Ennél gyorsabb gépet ember nem épített

Sok dologért lehet gyűlölni a hidegháborút, de az tagadhatatlan, hogy nélküle a technika nem tartana ma ott, ahol, hiszen számtalan műszaki fejlesztést és technológiát ez az őrült, túlpörgetett időszak termelt ki. Két inkubátora volt a fejlődésnek, az egyik az űrverseny, a másik pedig a vele rengeteg dologban osztozó hadiipar. Épp ezért többször foglalkoztunk a repüléssel, a Blackbird, a Valkyrie és az X-1 is emlékezetes gép maradt, hiszen gyorsak voltak és a bennük lévő mérnöki tudás mindig az adott korszak csúcsát képviselte.

A sebesség mind a két felhasználásnak lételeme, hiszen ha kémrepülőt küldünk egy másik kontinens fölé vagy a föld légkörét akarjuk elhagyni, gyors gépekre van szükségünk. Egy-egy új részegységet a levegőben tesztelni elég költséges, ezért létrehozták a Holloman High Speed Test Tracket. Hangzatos neve ellenére ez tulajdonképpen egy sínpár, amely a Holloman légibázison fekszik Új-Mexikó Alomogordo városától nyugatra. Itt az időjárás elég csapadékmentes, így az év nagy részében működhet a pálya.

Ez azért jött létre, hogy nagy sebességgel mozgó tárgyakat vizsgálhassanak anélkül, hogy repülni kéne. Mire egy repülő először felemelkedik, irdatlan pénzeket emészt fel, ezért lehetőség szerint a fedélzeti rendszereket és egyéb részegységeket nem árt a földön kipróbálni. És erre jó a Holloman tesztpálya, vagyis a sínekre erősített csúszkákon egy szán csúszik, amelyre különböző rakétahajtóműveket szerelnek, függően attól, hogy milyen sebességgel kell kísérletezni. Próbáltak már itt ki fegyvereket, katapultokat, védelmi eszközöket, de olyan képet is találni a neten, ahol egy F-22-es törzsének első harmadát rakták fel a szánra. Még arra is képesek, hogy esőt szimuláljanak a hangsebesség többszörösével haladó eszközöknek.

A pálya 1949 augusztusában nyílt meg és napjainkig több mint tizenkétezer kísérletet hajtottak végre. És ebbe beletartozik az is, amikor 2003 áprilisában felállították a világrekordot, vagyis a valaha ember által épített, önerejéből legnagyobb sebességre képes gép rekordját. Leírva is hihetetlen, de 10385 kilométeres tempóig gyorsult egy négylépcsős Super Roadrunner típusú rakétahajtóművel szerelt szán. Ahhoz, hogy ezt a félelmetes tempót elérhessék, a pálya első 5 kilométerén a szerelvény egy héliummal töltött csőben gyorsult, kihasználva a kisebb sűrűségű gáz kisebb közegellenállását. Ember természetesen nem ült benne, ekkora gyorsulás valószínűleg végérvényesen átrendezte volna a belső szerveket. Hogy mivel kísérleteztek, az titokban maradt, csupán annyi tudható, hogy egy 87 kilós rakományt vitt magával. Valószínűleg nem cementes zsákokkal rakták meg.

Amikor a pályát megnyitották, mindössze egy kilométer hosszú volt, mára már 16 kilométeren lehet játszani. A másik emlékezetes esemény, ami a pályához kötődik, John Stapp hadnagy rekordja. A negyvenes évek végétől kezdve emberekkel végzett kísérletek sorozatait hajtották végre, melyek azt vizsgálták, hogy az egyre gyorsuló repülőgépekben baleset esetén, hogy úszhatja meg a pilóta a legkevesebb sérüléssel. Már akkor sem a sebesség ölt, hanem hirtelen megállás, ezért azzal kezdtek kísérletezni, hogy milyen üléspozícióban, hogyan élhető túl az extrém lassulás.

Stapp nem volt halvérű kutató, 29 alkalommal saját magát szíjazta a rakétaszánra. Az utolsó alkalommal, 1954 december 10-én két rekordot is felállított: egyrészt ő lett a leggyorsabb ember a földön, 1017-es tempóig gyorsult, de ami sokkal durvább, hogy amikor a szerelvényt megállították, Stapp testére 46,2 g hatott. Ez a legnagyobb erőhatás, amit valaki úgy szenvedett el, hogy ez volt a szándéka, nem pedig baleset történt. Csak a viszonyítás kedvéért: lassulás legdurvább pillanatában akkora erő hatott a hadnagy testére, mintha 200-zal egy falnak hajtott volna autóval. A szán alig öt másodperc alatt érte el a csúcssebességét és mindössze 1,5 másodperc alatt lassult nullára. Annak ellenére, hogy Stapp több bordája is eltört és ideiglenesen megvakult, a kísérlet sikeresen zárult, ugyanis az új hám, amit a pilóta testét fogta, jóval tovább maradt biztonságos, mint elődje, amely 17 g-s lassulásig volt használható. A megállásról a pálya végén egy vizes fék gondoskodott. A két sín között egy hosszú kádat vízzel töltöttek fel, míg a szán elejéről egy cső lógott le, és az ebbe beáramló víz a egy T elágazás után két irányba, vaskos sugarakban távozott. Stapp amellett, hogy számtalan kutatásban vett részt az űr és katonai repülés emberi testre gyakorolt hatását vizsgálva, megalkotta Murphy törvényét is, miszerint, Ami elromolhat, az el is fog romlani. (2:50-nél a lassulás)

Eli Beeding története is kapcsolódik a pályához. Ő a légierőnél szolgált kapitányi beosztásban és részt vett a kísérletekben önkéntesként és néhány hónapig viselhette a a legnagyobb túlélt g erő világrekordját is. 1958 a már emlegetett John Stapp felügyelete alatt egy viszonylag lassú tesztet végeztek az egyik rövidebbik pályán, 56 km/órás tempóról kellett egy tized másodperc alatt megállnia, alig több, mint 30 centiméteren. A tervek szerint Beeding testére 40 g-nek kellett volna hatnia, de a mellkasán lévő szenzor 82,6 g-t regisztrált, Beeding pedig elájult. Tíz perccel később tért magához és azonnal hőssé avanzsált, még a rekordok könyvébe is bekerült. Az csak később derült ki, hogy a mellkas szenzor hibás értéket mutatott a csontok rugalmassága miatt, valójában csak 40,4 g hatott rá. (0:47-nél Beeding becsapódása)

A pálya a mai napig működik és az üzemeltetőknek van humorérzéke: a pálya szélén tábla figyelmeztet a sebességkorlátozásra, de csak ennyi áll rajta: Mach 10. Arról nincs hír, hogy elérték volna a hangsebesség tízszeresét, bár az is lehet, hogy csak nem akarják világgá kürtölni.