítsam, élőben is ritka ronda, köze nincs a 02-eshez. Mennem kell, mert ahol a gépek zakatolnak, ott a helyem.

A füstölgő, olajszagú, láncukat csörgető gépek pedig a paddockban vannak. Ha egyszer nagy leszek és fegyelmezett, és még akkor is kijutok Goodwoodba, ki fogok választani egy sort, és ott töltöm az egész napot. Minden sort valamilyen téma köré rendeznek, és ők együtt mennek fel a pályára, például most ér vissza a Clash of the Titans brigád. A kezdetektől a harmincas évekig, mindenféle megalomán monstrum kapott itt helyet.

Tíz, húsz, közel harminc literes, dörgedelmes motorokból jövő lökéshullámok döngetik a mellkasomat, hangtompító nélküli kipufogókból kilövellő lángcsóvák perzselik arcomat. Nem túlzás, csak a száraz valóság. Miután elült a zaj, barátságos tekintetű bácsik nyitják fel a motorháztetőket, matatnak egy kicsit, gyújtókábelt cserélnek, bilincseket húzogatnak, olyan természetességgel, mintha a Babettájukon cserélnének gyertyát.

De ezek műkincsek, csak itt éppen Mona Lisa nem a távolba réved, hanem hancúrozik a réten, Laokoón meg kiszabadul a kígyók közül. Itt a Napier-Railton, amely képe évekig lógott a szobám falán. Kifúj a kipufogója! Jézusom, milyen csodálatos részletei vannak. Lenyűgözött a többi gép is mellette, mindegyiknek megvan a bája: amelyik csatakos, olajos, azt azért muszáj imádni, amelyik kiglancolt, abban azért érdemes gyönyörködni. De a Napier mestermű, Hattori Hanzo a szamurájkardok között, minden csavarjára biztosító drót fonódik, laprugói rozsdamentes acélból készültek, délceg teste alumíniumból. Ha csak ez lenne itt, már boldog volnék, de öt percet kap, aztán menni kell, mert valahol megint felugatott egy versenymotor.

Állj, állj, ez itt egy Bugatti, és nem egy vacak Veyron, hanem egy nyolchengeres Type 59. Emellett azért mégsem megyünk el. Titokban megérintem a kerekét. Csodálatos gép, ahogy mellette áll az ember, megérti, miért lett legenda a névből. Ilyen elegáns, művészi megoldások, ilyen könnyed vonalak és nyilvánvalóan perfekcionista elméből született részletek semmi máson nincsenek. Mindene alumíniumból készült, amit alumíniumból el lehet készíteni, még az első merev hídja is. Egy tünemény.

Minek az elszíneződött kipufogócsöve dörmög itt a hátam mögött? Ó, egy McLaren MP-Z-XX-12-C-24-R. Adnának neki rendes nevet, akkor meg tudnám jegyezni. Igen, hiába választja el a két gépet úgy nyolcvan év, mindkettőt ugyanazzal a megszállottsággal tervezték, az elérhető legjobb technikát gyúrták beléjük. Van a McLarenből és kortársaiból is bőven, akinek erre fáj a foga, de én úgy vagyok vele, hogy azokat ráérek még nézegetni, hiszen ott a tojáshéj a seggükön. Tudom, egy P1 LM ugyanolyan ritkaság ma, mint 1933-ban egy Bugatti Type 59, de engem utóbbi mozgat jobban.

De most már irány a pálya, lássunk valamit a versenyből is. Éppen a Can-Amek mennek, ezek a gombkerekű játékautók. Hopp, az ott éppen 1500 lóerő volt a Porsche 917/30-ban a Sunoco-reklámmal. Leordítja a hajad.

Emitt, a világ legröhejesebb visszapillantó tükre alatt pedig egy Alfa Romeo Tipo 33, amely azért lehetne testvére a Sunoco-Porschénak, mert ugyanúgy 12-hengeres bokszermotor van benne. Bajnokautó, 1975-ben nyolcból hét versenyt megnyert, főként az aerodinamikának köszönhetően.

Most éppen nagyjából száraz a pálya, így tízből legalább nyolcan nem csak öblögetnek, hanem valóban tempót mennek, ami a ki tudja, milyen gumikon egyáltalán nem kockázatmentes. Nem komoly ez a hegyi verseny, inkább bemutató, de aki ott ül a versenyautóban, és hallja zúgni a tömeget, nehezen tudja visszafogni magát.

Tapsorkán jár a pilótának, aki a Blitzen Benzzel lapjával érkezik, megforog, lefullad, majd kipattan, és megpróbálja bekurblizni. Szürreális jelenet 2016-ban. A pályabírók betolják, beröffen a szörnyeteg, majd megy tovább. A fehér 917-es, az első Can-Am Porsche ki is csúszik, lezúzza a bal első sarkát. Vérzik a szívem, de ez az ára annak, hogy itt ilyen felfoghatatlan műsort kapunk az arcunkba. Majd megcsinálják.

Miután rendbe hozták a pálya szélére rakott biztonsági szalmabálákat, jönnek a raliautók. Dühösen recseg a Stratos Alex Wurz alatt, az őt követő Quattro szuszogása dicső napokat elevenít fel. A kedvencem mégis a Renault 5 Maxi Turbo, amit az a Ragnotti hajt, aki a Hungaroringen is járt, ugyanezzel az autóval. Ledöbbentem, amikor benéztem a motorterébe a paddockban. Ez nem egy himihumi, hátrarakott motorú R5, hanem csodálatos versenytechnika, a galériában van is egy fotó a kinyitott hátsójáról.

Jönnek a driftautók. Ifjabb Vaughn Gittin egy Mustangban érkezik, nagy füsttel, fordos vendéglátóink nagy örömére. Vaughn az amerikai driftbajnokságban megy, a Formula D-ben, ahol talán a legkeményebb mezőny verődött össze kerek e bolygón. Szépen elkeni, ahogy kell, de az igazi rosszfiú Ben Collins, akit fehér bukósisakként ismert meg a világ, mint Stig. Ő egy Ford F-150 Raptorral megforog a csurom vizes pályán, és kissé átrendezi a gyepet pont a fordos tribün előtt. A piruettnek az a vége, hogy bő gázzal, hörgő V8-cal telibe vakolja sárral a Ford reklámtáblát, majd mint aki jól végezte dolgát, eldörmög.

A kivetítőn közben megjelenik Lord March, akit illően fel is konferálnak, egy négyrotoros RX-7 utasülésén. A lord Mad Mike-ot választotta sofőrének, ugyan vigye már fel a hegyre, ha már eljött a világ túloldaláról, Új-Zélandról. Mike-ot nem kell félteni, végtelenül szimpatikus srác, így aztán jó hangulatban menetelnek felfelé, miközben a lord az oldalablakon keresztül néz bele a menetszélbe. A végén még egy villáminterjú, amelyben természetesen övé a megtiszteltetés, hogy Mike Whiddett mellett utazhatott, és ebből a hallatlanul elegáns húzásból egyértelművé válik, hogy nem egy hihetetlen álomban vagyunk, hanem Nagy-Britanniában, ahol mindez valóban megtörténhet.