A road trip az a tevékenység, amikor a személyautóval rendelkező barátunkhoz bekönyörögjük magunkat, hogy elmenjünk biciklizni. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért kell autó a bringázáshoz, de mi Szlovákiába, Rózsahegyre indultunk, ami nem sokkal a síparadicsom, Donovaly után van, Esztergomtól úgy 240 kilométerre. Itt egy elég jó bringaparkot építettek, ugyanis az éles eszű szlovák sípálya üzemeltetők rájöttek, hogy a sípálya nyáron is tud nyereséget termelni, pusztán csak engedni kell a helyi bringásoknak, hogy ösvényeket alakítsanak ki. Itthon egyelőre kevés sípálya adoptálta a gondolatot, meg hát Szlovákia kicsit jobban is áll hegyekkel. Magyarország hegyeihez képest egy szlovák pálya olyan, mintha az ember egy gokartpálya után felhajthatna a Hungaroringre.
A logisztikai rémálom akkor kezdődött, amikor Bence barátom szüleinek Skoda Rapidjába négy kerékpárt és négy embert kellett volna betenni, amivel próbálkozni sem érdemes. A Mazdámat kilőttük, ugyanis a tartó nem jó rá és csak kétüléses, végül Balázs dobta be az mentőötletet: két ember menjen a Skodával, ketten pedig menjünk az apja új Swiftjével.
Neki nincs jogsija, tehát nekem kéne vezetni, ami nem akkora tragédia, elég Swiftet vezettem, amikor a gyárban dolgoztam. Az első félreértés az volt, hogy az új Swift bizony csak Balázséknak új, hiszen bár két napja vették, de az autó 1995-ben hagyta el a Magyar Suzuki Corporation kapuját. Nincs ezzel gond, megbízható, takarékos autó, két ember és két bringa meg úgyis bármibe befér. Ezzel a tudattal indultam hozzá szombat reggel hétre.
Az első sokk akkor ért, amikor megláttam az autót, ugyanis annyira leültették, hogy a lengőkart a hosszabb fűszálak csiklandozták. Az ültetés használhatóságáról sokat elmond, hogy az ordenáré vastag – talán sportmotor? – kipufogódob alját horpadtra verte az út. A gépházetető nem csukódott rendesen, de legalább volt rajta karbonhatású fólia, viszont amikor kinyitottuk, döbbentem, hogy akksi nem járt az autóhoz. Ezt aztán Balázs később hozta, mert egész éjjel töltőn volt. Az autó jellegzetes kusztomizált fícsöre volt még a kalaptartóba szerelt ordenáré méretű és hangminőségű hangfalpár, amely idővel kiszakadt, ezért osb lapokba hajtották bele a csavarjait, hogy benne maradjanak a kalaptartóban. A rádió rendszeresen kijárt a helyéről, de egy műanyag kávéskanállal kitámasztva már úgy-ahogy bent maradt.
Bepakoltunk, és mindenki legnagyobb meglepetésére az akku beépítése után az autó pöccre indult. Idegenkedtem az elindulástól, de úgy voltam vele, hogy most legalább megtudom, mit értenek az ültetésért rajongók az életérzés alatt. A motor élhetetlenül szólt, főleg 2000-es fordulatnál volt olyan hangja, mintha az ember koponyáját egy életlen fúróval fúrnák belülről kifelé. Sokszor csak azért váltottam vissza, hogy ne 2000-et forogjon, mert ott annyira lehetetlenül rezonált össze valami valamivel, hogy nem lehetett elviselni.
Hogy teljes legyen az akusztikai élmény, a műszerfal is olyan hangot adott, mintha egy kisegér szaladgált volna benne, egy olyan jó húszkilós kisegér, és az összes beltéri elem zörgött már akkor is, ha csak egy fogpiszkálón mentünk át. A vezetőoldali ajtó nem nyílt, ezért az első megállónál az ablakon másztam ki, de később rájöttem, hogy a külső kilinccsel nyitható, így elég csak letekerni az ablakot és kiengedni magam. Az ajtó amúgy bő két centit lóg, mellesleg zárt állapotban ki tudtam dugni az ujjamat a kéderek között, emiatt 100-as tempó felett jobban behúzott a szél, mint a kabrió Mazdámban.
Na, nem mintha annyira szerettem volna 100 felett menni vele, mert a futómű tényleg elviselhetetlen volt. Valószínűleg a rugók vágásával érték el a decens csüccsöt, viszont a művelet olyan jól sikerült, hogy megszűnt a rugóút. Ez nem költői túlzás, semmit nem rugózott az autó, azokon az úthibákon, amiken Bence könnyedén áthajtott, mi elemelkedtünk, arról nem beszélve, hogy méterekkel nőtt meg a fékút. A keresztbordák voltak a legnagyobb ellenségeink, hiszen kanyarban az autó hajlamos volt 10-15 centivel arrébb ugrani az ívről. Az életérzés még mindig nincs meg, de legalább tudjuk, hogy életveszélyes.
Elsőre Kéménd környékén rohadtunk le, amikor megálltunk egy benzinkúton, az önindító egy fordulat után kattant megadóan. Szerencsére a benzinkút mellett volt egy gyártelep behajtója, ami pont annyira lejtett, hogy egy ember be tudja lökni a Swiftet, viszonylag hamar indulhattunk tovább. A bringapálya parkolójába már okosan legfelülre álltunk, hiszen az lejt, így még könnyebb begurítani, ha baj lenne. Csodák csodájára itt nem merült le az akksi tíz perc után, mint a benzinkúton, este hatkor simán beröffent a gép.
Legközelebb otthonról alig öt kilométernyire rohadtunk le, amikor megálltunk öt percre egy barátunknál. Szerencsére már alig volt forgalom fél tíz körül, így sikerült viszonylag könnyen belökni. Még meg kellett tankolni a kocsit, hiszen teli tankkal indultunk, ám a szintjelző mutatója épp csak nulla felett állt. Némi számolgatás után rájöttünk, hogy 450 kilométeren sikerült majdnem üresre szívni a tankot, ami 9-10 literes fogyasztást jelent, pedig gondolhatják, mennyire száguldoztunk azzal a futóművel.
A pisztoly viszont 21 liter után kattant, egyszerűen nem fért bele több. Nem értettük a dolgot, viszont a mutató nem volt hajlandó fél tanknál többet mutatni, aztán mire hazaértünk, csak felment telire. Viszont 450 kilométeren 21 liter még így a halál völgyében járva sem rossz. Az élményt persze nem kívánom senkinek, de amúgy igazán jót bringáztunk, minden egyes perc megérte, amikor a kipufogótól szét akart repedni a fejünk, igaz, a gerincünknek határozottan nem tett jót az ültetés. Elfogadó embernek tartom magam, a saját autóm is elég sok kompromisszumot követel, de azt senki nem tudja megmagyarázni, hogy egy ilyen ültetés bármire is jó. Nem, az életérzésre sem.
És a slusszpoén: az autót friss műszakival vette a tulajdonosa.
