Nyilván mindenkivel megesik az ilyen, nem akarom nagyon túltárgyalni - ott ülsz reggel óta a gép előtt, vered a billentyűket, valahogy végre elkerekíted a szöveg végét, megolvasod egyszer, megolvasod kétszer, nem látsz több hibát, a szövegellenőrző sem, sóhajtasz hát és beemeled a szövegblokkokat a cikkszerkesztőbe. A többi már az olvasók dolga lesz. Kibotorkálsz a konyhába, lefőzöd az aznapi harmadik kávédat, visszahozod, lehuppansz a székre. Agyad üresre lúgozva, ujjaid bizseregnek, ülőgumóid matricává lapultak a farcsontodon, lapozgatni kezdesz hát a hahuban, más ilyenkor nem segít.
Ma épp perverz hangulatban vagy meg bele kéne fogni a következő cikkbe is, tehát a szokásos bármitől 1976-ig határ helyett most bármitől 1960-ra húzod le a záró évet. Ott már biztosan kevés lesz az autó, csodás rozsdatörmelékek, egyedinek, ritkának és óriási csodának árult, instant kávé állagúvá porladt tömegcikkek peregnek majd a pixeleken, de akkor is - hátha mégis akad valami érdekes.
Beüt, bingó! Ez az, amire nem készültél, mintha a gyerekkori szerelmedet látnád viszont egy régi Playboy-kiadás centerfoldjaként. Tízezer volt radíroz bele az agyba, a látvány a váratlanság miatt teljesen felkészületlenül ér, nem volt bekapcsolva az elektromágneses védőburok. A leggyerekkoribb, legmélyebbre elásott emlékeidbe nyúl a hirdetés. Nem is maga az autó az érdekes itt. Hanem a plakett.
Egy CA-s rendszámú kocsi szerepel a fotókon.
Igen, a legelső háború utáni magánrendszám - ha nem számítjuk az ötvenes évek kivételezett autóhasználóit.
Aki olyan, lassanként már lejáró szavatosságú csávó, mint én vagyok az ötven évemmel - gondolok itt kis malíciával a mostani negyvenegynéhány és jóindulattal a hatvanhoz közeledő bagázsra egyaránt - az akkoriban volt kis-, nagygyerek vagy kamasz, amikor amikor a Keménykalap és krumpliorrban Kovács Krisztián még egy játszótér sarkába ledobott Pobjeda tetején tartotta a cirkusz alakulógyűlését. Nos, akkor ilyen CA-s (és CB-s) rendszámú autók hébe-hóba még futkostak az utcákon. Azaz - jobbára porladva ácsorogtak, levéllel és koromporral lepve valamelyik külvárosi kertben, mi meg kéjes izgalommal kukucskáltunk be rájuk a kerítéslécek között, amíg el nem zavart valamelyik durva hangú házlakó.
A CA-s, de kicsit még a CB-s rendszámnak is valami egészen furcsa mélyperverziója volt. Az olyan volt az Elmondhatatlanul Régi Kocsi, az én korosztályom Harry Potter-világa. Titokzatos, kicsit ijesztő (mert anyukád óvot attól, hogy közel menj az olyanhoz, hátha rádesik valami belőle és vérmérgezést kapsz) tárgy, a tulajdonos pedig egész biztos valami gödörben élő, mécses mellett alkimista könyveket olvasó, kétszáz éves dervis, esetleg valami álcázott földönkívüli lehetett. Csakis.
A CA-s (és CB-s) kocsik a hetvenes évek elejére szinte már kivétel nélkül átalakított lámpákkal, tákolt kipufogókkal, ecsettel lefestegetve, ronggyá mállott, abroszanyaggal takargatott belső térrel, a külvárosi sufniesztergályosnál már a negyedik himi-humi generálon átesett, valamilyen újabb szociautóból pótolt dugattyúval, házilag öntött csapágyakkal, rettenetesen füstölő motorral, borzalmas fogaskerék-darálás kíséretében vonszolták ementáli-testüket a forgalomban - általában gyökkettővel.
Amikor valaki ma szörnyülködik, hogy a festőlegények micsoda szakadt, csupahorpadt, törött fényszórós, rozsdaette Astrákkal és Lanosokkal járkálnak, nem tudja, mi is az igazi autószörny. A gyerekkorom CA-s (és CB-s) kocsiján a gumi simább volt, mint a kockakő felülete, amin csúszkált, kilincsei lógtak, felszegecselt és kifúrt sarokvas-párba fűzött Tuto pléhlakat jelképezte rajta a központi zárat, lámpái fényét egy izgatottabb szentjánosbogár-raj simán elhalványította, üvegeit sziló, még inkább ablakgitt tartotta helyben, motorját viszont a csúzos tulajdonos bácsi is be tudta kurblizni két ujjal, amikor lefulladt a pirosnál, annyira nem volt már benne kompresszió. Azok az autók nemhogy álmodni nem tudnának ma arról, hogy átmenjenek egy bármennyire is megkent vizsgán, de ha meglátná őket a rendőr a forgalomban, még a TEK-et is rájuk hívná. Mai ésszel elképzelhetetlen trágyadombok voltak. Ennek ellenére, vagy talán pont emiatt volt bennük valami sejtelmes romantika, valami eszeveszett hősiesség, amit egyetlen mai vén szarból nem érzek kisugározni.
És még volt valami ezekkel a CA-s (és CB-s) rendszámokkal. Az én (plusz-mínusz tíz év) generációm ugyanis fejből nyomta, hogy az 58' utáni, 69'-ig tartó autók CA-CZ rendszámokkal futottak (lásd az Autófília idevágó cikkét), 70'-ben jött az IB (IA sosem volt, figyeltek arra talán, nehogy megalázzák a tulajdonosokat), az IZ-nél, '74' közepén futottak ki, aztán jött az U-s széria (UB-vel indulva, 1974-76), a Z (1974-78, ZY-nal befejezve), majd a P (1978-79), a T (1980-82), K (1982-84), G (1985-86), D (1987-89), a rendszerváltás éveiben a J (1989-90), majd a három betű-három szám előtt utolsó rúgásként a dupla rendszámok, a DD, EE, FF, GG és a többi, egészen 1990 közepéig.
Ha tehát akkor láttunk egy autót, arról elég jól meg tudtuk mondani, hogy mikori (az 1964-1990-ig szinte azonos formában gyártott Trabant 601, az 1966-1989-ig szintén nem sok változtatást megélő Wartburg és az 1971-től a végtelenig készülő kereklámpás Zsiga korszakában nagyon nem volt ez mindegy). Persze, volt hogy átrendszámoztak autókat, mert elveszett, vagy levették, de ilyen kocsi kevés futott. Láttam azért I-s rendszámmal szivar Audi 100-ast (gondolom, egy korai 100-as papírjaira kasznicserét csináltak), s U-s rendszámmal Ford Sierrát is később (ott is nyilván kasznicsere volt valami Taunus-alapra), de ezek tényleg nem számítottak.
A CA-s (és CB-s) rendszámban viszont az volt az érdekes, hogy beazonosíthatatlan volt bárminek a kora, amin rajta fityegett. 1958-ig magánember nem tarthatott magánautót a háború utáni Magyarországon. A háború után, ami autó maradt a harmincas évekből, azt mind elkobozta az állam, s borzalmas állami karbantartási módszerek mellett a mindenféle csinovnyikok addig használták azokat, amíg szét nem dőltek. Néhány ilyen régi csotrogányt meg lapra szerelve elrejtettek padlásokon, kutakban, befalazták az alkatrészeiket, várva a jobb időket. Amikor aztán újra engedélyezték az autótartást, ezek a förtelmek szivárogtak elő a különféle lyukakból, kerültek árverésre az állami telepeken (egy mai autóbontóban szalonállapotú kocsik vannak azokhoz képest), no meg az '56-os magyarok gazdagabbikjai elkezdték hazaküldözgetni a kint sebtében megvett, első kocsijaikat.
Sejthető, hogy a CA (és a CB) széria hamar elfogyott, mert egy egész nemzet próbált meg hirtelen BÁRMIVEL autózni, amivel egyáltalán lehetett. Mi, kis purdék tizenévvel később csak azt láttuk, hogy ez a két legrégebbi, alig-alig felbukkanó rendszám a legfurcsább csodákon fityeg, nekünk tehát a CA (és a CB) egyszerre jelentette a szupertitokzatost, a történelmit, a romantikus sztorijút, az ismeretlent, a leszakadapofámosat.
Ma az ember mutogatni kezd, már ha egy három betű-három szám kombinációs, A-s rendszámú kocsit lát a forgalomban - hiszen az is egy bő huszonöt éves, szinte muzeális ritkaság. Egy CA-s (és CB-s) autó akkor, a három betű-három szám megjelenése idején, 1990-ben már harminckét éves lett volna. Vagy hetvenkettő. Nemigen érte hát meg az olyan az újrendszámosítást. Még kisebb a valószínűsége, hogy ma még egyben lenne bármelyik is közülük, hiszen Magyarországon egy üres garázshelyre mindig akad jelentkező, a kilencvenes években, az oldtimerek eszement értéknövekedése és az internet korszaka előtt pedig ezek csak útban levő, menthetetlen, értéktelen rozsdakupacok voltak. Úgynevezett nyűgök.
Látjátok, ezért vonyítottam halkan a Renault 4CV képeinek láttán. Nem hittem volna ugyanis, hogy még egyszer látok autón fityegni CA-s rendszámot, azaz a maximum, amit reméltem, hogy valaki egy külföldről megvett öreg Bogárra esetleg ráakaszt valami utánnyomott, nem stimmelő betűközű és tipójú, de legalább hasonló plakettet valami találkozón, poénból.
De ez itt valódi. A sajátja. Az autó 1949-es, nem tudom, hogyan került az országba - néhány ilyen Renault futott ugyan orvosok autóiként, de az is lehet, hogy egy Ausztriába emigrált '56-os magyar vette hétévesen, óccsóért, majd megelégelve a kocsi lassúságát, kicsiségét, problémásságát, valami jobbra váltott, s az értéktelen romot hazaküldte a nyíregyházi rokonoknak. Nagy szó lehetett egy ilyen, áramvonalas csoda a nyenyergő Pobjedák, háborúból megmenekült és hatszor újjászületett Topolinók, zörgő Csepelek és füstölgő Csepel 125-ösök között - és még azokból sem volt sok akkoriban.
950 ezerért lehet, hogy avatatlan autós számára drágának tűnik egy ilyen rom. A 4CV nem is egy különösen értékes veteránautó, még gyönyörű állapotban sem, van is belőle elég a piacon, odakint, itt meg aztán akad tákolás, görbeség, rozsda is. Ennek ellenére szerintem csoda az állapot, amiben fennmaradt - mert el tudom képzelni azt a rettenetesen hosszú 68 évet, amit ez végigrózsafüzérezett, mire ide jutott, és ennek ellenére egy rakás dolog megmaradt rajta eredetiben.
Itt értékelni kell a keveset is, mert az ilyen sztorijú autókon már harminc évvel ezelőtt se volt meg semmi eredetiben.
Persze már eltűnt azóta a hahuról a hirdetés, azóta csak egy tíz évvel fiatalabb Dauphine Gordini van fent ugyanennyiért, az már az eggyel újabb modell, szerintem egyébként rosszabb állapotú, azon idegen lámpák vannak, s még csak magyar története sincs. Márpedig ebben a kis 4CV-ben ez volt a legértékesebb.
Meg persze a CA-s rendszám. És most direkt nem írtam ki a CB-t.
Most is csak dörzsölöm a szememet. Csípjenek meg.
