Itt vannak a legjobb arcok, csak nincs hozzá memóriám

2017.07.05. 16:57
17 hozzászólás

Van az a jellegzetes pillanat, amikor két ember tekintete összeakad, mindkettő agyában lefut a szkript, ami összehasonlítja a látott képet az emlékezetben eltárolt ismerősökkel, sikeres egyezés esetén pedig bekészít néhány alapadatot a másikról, és átrendezi a mimikai izmokat örömteli mosolyra, gyilkos vicsorgásra vagy valami hasonlóra. Ez a bizonyos pillanat, a tétovaság, amíg pörög a kód, aztán az arcvonások mágikus felhőátvonulása az én életem legrémületesebb mumusa.

Tizenöt éve vagyok autós tévés majom, ezért rengeteg embernek megvan az "én ismerem ezt a csávót valahonnan" élmény. Ami kiül az arcukra, amikor meglátnak. És amit észlelve én riadtan, kétségbeesetten elkezdem keresni az illetőt a saját, tragikomikusan töredezett, csigalépcsőn legurult, üszkös-kormos, molyrágta, sóskútba tett és onnan is kivett, hasznavehetetlen arcadatbankomban, amelynek a genetikailag csorbának és foghíjasnak alkotott fogaskerekeit még melaszos sóderként fékezi a szociális szorongás. És aztán általában nem találom. És sose tudom meg, hogy simán csak tényleg nem ismerjük egymást, vagy éppen megbántottam valakit. Nagyon félelmetes. Olyan nekem egy Parkoló Parádé, mint kisfiúnak átmenni a Rémségek Erdején. Hallom a rengeteg hangot mindenhonnan, és nem merem felemelni a tekintetem a földről. Nem szívesen nézek térd fölé.

Ezért is olyan jó leírni, hogy a Múzeumok Éjszakáján tartott Parkoló Parádé észvesztőn csodálatos volt. Mármint nekem, belülről. Remélem nektek is, de nektek kevesebb okotok volt izgulni rajta.

A szerkesztőségben hónapok óta megy ilyenkor a készülődés. Nyegleó terepet egyeztet és intézi a technikát és a logisztikát, TéZé üzleti partnerekkel tárgyal és ügyel a folyamatokra, Tom Insta-kártyanaptárat, adatlapsablont és matricákat tervez, Csikós szorong a Mesterkurzus-előadásán, ami végül úgyis kiváló lesz, Zách Dani két tényfeltárás közt tartja benne a lelket, és mellékesen összehoznak három szuper életmű-videót Robertóval, én közben a Google segítségével kézműves webes űrlapot gyártok a közönség-autóztatásra jelentkező veteránosoknak, akiket szintén Zsolt koordinál hideg verejtékben fürödve, Lendvai Zsolti akaraterőből működésre kényszeríti a Rulettkerék GTI-t, Papp Tibi tartalmat koordinál, Anti Facebook live-ot nyomat, és az eszement káoszból egyszer csak az lesz, hogy...

...Sétálok a Hungexpo aortáján, a Passzázson, ahová egymás után érkeznek az autók. Berotyog egy Starsky & Hutch Gran Torino. Egy nyünnyögő váltójú, ALS-géppuskázó Evo VI TME. Egy ölelni való Piaggio Vespa 400. Egy Zil méretű, antik Rolls-Royce. Egy könnyfakasztó NSX. Egy Pagoda Merci. Legszívesebben ott kukorékolnék mindegyik körül. És jönnek sorban, úgy ötvenen, csupa autózásügyi kuriózum, azért, hogy bárki, aki kijön, utasuk lehessen egy körre. Jófejségből. A szeretet megosztása kedvéért. Ingyen.

Rulettkerék a Parádén

avatar
Tóth Zoltán követés

Nagy bölcsek általános életvezetési tanácsa, hogy soha ne találkozz a hőseiddel. Mert a Pókember igazából nem is tud falra mászni, a Superman sem repül, csak a CGI-nek köszönhetően és Amerika Kapitány is csak egy ember, fura pajzzsal a kezében. És nekem nagyon úgy tűnt, hogy a Múzeumok Éjszakájára szervezett Parkoló Parádé és résztvevői az autós rendezvények legnagyobb hősei. Legalábbis a kollégák elmondása alapján, hiszen a 2017-es, harmadik alkalom előtt nekem személyesen még nem volt meg az élmény.

A Múzeumok Éjszakájának Parkoló Parádéja persze nem csak egy igazi hős az autós rendezvények között, de a legnagyobb troll is. Pont arra a napra szervezni az év egyetlen mozgó autókat felvonultató Parádéját, amikor minden műfajok legstatikusabbikát, a múzeumokat ünnepeljük, a legnagyobb, de legszebb trollkodás is egyben.

Ötven önzetlenül lelkes tulajdonos hozza el garázsának legféltettebb kincsét egy posztban leírt felhívásunkra, hogy aztán vadidegen embereket engedjen az utastérbe és furikázzon fáradhatatlanul – mindezt teljesen ingyen, szerelemből. Egy ilyen rendezvénynek 2017-ben, amikor a jó levegő is pénzbe kerül, már nem is lenne szabad léteznie. De itt van, toljuk, csináljuk ezerrel és ugyan az első fél órában jó néhány tétel került a legközelebb mit kéne máshogy csinálni listájára, épp csak kinyitotta kapuit a rendezvény, engem is teljesen beszippantott.

Alig ötéves kislányom egy nyitott szélvédős GAZ-69 anyósülésén ment el egy körre a falunkbéli tulajdonossal, de két szempillantással később már az egész család egy kék-fehér VW buszban hippiskedett, sőt a mindig félénk hároméves kisfiam a kör végén már a tulajdonos ölében ülve tekerte a kormányt.

Mindenki vigyorgott. De megvolt a kormánytekerés a lábbal hajtós Moszkvicsban is, ahogy a hatalmas zöld traktor sem maradhatott ki a próbált járművek közül. És itt most folytatódna a sor mind az 50 mozgó járművel, ha nem jön szembe a Passzázson Rulettkerék Zsolti, akinek a parkoló autókkal akadt dolga, ezért megkért, hogy autóztassak a hányatott sorsú 205 GTI-vel.

Nem egy tömegrendezvényre, lelkes olvasók fuvarozásával megspékelve álmodja az ember az első métereit egy viszonylag erős, öreg és nyűgös kisautóval, de azt gondoltam, hogy olyan ikonok mellett, mint a Ford Sierra Cosworth, a Lancia Delta Integrale vagy az RX-7-es Mazda, nem lesz túl sok dolga a kis Peugeot-nak. Tévedtem. Óriásit tévedtem. Attól a pillanattól kezdve, hogy megtaláltam a tényleg impozáns sorban ezt az apró, szürke aszfaltpattanást, egészen kapuzárásig nem volt egy perc üresjáratunk sem. Jöttek az érdeklődők, mind a sorozat olvasói, lelkesen üdvözölve, hogy végre összeállt a verda és a szervizbeli szívások után jöhetnek a mozgalmas posztok is róla.

Nem akartam csalódást okozni nekik. Pedig a peugeot-s körök nagyon hasonló koreográfia mentén zajlottak, olyan burleszk elemekkel vegyítve, amit Mr. Bean is megirigyelt volna. Az első mutatvány a beszállás, különösen hátra, szűk, nyári miniruhában. Megkérem utasaimat, hogy az egyáltalán nem dísznek berakott poroltó felett húzzák a lábukat a nyakukba, nehogy az első ülések sípcsonttörést okozzanak. Behuppanunk előre is, csuknám az ajtót, de az elektromos ablakemelők vezetéken lifegő konzolja nem engedi, kétkezes a mozdulat, de huszadjára is elfelejtem.

Indulunk. Érzésre a kuplung alig emel ki, de a rükverccel ellentétben az egyest legalább beveszi az autó. Csendesen, lassan gurulok el a parkoló és épp utasokat cserélő kocsik mellett, hogy egy jobb kanyar után előre szólhassak: ki fog nyílni a kesztyűtartó, de nem baj, hagyd csak úgy. Áthajtok egy diszkrét döccenőn, pici gázt adok, mire menetrendszerűen lecsapódik a kesztyűtartó. Nagyot nevetünk, minden körben bejön a poén. Még két lassabb jobbkanyar választ el a gyorsabb, sportosabb autóknak kijelölt pályarésztől, kedélyesen csacsogunk az öreg vackok fenntartásának nehézségeiről. Aztán lepadlózom és hirtelen megakad a társalgás.

A kis Peugeot boldogan üvöltve, vicsorogva lódul meg az első narancssárga bója felé, szép, egészséges hanggal forogja le az egyest és a kettest is. A bója után utasaim legnagyobb döbbenetére balra rántom a kormányt és elveszem a gázt, amitől a 205 GTI feneke megúszik a díszkövekkel kirakott placcon. Isten hozott a lift-off-oversteer világában, isten hozott a Peugeot 205 GTI nirvánában. Vérmérséklet függvényében hangos kacaj vagy sikoly tölti meg az utasteret, izmok feszülnek és mindenki kapaszkodik, amibe csak tud, amikor felismeri, hogy a következő bójánál ugyanez vár ránk, csak a másik irányba.

A passzázs felé araszolva döbbenettel vegyes tiszteletbe csap a társalgás hangneme, többször is elhangzik az ezt nem gondoltam volna és a többiek nem pont így szoktak itt menni szófordulat. Két kanyar, két jól irányzott gázelvétel, és a lesajnált kis gyöszből az est hőse lett. Csak azt sajnálom, hogy nem Lendvai Zsolti aratja le a babérokat, annyi szívás után igazán megérdemelte volna, hogy lássa a kiszálló utasok arcán a csodálkozás és elismerés őszinte mosolyát.

Bennem is egyre jobban nő a csodálkozás és az elismerés érzése, nem gondoltam volna, hogy ezeket a válogatott kínzásokat ennyire zokszó nélkül tűri majd a kis Peugeot. Ahogy azt sem, hogy ez a kissé félve várt találkozás a Parkoló Parádék legmenőbb kiadásával ennyire jól sül el. Fenébe a nagy életbölcsességekkel, a Múzeumok Éjszakáján mozgó autók és tulajdonosaik ugyanis pont attól lesznek hősök, hogy eljönnek és ennyien találkozhatnak velük. Köszönet érte.

Nekem különös szervezési agyrém volt, hogy az előkészületek közben meg kellett oldanom, hogy az E36 M3, amivel én autóztattam, egyáltalán ott lehessen.

 A tárgynap előtti utolsó munkanapon raboltam vissza félkészen a Duettből, ahol epikus terjedelmű hangszóró-installáció alanya volt, aztán felszedtem a nyári felniket a Royal Motorsportnál, ahol egyszersmind komputeres diagnosztizálást és vákuumcső-vakdugó pótlást végeztünk, aztán visszamentem a Duettbe este az ott maradt kerékőrkulcsért, aztán éjjel mosattam, szombaton félúton találkoztam a Pécsre emigrált Hosszúval, akinél ott maradt a Hangyász egyik kereke, rajta a BMW-re a veretéshez átrakandó Michelin Pilot Sport Cuppal, délután átgumiztattam az utolsó felnit, és négykor ott ájuldoztam a Passzázson, hogy milyen rohadt jó lesz ez az egész, és elkezdtem felrakni hátra a játszós felniket. Csak az emelőt felejtettem otthon.

De lett emelő, mert barátok hoztak, én pedig hol házigazdáskodva, hol tévésmajomkodva, hol kereket cserélve ámuldoztam, hogy mekkora lett ez az egész, amit a csodás kollégák összeraktak. Dugig volt az orbitális parkoló a hagyományos Parkoló Parádéval, dugig volt a csarnok Csikós Zsolt "Ezért nem való a veteránozás egyetlen épelméjű embernek sem" előadásának nézőivel, dugig volt a Passzázs kipróbálható klasszikusokkal, és órákon át hömpölygött a tömeg. Csodálatos volt, egyszerre voltam nagyon büszke, és tartottam a tekintetem mégis főleg a sípcsontok vonalában.

Akit csak tudtam, vittem. Vittem szuper jófej kissrácot, akinek az M3 az álomautója. Nagy kamaszt, aki másnap veszi át a 316i-jét, de egyszer ilyet szeretne. Rajongó rajongó kisfiát. Szelfibotos vloggert. Kilométerek százait ezért utazó családot.

Mindenkinek meséltem az alul kissé harmatos, de odafent orgazmikus S50B30-ról, minden hátsó utast megnyugtattam, hogy a gerincüket érő csapások az épített sperrből jönnek, és állítólag normálisak, és aztán elnézést kértem, amiért ebben az illusztris társaságban, a kékvérű veteránok közt, mellettem pont a panelparkolós proletárpörgést lehetett megtapasztalni, de erre volt hely, és végül senki se panaszkodott. Vagy hát nem hallottam, mert ugye az S50, az fordulaton, ugyebár, orgazmikus.

Annyi embert láttam meghatottan vigyorogni aznap, mint még soha. Annyi gyereket láttunk üdvözült fejjel kapaszkodni, kintről figyelő szülőknek izgulva-megilletődve kiintegetni, csillogó szemmel mutogatni, berregve gesztikulálni, hogy biztosítottnak látszik még legalább egy utolsó autóbuzériával fertőzött generáció. És amíg van egy csomó olyan ember, aki gondolkodás nélkül kihozza a féltett, drága hobbitárgyát, hogy ismeretlen idegeneknek adjon vele öt perc örömöt, addig egyáltalán semmi sincs veszve ezen a földön. Mindenre van remény. Emeljétek hát fel tekinteteteket mind!

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.