Mindenkinél gyorsabban
Egy autógyártónak nem kell annál hatásosabb marketing, mint amikor a versenyautója megnyer egy híres futamot. Indianapolis 500, Le Mans, Bathurst, sokáig lehetne sorolni, de ha elhoznak egy kupát egy rangos versenyről, azt utána véres kardként hordozhatják körbe, bizonyítva a mérnökök rátermettségét. Hogy mennyi jut el ebből az utcára, az más kérdés, de vajon mit tehet egy gyártó, ha nincs pénze egy versenyistállóra?
Például felállít egy sebességrekordot. A nyolcvanas évek végén az Oldsmobile egyet jelentett apád kocsijával, mivel a fiatalok látóköréből teljesen eltűnt a márka. Kevés rosszabb dolog történhet egy gyártóval, mint hogy elöregszik a vásárlóközönsége, ez érthető okokból egyenes utat jelent a csőd felé. Pont kapóra jött tehát a General Motors friss fejlesztésű motorja, a Quad-4, aminek kellett volna egy jó reklám. Ez egy 2,3 literes négyhengeres volt, 160 lóerővel, amit a hathengeres motorok helyére szánt a GM a közepes méretű négyajtósaiba.
A GM fejesei hatalmas potenciált sejtettek a motorban, ezért azt találták ki, hogy sebességrekordot állítanak fel a köré tervezett autóval. Az ilyen autóknál az egyik legfontosabb, hogy a lehető legáramvonalasabb legyen, ezért a tervezésre felkérték azt az Ed Welburnt, aki később egészen a GM Design észak-amerikai részlegének igazgatói székéig vitte. A kész Aerotech még ma is űrhajónak hat, de 1987-ben egyenesen olyan lehetett, mintha egy másik dimenzióból ugrott volna át, minimum fénysebességgel.
A motort turbósították, egyből két változata is készült: a négyhengeres egy feltöltővel 900 lóerőt tudott, a kettővel pedig félelmetes 1000-et. Oké, hogy a marketing volt a cél, de kíváncsi lennék, hogy mi maradt az eredeti motorból - nem tűnik valószínűnek, hogy a hengertömbön túl bármit is megtartottak volna. Érdemes egy kicsit ízlelgetni: 2,3 literes motorból 900 lóerő, ez közel olyan brutális, mint pár évvel korábban a Brabham BT52 BMW motorja. Az Aerotech röntgenrajzán jól látszik, hogy a töltőlevegő-hűtő több helyet foglalt mint maga a motor, belegondolni is félelmetes, hogy mi történhetett, amikor megjött a töltőnyomás.
Az autó maga egy March 84C volt, ezt a Indycar sorozatban használták, a váz szénszálas műanyagból készült és nyitott kerekű versenyautóként Indianapolis 500-at is nyertek vele. Erre húzták rá az áramvonalas testet, és csak hármat építettek: egyet hosszú hátsó résszel, kettőt pedig röviddel. Érdekes, hogy az eredeti versenyautó pilótafülkéjét nem építették egybe a kasznival, a fülke pereme és a kaszni között arasznyi hézag volt. Azért, hogy nagy sebességnél is stabil maradjon, állítható alsó paneleket terveztek alá, amivel variálni tudták a szívóhatást az első és a hátsó tengelyen. A pilótafülke is végtelenül modernnek számított, egyrészt mert az F-16-os vadászgépről mintázták, és még egy plexire vetített kijelző – HUD – is jutott bele.
Megvolt az ütőképes autó, már csak egy pilóta kellett, és kevés jobb választás lehetett volna, mint A. J. Foyt. Alanyi jogon legenda és többszörös Indianapolis 500-győztes, aki 1967-ben megmutatta, hogy szükség esetén nem csak balra tud kanyarodni, hiszen megnyerte a Le Mans-i 24 órás futamot. A rekorddöntésre 1987 augusztusában került sor a texasi Fort Stockton mellett. Ha már ott volt, Foyt beállított egy zárt pályás rekordot 413 km/órás tempóval, és repülőrajttal egy mérföldön 447-et ment, de 466-ot is mértek az egyik kísérlet során. A probléma utóbbival az volt, hogy a rekord érvényességéhez ezt meg kell ismételni egy órán belül az ellenkező irányba is, majd átlagolják a két futam tempóját, így jön ki végleges érték, de végül nem sikerült megismételni.
Felfoghatatlan tempó, de könnyelműség lenne azt hinni, hogy elég volt csak a lehető legáramvonalasabb kaszniba beépíteni a legerősebb motort. Ebben a műfajban minden a kompromisszumokról szól, mert hiába hegyezik a határig a motort, emiatt előfordulhat, hogy nem bírja ki még a futamot sem. Hasonló a helyzet a kasznival: lehet, hogy elég áramvonalas, de ha nem keletkezik kellő leszorítóerő, az tragikus balesethez vezethet, ha viszont túl sok, az növeli a légellenállást, nem gyorsul fel eléggé az autó.
Öt évvel később, 1992 decemberében az Aerotech visszatért Fort Stockton mellé, a cél ismét egy új motor megvillantása volt. Az Aurora fantázianevű négyliteres V8-as a Cadillac Northstar motorján alapult, és széria közeli állapotban építették be a turbós négyhengeresek helyére, csupán a szívóoldalon és a kipufogón módosítottak, valamint más vezérműtengelyeket használtak. Ugyan pontos adat nincs a teljesítményről, de az utcai Oldsmobile Aurora szedánban 250 lóerőt tudott az L47 kódjelű motor.
A turbós elődhöz képest ez meglepően kevésnek hat, de teljesen más volt a cél: hosszú távú sebességrekordokat akartak felállítani az Aurorával, vagyis minél nagyobb távon kellett a lehető legmagasabb átlagsebességet elérni. A kasznit csak apró részleteiben alakították át a feladathoz: például lámpák kerültek rá, hiszen éjszaka is hajtani kellett. Itt látszik amúgy, mennyire elképesztően modernnek hatott az Aerotech formája, ugyanis az űrhajószerű kaszni orrába hagyományos foncsorok kerültek, igazán el is ütnek tőle.
Az autóval végül 47 hosszú távú rekordot állítottak fel a körpályán, például 10 ezer kilométeres távon 273-as átlagot értek el, 25 ezren pedig 254 km/óráig jutott az Oldsmobile csapata. A rekordok felállítása után az autókat még elvitték néhány szakmai kiállításra, majd egy raktárba kerültek. Az Oldsmobile-t 2004-ben beszántották, szinte még az Aerotech-en dolgozó szakemberek is elfelejtették az autót. Welburn 2010-ben látta ismét, amikor a GM egyik tervezőirodájában egy csapat alacsony légellenállású autón dolgozott, és inspirációként kitűztek a falra egy képet az Aerotechről.
Welburn ekkor jött rá, hogy valójában sosem vezette az autót. Foyt, hosszú távú versenyzők, mérnökök mind ültek benne, de neki valahogy sosem sikerült. Még abban az évben sikerült ezen változtatni, Milford mellett meghajthatta azt, amit tulajdonképpen ő tervezett. Emlékiratai szerint hiába volt majdnem széria a motor, a fojtás nélküli kipufogón keresztül brutálisan üvöltött. Welburn balszerencséjére az évtizedek óta leállított autóval mindössze 100 km/óráig gyorsulhatott, de egy interjúban azt mondta, hogy már itt is érezni lehetett, mennyire szürreális a gyorsulása és mennyire nem tűnik vele kihívásnak akármekkora sebesség elérése.
Néhány napja feltűnt egy hirdetés a Craiglisten, ebben 3,5 millió dollárért hirdetnek egy állítólagos negyedik autót. A képek alapján egy mérsékelten leütött állapotú Aerotechről van szó, az egyik rövid farkú változatról, de egy vélhetően a fejlesztésnél használt makett is látszik az egyik képen. Hogy ügyes médiahekk, vagy valós autóról van-e szó, nem tudni, mindenesetre a hirdetés eltűnt.