Gyerekkoromban kaptam – talán a nagybátyámtól – egy Liener-féle Autótípusok könyvet, tekintettel az amúgy is elhatalmasodott, gyógyíthatatlan autóbuzériámra. Az 58-as kiadású kötet jellegzetes képviselője a kommunizmusban előforduló hiánypótló kiadványoknak: egyszerre próbált típuskönyvként adatokkal szolgálni a korszak járműveiről, és felvillantani mindent, ami az autók világában érdekes, a versenyautóktól a legkisebb járművekig. Ott találkoztam először ezzel a névvel: Brütsch. Egy apró háromkerekűt jelölt a név, amit még a szerző sem mert autónak nevezni, inkább a motorizált oldalkocsiként írta körül.
Az 50-es években nagy divat volt mindenféle kisegítő járművet - az akkori szóhasználat szerint törpeautót - építeni. Még itthon is próbálkoztak vele, Németországban pedig tucatnyi típust kínáltak a személyautók olcsóbb alternatívájaként. A Messerschmitt, a Heinkel és a BMW nagyobb szériában készített ilyen motorkerékpár-motoros járműveket. Ebben a közegben jött létre az Egon Brütsch Fahrzeugbau nevű vállalkozás is, amely más üzleti modellel próbálkozott, mint a tőkeerősebb cégek. Egész kis sorozatban készített törpeautókat, abban a reményben, hogy egy komolyabb befektető majd megvásárolja a licencet.
A Liener-könyvben is egy ilyen kísérleti szerzet látható, a Rollera nevű. Ám a minap, amikor két hír közti lazításként a halvány emlékkép nyomán elkezdtem keresgélni a kis háromkerekű nyomait a neten, kiderült, hogy nem ez a modell volt a Brütsch kínálat igazi sztárja. Az egy még apróbb és egyszerűbb szerzet, a Mopetta. És egyben ez a német humorérzék egyik legfényesebb bizonyítéka, amellyel valaha is találkoztam.
A Mopettát is afféle demó-járműnek tervezték 1956-ban, és ez lett az a modell, amellyel majdnem be is jött az elképzelés. A városi legenda szerint Georg von Opel, Adam Opel unokája, aki akkortájt autókereskedelemmel foglalkozott, megvette a terveket azzal a céllal, hogy az egykori Horex motorkerékpár-gyárban megszervezze a tömeggyártást. Végül azonban csak a prospektusok készültek el a bevezető kampányhoz. A Brütschnél időközben összeraktak néhányat – egyes források szerint 14, mások szerint 15 – amelyek közül úgy öt maradt fenn. Ma már megfizethetetlen egy-egy eredeti példány, pedig ijesztően egyszerű szerkezetről van szó.
Felépítésében leginkább a mai robogókra emlékeztet: egyszerű, csövekből hegesztett alvázra került az üvegszál-erősítésű műanyag karosszéria, illetve az 50 köbcentis motor és a vele egybeépített háromfokozatú váltó. Az egyszemélyes járgánynak átlátszó nejlonteteje is volt, alig komolyabb egy esőkabátnál, és a 3 lóerős motorral állítólag elérhette a hajmeresztő 45 km/h-s sebességet is. A hajmeresztő kifejezést nem hatásvadászatnak szánom: a kipufogócsövek magasságában pattogni egy ilyen kiskerekű, a legminimálisabb biztonságot sem nyújtó eszközben, az az én fogalmaim szerint legfeljebb az első néhány méteren vicces. A Mopetta legnagyobb vonzereje kétségtelenül a fogyasztása lehetett a maga idejében: 2-2,5 liter benzinnel tehetett meg száz kilométert.
A Mopetta végül a gyártó céggel együtt tűnt el 1958-ban, és a törpeautók divatja nem sokkal élte túl: az 1960-as évek elejére teljesen kiszorultak az olyan kicsi és olcsó, de már majdnem valódi autó benyomását keltő járművekkel szemben, mint a Fiat 500, az NSU Prinz vagy a Mini.
Jó eséllyel nem csak bennem fakadt fel a perverz vágy egy ilyen segédmotoros oldalkocsinak tűnő készség iránt, mert az évtizedek során több működőképes replika is készült. Igaz, ezek sem gyakoriak, átszámítva úgy négymillió forintért láttam egyet valahol, így nincs rá sok esély, hogy valaha akár csak a közelébe jussak egy ilyen járműnek. Viszont ha látok egyet akár csak képen, vagy eszembe jut, elfog a vidámság – ezt az érzést pedig szívesen megosztom.
