A napokban olvastam a közleményt, amivel a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület turnézta végig a magyar sajtó arra fogékony részét. Csodás szöveg, érdemes elolvasni – a lobbiérdekekből, előre kitervelt és szándékos hisztériakeltés minősített esete. Nem csoda, hogy a hozzá nem értők a közleményt olvasva simán olyan cikkeket írnak, amiknek a lényege, hogy nem kellene bütykölgetni az autót, meg hogy több százezer életveszélyes autó rohangászik az utakon.
Aztán most meg itt állok, és szerelem fel a gyári 14-es alukerekeket, a gyors gázcserét segítő sportdob helyére az eredeti végdobot csavarozom vissza. Ha nem magam csinálnék mindent, azaz _bütykölnék_, még én is azt hihetném, becsicskultam, összetojtam magamat a pestisjárvánnyal és az emberiség, de legalábbis a magyar autósok kihalásával fenyegető közleményt olvasva. De ilyesmiről szó sincs: a 323-assal a héten egy kvázi-emléktúrára megyünk, ráadásul viszonylag messzire.
Pár hete olvastam róla, hogy Augsburgban 13-án nyílik meg a kontinens első Mazda-múzeuma. Sőt, igazából ez az első hivatalos, nem Japánban fedél alá hozott Mazda-múzeum. Testközelből lehet megnézni a legendás Cosmót, gyakorlatilag az összes Wankel-motoros Mazdát, és még ki tudja mi mindent- elég sok korszakalkotó, de legalábbis karakteres modellje volt a Mazdának ahhoz, hogy legyen miből csemegézni. A honlap képei alapján lesz egy rakás olyan öreg Mazda, amiket másképp csak fényképen láthat az ember.
Nem kell ahhoz megveszekedett Mazda-buzinak lenni, hogy az ember nagyon látni akarja a múzeumot. Az mondjuk azért segít, hogy az első, aztán a második autóm is egy Mazda volt. Aztán még kettő, meg ugye itt van ez a turbós-összkerekes, amit velem fognak eltemetni – már 21 éve az enyém ez az 1990-es, kerekseggű kis dög. Amit 1996-ban, Németországban vettem. Lassan már azok az autók is youngtimernek számítanak, amiket akkor árultak a szalonban.
Azt mondják, összesen valami 1000 négyzetméteren terül el a múzeum és a mindenféle események megrendezésére alkalmas terület. Budapesttől még 800 kilométert sem kell autózni, akinek Münchenben, Ulmban, Ingolstadtban Stuttgartban van dolga, simán útba ejtheti. Ha érdemes. A képek alapján van mit nézni, de az a biztos, ha elmegyünk a megnyitóra, még mindenki előtt megnézzük, mivel főznek. Ez azért mégis csak közelebb van, mint az Irvine-i poros raktár, ahová Csikós szabadult be.
Gondolom nem kell mondani, hogy azonnal eszembe jutott: be kell ülni a 323-asba, és a pár éven belül OT-rendszámra is jogosult autóval kell kisederinteni. Végre megint német levegőt használhat a négy ütem elvégzéséhez. Szerintem lassan már az is nagykorú, aki akkor született, amikor utoljára toltam neki az Autobahnon.
Csak hát, mikor 2001 körül egy üres kaszniig csupaszítós gatyába rázást kapott az autó, leginkább az lebegett a szemem előtt, hogy pályanapon jókat tudjak autózni vele, nem terveztem nemzetközi túrákra indulni. Kapott sportkipufogót, sportlégszűrőbetétet, pár Hungaroring-nyílt nap után keményebb rugókat, gátlókat, és szolid ültetést. És még korában egy garnitúra 15”-ös Ronalt a gyári, úszógumikba csomagolt 14”-esek helyett. Igen, volt, amikor a gyári 14”-es kerék már egész sportosnak számított, a 15”-ös meg már a józan ész határát súrolta.
A fentiek közül egyik sem teszi lehetetlené az utazást, de a sportkipufogó, autópályán, kitartott 130-nál rendes kínzásnak minősül. Tudom, próbáltam, fél órányi egyenletes tempójú utazástól megfájdult a fejem. Szerencsére a gyárit megtartottam, pikkpakk át tudom csavarozni. Gyors szűrő- és olajcsere (most nem csak a motorban, de a váltóban, osztóműben és hátsó diffiben is), talán a fékbetéteket is kidobálom, mert bár húsuk van még, de kaptak ezek jó pár Hungaroring-kört. Ja, és a változatosság kedvéért kibányászom a vezérműszíjat, görgőket, még egy autópályán stresszelést nem szeretnék, elég volt az összeakadó szelepek rémképéből a nürnbergi túrán. És igen, visszarakom a 14-es kerekeket is. Mert ezekkel gyári, így áll majd a legközelebb ahhoz az állapothoz, ahogy 1996-ban az Autohaus Denknél átvettem a kulcsait és a papírjait. Rendes nosztalgiatúra lesz.
Persze azért kicsit parázok így is, hiszen az elmúlt tizenegynehány évben nem sok kilométer került bele. És ahogy a német mondja: wer rastet, rostet. Leműfordítani nem tudnám, a lényeg, hogy az állásba belerozsdállik minden – régi autós bölcsesség, hogy a nemhasználat, garázsban parkoltatás sokszor rosszabb, mint a kíméletes használat. Mindenesetre, ami óvintézkedést tudok, megteszek, az alkatrészeket már megvettem, jöhet a bütykölés. Úristen, _bütykölni_ fogok, meneküljön, ki merre lát!
