Szicília autós termése – 2016.

Oké, megjártuk Szicíliát egytized részben az ötven éves Bianchinával, kilenc tized részben a 43 éves állólámpás Mercivel, de erről már született poszt korábban. A rendes autóbuziknak viszont nyilván feltűnt – nem sokat beszéltem az ottani autókról. Szándékosan. Eredetileg azokat még az utazós posztba szerettem volna betenni, de oly sok fotó összejött, hogy talán még egyetlen külön írásba is sok lesz belőlük most, de megpróbálom.

Szicília, mint a leadben is említettem, nem pont Olaszország. Szegényebb annál, s aki eleget nézte a Polip (La Piovra) című sorozatot, kicsit érti is miért – ahol erős a maffia, ott pár ember gazdag és röhög a többin, a többi szegény és nem érti mi van. Vagy érti, de fél, és nem mer összefogni, hogy változtasson.

Igen, Szicílián nem hemzsegnek úgy a Ferrarik, Lambók, Maseratik, Porsche Panamerák, ritka, csúcskivitelű Alfák és társaik, mint északon. Itt az átlagautó van a központban, a pisztáciazöld és piszkosfehér régi fajta Pandák burjánzása szinte nyomasztó méreteket ölt, de ha a kontinensi részen nem is, de itt simán lát még az ember működő Bambinót, azaz 126-ost. Meg nem működőt is.

Lehet, hogy Olaszország GDP-je magasabb, mint a magyar, de úgy sejtem, ha lenne ilyen kimutatás külön Szicíliára, akkor ott már mi állnánk jobban a méredzkedésben. Ehhez képest Szicílián (is) kisebb az autók átlagéletkora, mint a szomorú magyar, 13 év fölötti adat. Ennek ellenére a mi autóparkunk hamvasan új, istenien karbantartott, tökéletesen szalonállapotú autókból áll az ottanihoz képest.

Soha az életben nem láttam még ennyi gyorskötözővel, szigszalaggal, tűzőgéppel(!) egyben tartott, törött, horpadt, hiányos, pár éves verdát. Ami itt egyszer megsérül – márpedig mivel elég bambán és felelőtlenül vezetnek, ezért gyakori a koccanás – azt soha többé nem javítják ki, vagyis csak annyira, hogy mozgásképes maradjon az autó. Ennek ellenére nem hallottam egyetlen vason fékező, leszakadt kipufogós kocsit a két hét alatt, de kevés volt a füstölős is – a műszaki vizsgán úgy tűnik, ezeket szigorúan veszik.

Engem azonban privát emberként nem érdekel túlzottan semmi, ami a nyolcvanas évek után készült, igazából még azok se túlságosan, az én autóspektrumom valahol a hetvenes évek közepéig bezárólag bezárult. Mármint, amire felkapom a fejemet. Mivel pedig privát nyaraláson voltam, saját pénzen, nem feldolgozóúton, ezért csak azt fotóztam, aminél önkéntelenül a kamera felé moccant a kezem.

Naja, az eredeti Fiat 500. Valószínűleg sehol, még Olaszország szárazföldi testén sem akkora ezeknek az autóknak a sűrűsége, mint itt. Északabbra már láthatóan divatautóként, veterán járműként, életstílus-kiegészítőként használják a jobbára felújított Cinquéket, de itt ezek még horpadtan, szakadtan, lógó elemekkel, foltosra mattulva igazi autóként húzzák a belüket – pedig a legfiatalabb is 42 éves közülük. Persze akadnak gyönyörűre restaurált darabok, tuningolt kocsikat is látni, de nem ezek adják az 500-as szcéna gerincét. Fotóztam egy csomót mindenféle helyzetben, színben, érdemes belekattintani a 41 képes galériába, mert csodás helyeken és állapotokban lehet megfigyelni ezeket a kis járműveket, igazi közegükben.

Teszem hozzá, a legérdekesebb 500-asokat, illetve nagy szívfájdalmamra egy Fantozzi-féle Autobianchi Bianchina Quattropostit még a komp előtt, Civitavecchia felé autózva fotóztam a pályán. Ó, ha nem egy állólámpás Mercedes, hanem a saját Bianchina Panoramicám ablakán át lőhettem volna ezeket a kockákat... Persze ha azzal jövünk, egy fél nappal később jártunk volna azon a szakaszon.

Érdekes volt megfigyelni Capri Leonéban, az első szállásunk melletti, munkagép-bérbeadó szerviz kínálatát. Szűk, kanyargós utcákkal tűzdelt, hegyre épült városka ez, amíg nem láttam ezeket a Piaggio kisteher-alapú (igazából, ha jól látom, Daihatsu HiJetek) gépeket, a mini lánctalpasokat és a többit, el se tudtam képzelni, hogyan dolgoznak arrafelé. Apropó, Palermo mellett, jóval később, azt is megfigyeltem, hogy a cérnányi utcákban hogyan költözködnek az emeleti lakásokból az ottaniak. Van arra is egy tűzoltólétraszerű, futómacskás eszközzel ellátott költöztető-célteherautó. Ismét felhívnám a figyelmüket a galériára.

A legnagyobb veterános fogásom két Lancia Appia volt az Etnára autózás közben, egy kisvárosban. A két kocsi – egyik egy korai szériás, másik egy későbbi – láthatóan régen porosodik az utcán, de a koszt leszámítva szép állapotúak, rozsdamentesek, a belsejük intakt, s még rajtuk van a csodás, elöl pici, hátul négyzet, régi olasz rendszám is – cataniai ráadásul.

Ömlött a nyálam, gondolhatják, hiszen ilyen pici autót szekrény stílusban nyíló ajtókkal nem készített már akkor senki, s ha jól tudom, ezekben szűk hengerszögű, V4-es motor volt már, ami megint csak egy kuriózum. Ezek még évtizedekkel a Fiat-korszak előtti Lanciák, míves alkatrészekkel, ufószerű kezelőszerv-furcsaságokkal, rendes autóbuzi-vágytárgyak.

Szicília mellesleg telis-tele van helyi gyártású, már-már teherautóknak tűnő csettegőkkel. Mind fura, kemény dízel hangon vánszorog, mintha valami túlhúzott Kubota traktormotor lenne bennük (mellesleg lehet, hogy az is van), mind rogyásig túlterhelt, mind horpadt.

Szívem csücske, a 127-es Fiat is előfordul még itt, láttam gyönyörű állapotú, a kedvenc padlizsánkék színemben tündöklő, első szériást, illetve a végletekig lerohadt, utolsó szériás, brazil gyártású dízelt is – nem egyet. Sőt – bár azt nem fotóztam le – négyajtóst is az első 127-es szériából, amit kizárólag a Seat gyártott. Ezen a vonalon értem utol a legszomorúbb találatomat is, az Agrigento régi városrészének aljában, egy fal tövében letámasztott első szériás Huszonhetest. Láthatóan jó állapotban volt, amikor ide letették tíz éve, rajta vannak a krómozott dísztárcsák, kint van a napvédő, de most hajléktalanszállóként működik.

Sportosabb autót csak egyet láttam (bár egy Lancia Fulvia elsuhant szemben az autópályán), egy Fiat X 1/9-est Trapaniban. Valami régebbi autókkal foglalkozó szerviz előtt állt egy rettenetesen horpadt Fiat 500 társaságában – római, hetvenes évek végi, narancssárga betűs, fekete alapú rendszámmal. Nyammm.

Piaggio Apék a hatvanas évektől a legújabbakig vasvillán hányható mennyiségben vannak jelen, fel is tartják a forgalmat rendesen. De a teherautókínálat csúcsa nekem még az Iveco előtti korszakból származó, nagy, szivattyús Fiat-teherautó volt. Hogy ezek mennyire jól néztek ki, azzal a hatalmas, paralelogrammás emblémával az orrukon... Azt ugye tudják, hogy egy nagyjából minimum negyvenéves teherkocsi ez, napi szolgálatban? A hely Trapani, épp egy strand ciszternáját ürítik vele. Vagy valami hasonló.

Szintén trapanii lelet volt a Citroen DS. Ez az autó bármilyen közegben, bármilyen országban megállítja a járókelőket, ez a sötétkék példány pedig úgy nyújtózkodott a Favignana szigetre vivő kompok melletti parkolóban, mintha övé lenne az egész kikötő. Lehet, hogy tényleg a tulajdonosáé volt...

Kattintsanak csak, jópofa dolgokat látnak. Sajnos a kommentelhetőséget lekapcsoltam, mert szabadságon vagyok, nem lesz módom kezelni a szövegfolyamot, abból meg mindig baj lesz, ha nem néz rá a gazdi. Remélem, a képek kárpótolnak mindenkit, még ha néhány autóból készült is és kicsit életlen.