Önmagában nem a döntést volt nehéz meghozni, az meglepően könnyű. A dolog legnehezebb része az volt, hogy elfogadjam a tényt: ezt meg kell lépnem. Amikor ezzel úgy nagyjából kiegyeztem, onnantól kezdve már ment minden a maga útján. Október elsejétől kilépek a Totalcar.hu napi munkafolyamából, sok-sok év után.
Ez azonban nem egy búcsúposzt, hiszen alapvetően egy pillanatig sem gondolom úgy, hogy bárkitől búcsúznom kéne. Egyrészt nem vagyok egy érzelgős ember, sok munkahelyem volt már és pontosan tudom, hogy ez az élet rendje, elég önfejű vagyok ahhoz, hogy tartsam magam az elveimhez/terveimhez, így gyakorlatilag sikerült valamilyen szinten mindig előre lépnem. Ennek ellenére a lendület megakadt akkor, amikor hosszú masszírozás után idejöttem belsősnek (talán nyolc évvel ezelőtt?). Sosem dolgoztam ennyit egy helyen és ez leginkább annak köszönhető, hogy jól éreztem magam itt, jó arcokkal voltam körülvéve és egy olyan kreatív, buzgó, inspiratív közegen osztozhattam hasonszőrű hülyékkel, amilyet mindig is kívántam. Rengeteget tanultam és olyan embereket ismerhettem meg, akiket a mai napig a barátaimnak tartok és fogok azok után is, hogy az asztalomat üresen hagyom vasárnap este. És mivel a barátaimmal nem csak a hobbim, hanem az autók és az autózás iránti szeretet is összeköt, ezért – természetesen – munkaidőn kívül is rengeteget lógtunk együtt és fogunk is még.
Persze az évek alatt sok minden megváltozott. Arcok jöttek-mentek és formálódott-változott minden. Hol jó irányba, hol rossz felé, de ha beálltam e mögé a szekér mögé, akkor toltam becsülettel és erővel, mindig előre, amennyire csak lehetett és az utolsó pillanatig. Talán sikerült egy kicsit megőrizni a tüzet és a szellemiséget, amely miatt annak idején vigyorogva léptem be az ajtón Serpico-szerelésben Újpesten és hallgattam meg Winkler első fontos tanácsát: itt nem kell totalcarul írni, itt saját magad add.
Meg is próbáltam. Azt, hogy ez mennyire sikerült (vagy mennyire nem) majd eldöntik az olvasók, akik bele-belefutnak egy-egy cikkembe az internet örök archívumában. Ja, igen, ehhez a poszthoz sem rakok sok képet, hiszen mit tegyek ide? Ott van minden a neten, rá lehet guglizni és kész.
Sosem voltam egy PC figura és sosem akartam az lenni, mert ezt az egész, hatalmas politikailag korrekt-mániát csak azok tudják élni igazán, akik fosnak kimondani saját véleményüket és inkább bújnak a hiper-semleges és jópofa, simulékony vagy szervilis arc mögé, pedig belül ugyanúgy törnek pálcát, mint bárki más. Szerintem nincs olyan, hogy PC, egyszerre nem lehet minden jó és korrekt anélkül, hogy valakinek ne lépnénk a tyúkszemére és a világot sosem a PC-csávók vitték előre, ezt elég nehéz elfogadni, de ettől még így van. Aki vitatkozni akar ezzel, az megteheti alul, a kommentdobozban - ha van hozzá kedve - de meghatni nem fog, mert önfejű ember vagyok, hívjanak parasztnak, pont nem érdekel.
Hogy miért megyek el? Itt nyilván jöhetne a corporate bullshit a közös megegyezésről meg az új kihívásokról, plusz a blablabla, de erről szó sincs. Sajnálom, de annyi becsület azért van bennem, hogy a kizárólag a Totalcarra és rám tartozó dolgokat nem fogom kiteregetni ide, egyszerűen nem illik és nem is tartozik senkire, mert minek?
Vannak ezek között az emberek között igazi barátaim, nem szeretném, ha bármi visszaszállna rájuk, plusz ugye nem haragban válunk el, nem csapom be magam után hangosan a kajütajtót ezen a hajón. Továbbra is maradok a közelben.
Legalábbis ebben maradtunk most. Nem volt mindenki boldog, de ez egy ilyen történet, senki sem pótolhatatlan, pláne én nem. Elmúlt sok év, sok hétvége és ahogy Winkler mondta – mintegy végszóként, amikor két cigaretta között elmondtam neki - ...de legalább jól szórakoztunk. És így is van. Jól szórakoztunk. Vezettem Forma-1-es autót a Hungaroringen, millió mást mindenhol a világban, randalíroztunk puccos szállodákban és a bolygó legszebb versenypályáin toltam ki a legmenőbb verdák szemét. Persze ettől azért igyekszem majd nem elszakadni, mert nem akarok és nem is lehet.
Nyilván egy ilyen dolog messze nem egyszerű és nem is hirtelen. Ez a történet régen kezdődött és több összetevős, hiszen van emberi, elvi és anyagi oldala is, a végeredményen ez mit sem változtat: nem ide fogok már bejárni a munkahelyemre.
A továbbiakban csodaszép, régi autókat támasztunk majd fel közösen a barátaimmal és gyógyítjuk a beteges újakat. Remek kihívás egy erősen motivált, céltudatos kis csapatban, rengeteg szívással, de ha ettől megijednék, akkor most elmehetnék a sarokba sírni, azt pedig nem szoktam. Ennyi év alatt azért elég sok mindent összehoztunk már a Totalcarral közösen, amire senki nem tett volna egy lyukas garast sem és lám, csak jó volt.
Eltűnni nem fogok, hiszen hébe-hóba (jó eséllyel) benézek majd ide egy-egy cikk vagy Égéstér erejéig, nem beszélve a közös rendezvényeinkről és az ország legjobb autós műsoráról, amelyben azért még benne vagyok egy darabig. Amolyan side-projectként pedig körvonalazódik egy másik képernyős dolog is, elég punk lesz szerintem, meglátjuk.
Ja, elejét véve a hülye pletykáknak: nem, nem rúgtak ki, magam döntöttem így. Nem, nem vagyok sem beteg sem hülye, a Totalcar pedig még mindig a legjobb hely, ahol autós újságíró dolgozhat Magyarországon. Nem, továbbra sem tudok vezetni és igen, továbbra sem fogok megváltozni és ha őszintén kérdeznek, akkor őszintén válaszolok. Több szálacska is ideköt még és egyelőre úgy néz ki, hogy fog a jövőben is, aztán meglátjuk, mennyire fér bele egy grunge-zenén nevelkedett, öregedő, nehezen vállalható arc ebbe a koncepcióba. Annak pedig, akiben felmerülne az, hogy kiégtem csak annyit üzenek, hogy égtem a faszt.
Soha nem volt bennem ennyi tettvágy és energia, mint most. Ugyanúgy autózom, ugyanúgy csinálom, megyünk, csapatjuk és toljuk ezerrel a cimbikkel, talán egyszer összefutunk majd valahol, de amíg bírom, addig nem veszem el a gázt, mert élek és élvezem is mindezt, még akkor is, ha másoknak ezt nem veszi be a gyomra. Legyetek jók, autózzatok sokat örömből is, tartsatok össze és szeressétek ezeket az idejétmúlt izéket, mert részesei lehettek egy csodálatos korszak utolsó felvonásának, ez a grande finale, ne maradjatok ki belőle. És bár - amitől Charlie Brown is félt - egy nap meghalunk, de az összes többin meg nem.
Én pedig kösz, jól vagyok és megígérhetem mindenkinek, aki szeret vagy utál, hogy már nem leszek más. Maradok Pista a hegyről, aki beveri egyből.
