Ma 60 éves az autósport talán legnagyobb győzelme

Ha Lauda és Hunt párharca filmet ért, ennek a ma hatvanéves történetnek is járna egy. Az évfordulós sztorinak viszont csak egy hőse van, az ötvenes évek autósportjának legnagyobb sztárja, Juan Manuel Fangio, aki ötödik világbajnoki címéért készült megharcolni 1957. augusztus 4-én, a Nürburgring első rajtkockáján állva.

Ma már tudjuk: 1957 volt Fangio utolsó jó éve. A szezont 45 évesen kezdő argentin egy friss világbajnoki cím után fordított hátat a fizetésemelés igényére nem mondó Enzo Ferrarinak. Ferrari ekkoriban meg volt győződve róla, hogy a siker leginkább az autón múlik, így az erős '56-os szezon után elengedte a csapathűségre sosem hajlamos Fangiót, aki addigra amúgy négy különböző autóval (Alfa Romeo, Maserati, Mercedes, Ferrari) is nyert már grand prix-t. Az '57-es szezonra így visszatért a Maseratihoz, hogy régi csapatával megszerezze pályafutása ötödik, zsinórban negyedik vébécímét.

Fangio szezonja a Nürburgringig nagyon sima volt. Megnyerte a szezonnyitót hazájában, Argentínában, majd közel ugyanolyan simán nyert Monacóban. A hercegségben ráadásul legnagyobb konkurenséből három egyazon balesetben esett ki, így hamar nyomasztó előnyt szedett össze a pontversenyben, ahol amúgy ott volt Luigi Musso, Peter Collins, Stirling Moss, Mike Hawthorn és Tony Brooks. Többek közt. Monacót követte egy újabb siker Rouenben, majd jött a szezon első botlása: a Maserati motorbaja miatt a brit futamon megszakadt Fangio sorozata. A német nagydíjra ettől függetlenül már a bajnoki címért érkezett. Ugyan volt még két forduló a szezonból, a vetélytársak problémás futamai miatt ha itt nyer, és mögötte nem Musso a második, övé az újabb cím.

Addig az '57-es futamig Fangiónak nem volt különösebben érdekes kapcsolata a Nürburgringen rendezett német nagydíjjal. Bevallottan szerette, az elmúlt két itteni futamon nyerni is tudott, 1954-ben ráadásul azután, hogy jó barátja és honfitársa, Onofre Marimón a szeme láttára szörnyethalt, miután lehajtott egy domboldalon a Breidscheidnál. A pálya körül ekkoriban még csak elvétve lehetett találni korlátot, azok legtöbbje is inkább csak plusz veszélyforrás volt, mint valódi védelem. Máskülönben füves domboldalak, bokrok és fák szegélyezték az erdő mélyén tekergő 22 810 méteres hullámvasutat. Veszélyes volt? Naná, nagyon, de semmivel sem veszélyesebb, mint mondjuk az akkori Spa, a kor mészárszékéről, az indianapolisi oválról nem is beszélve.

1957. augusztus 4-én sütött a nap a Nürburgring fölött, az aszfalt száraz volt, a lelátók, doboldalak tele voltak a kor legjobb versenyautóinak és autóversenyzőinek látványára éhező tömegekkel – minden adva volt egy jó bajnokavatáshoz. Fangio már az időmérőn címvédőhöz méltóan ment. 141,17 km/h-s átlagtempóval, 9 perc 25,6 másodperces kört futott, simán hozta a pole-t, de kapott három Ferrarit a nyakába. Fangio szerencséjére nem csak gyors volt, de esze is volt a versenyzéshez. A futam előtt kifigyelte, hogy a Ferrarik mind kemény gumin indulnak annyi üzemanyaggal, amivel jó eséllyel ki lehet húzni az 500 kilométeres versenytávot kiállás nélkül. Taktikai válasza erre az volt, hogy puhább gumikat rakatott fel a szerelőkkel és csak annyira tankoltatta meg a Maseratit, hogy nagyjából féltávig kitartson. Az időmérős tempóelőnyét látva (közel három másodpercet vert a második Hawthornra) joggal gondolta, hogy a könnyebb autóval hamar kiautózik majd egy kiállásra elég előnyt.

Leszámítva, hogy Fangiót a rajtnál befogta a Ferrari-tenger, nagyjából a tervek szerint alakult a futam a kiállásig. A harmadik körig tartott, míg sikerült visszakapaszkodnia az első helyre. Eldobott két kört, de tudta, a könnyebb autóval el tud húzni a mezőnytől, így az üldöző Hawthorntól és Collinstól. A 13. körben jött el aztán a tervezett kiállás. 30 másodperces előnyben gurult be a csapatához új gumikért és a célig elég benzinért. Ekkor jött a katasztrófa: a bal hátsó keréken dolgozó szerelő beejtett egy kerékanyát a Maserati alá, amivel az ekkoriban amúgy sem rövid kiállás nagyon megnyúlt, miközben a Ferrarik simán autóztak a pályán. Közel másfél perce ment rá a boxlátogatásra, 48 másodperces hátránnyal, a harmadik helyre jött vissza a két ferraris, Collins és Hawthorn mögé. Tíz kör volt a futamból, minden józan logika szerint lehetetlen helyzetben volt.

A pályára visszatért Fangio későbbi elmesélései szerint olyat vezetett, mint azelőtt soha, és ezt a számok is igazolták. Egymás után szórta a pályarekordokat, a tíz körből kilencen ment új csúcsot, legjobb köre pedig 8,2 másodperccel volt gyorsabb, mint az időmérőn futott pole-os ideje. A pokoli tempóval nem tudtak mit kezdeni a Ferrarik: Fangio az utolsó előtti kör elején egy balosban kifékezte Collinst. Még abban a körben beérte Hawthornt is, akit a Breidscheid előtt – épp ott, ahol barátja három éve meghalt – kapott el. Pályafutása előzése volt: az ívbelső kerekkel a füvön, a másik kettővel az aszfalton – egy őrülten kockázatos menet csúcsmomentuma.

Bár Hawthorn még próbált visszatámadni, az utolsó körben már nem adott neki esélyt Fangio. A friss bajnok a futam után mondta: Soha nem vezettem még ilyen gyorsan előtte életemben és nem hiszem, hogy valaha is meg tudnám ezt ismételni. Nem is tudta, ez volt pályafutása utolsó F1-győzelme. 46 éves és 41 napos volt a siker napján, soha ennyi idősen nem nyert előtte és utána senki Forma-1-es nagydíjat. Öt világbajnoki címét is csak Schumachernek sikerült beállítania majd' ötven évvel később.

Fangiót 1958-ban már csak elvétve lehetett látni a pályákon. A kubai nagydíjon például pont ott volt, de a futamot a rádióból volt kénytelen hallgatni, miután Fidel Castro felkelői elrabolták. A szezon után hazájába vonult vissza, Buenos Aires-ben vezetett Mercedes-kereskedést egy ideig és 1995-ös haláláig végigutazta nyugdíjas éveit, mint az autósport nagykövete. Nürburgringen mutatott hihetetlen győzelmét rengetegszer elmesélte. Mint elmondta, hiába volt pokoli fáradt a nagy menetelés után, napokig aludni sem bírt, folyamatosan annak a tíz körnek a kanyarjai jártak a fejében. „A Nürburgring volt a kedvenc pályám. Teljesen beleszerettem és azt hiszen, azon a napon 1957-ben végre sikerült megszelídítenem. Olyan volt, mintha minden titkát sikerült volna kifacsarnom és végre kiismerhettem.”