Így szól a legendás Ferrari hólapát

Valószínűleg ennek a gépnek köszönhető a 70-es évek közepének Ferrari-dominanciája a Formula 1-ben, de az autót magát csak mostanság fedezték fel újra. És használják is – legalábbis ezen az imolai pályanapon elég gyorsnak tűnik. A Ferrari 12 hengeresének hangját pedig képtelenség megunni.

Az autó akkor született, amikor a Ferrari mélyponton volt. 1972-ben elég rosszul állt a Formula-1-es csapat. Az utolsó világbajnoki címet még 1965-ben szerezték, és hiába készítették a mezőny legerősebb motorjait, valahogy elmaradtak a kimagasló eredmények. Nem csak egy igazán zseniális pilóta hiányzott – Jacky Ickx gyors volt, de nem igazán jött ki neki a lépés a Ferrarinál –, de karosszériaépítésben is lemaradtak a brit konkurensekkel szemben.

Ragaszkodtak a régimódi, félig önhordó, félig csővázas megoldáshoz, és még mindig a klasszikus, hengeres versenyautó-formára igyekeztek leszorítóerőt termelő légterelőket illeszteni. Közben a Matra, a Lotus, a March és a Tyrrell könnyebb, merevebb, és aerodinamikai szempontból is hatékonyabb autókat épített, így hiába volt erős a Ferrari 180 fokos V motorja, az autó mégsem lett gyors.

A problémát a Ferrarinál is látták, így Mauro Forghieri és csapata az 1972-es szezon végére megépítette a 312 B3 típus első változatát. A Spazzaneve – hólapát – nevet az olasz sajtó akasztotta az autóra, amely nem is lehetett volna különbözőbb az elődeitől. Széles volt, rövid, ék-profilú, és nem az orrában, hanem oldalt hordta a hűtőit, hasonlóan a korszak legeredményesebb autójához, a Lotus 72-eshez. Arról máig folyik a vita,  hogy ez a legrandább F1-es versenygép-e amelyet valaha készítettek, vagy a maga idegenszerű módján szép.

Az ígéretes autó azonban nem jutott túl a tesztelésen: a Fiat ekkortájt vette át a Ferrari irányítását, és Forghierit félreállították – azaz áthelyezték a kísérleti részleghez. Az új vezető tervező, Sandro Colombo pedig egy másik 312 B3-ast épített, önhordó karosszériával, az orrba helyezett hűtővel és ormótlan, szögletes, hosszú és széles karosszériával. Az autó modernnek tűnt, de eredményeket nem hozott.

A Spazzaneve tesztelésével szerzett tapasztalatok azonban nem vesztek el: Forghieri 1974-ben visszatért, és már az új elvek szerint tervezte meg a 312 B4-est, majd a 312 T sorozatot, amelyekkel Regazzoni és Lauda végre elkezdett nyerni, 1975-től 77-ig pedig egyértelműen uralták a mezőnyt.

A Spazzaneve, az új versenyautó-generáció őse közben lassan feledésbe merült. Szokatlan módon eladták (a Ferrari általában betolta az efféle autókat egy raktárba, esetleg bezúzatta), és 2002-ben, két tulajdonosváltás után tűnt fel ismét egy árverésen. Nyilvánosan 2006 óta látni rendszeresen, jelenlegi gazdája időről időre pályára viszi. Ahogy látszik, jelenleg is működik, méghozzá nagyszerűen. Érdekes lenne tudni, hogy meddig jutottak volna vele, ha 1972-ben ezzel állnak rajthoz.