Nincs autószerelőd? Nem is lesz

Percek kérdése, hogy belefulladjunk a szakemberhiányba

2018.01.07. 12:10
234 hozzászólás

Először csak a telefonok száma tűnt fel. Hol ez a rég elveszett ismerős hívott fel, hol az a távoli rokon, az Indexből is mind több olyan kolléga megtalálta a Totalcart, akiknek fogalmuk se volt róla, hova költöztünk mellőlük három évvel korábban – van-e autószerelő ismerősünk, akit ajánlanánk. Ezekben a kérdésekben eleinte akadtak még kitételek – úgymint „közeli”, „megbízható”, „gyors”, „olcsó” - de az év végére már eltűntek az epiteton ornanszok, már csak egy telefonszám kellett volna a többségnek. Egy bármilyen szerelőé.

Mivel a szerkesztőség tagjainak vagy ismerős javítgatja a kocsiját, vagy régi, bejáratott márkaszerelőjük van, vagy maguk csinálnak mindent, ezért így a semmiből nehezen tudtunk ajánlgatni. Én speciel mindig a budakalászi Attilát javasoltam kis gyógyításokra, de tudtam, hogy az esetek jó részében ő nem megoldás, mert egybeállós kis szervize van, és nagy melókat (törött autó, hosszúra nyúló generálozás, rejtetthiba-feltárás) nem szívesen vállal, egyszerűen nem olyanokra rendezkedett be. Azaz van nála B vágány is, de ott restaurál, ám napi használatú kocsinak az a megoldás nem való.

A sok, mostanában megsűrűsödött kérdezősködés közben kirajzolódott előttem azoknak a járműveknek a köre, amelyekhez a szerelő kellett volna. Jellemzően 10-20 év közötti, nem túl régen az országba hozott kocsikról volt szó. Azokról, amelyekbe az ismerősök, barátok, rokonok, kollégák átültek, miután a régi Suzukijuk menthetetlenül elrohadt, a papától kapott, kilencvenes évek eleji Corollát emészteni kezdte az oxid, a 405-ös Peugeot-nak már nem érte meg egyszerre gatyába rázni a futóművét, a fékrendszerét és az elektromos rendszerét. Olyan autók kerestek hirtelen szerelőt, amelyek a használóik számára jobbnak tűntek a nem is túl régen levetett romnál, hiszen újabbak voltak, csillogóbbak, klímásabbak, csendesebbek.

Épp az a korcsoport volt ez, ami a német autóipar 1995-2005 (2010?), a francia 1992-2005, a japán 2000-2010 közötti mélypontja táján született, abban az időszakban, amikor hirtelen minden kocsi sokkal környezetkímélőbb, biztonságosabb, extrásabb és gyorsabb lett, de e kombinált kívánalomnak mintha a technológia nem tudott volna elég gyorsan utánamenni. A megbízhatóság, a tartósság és a szerelhetőség itta meg a siettetett fejlesztések levét. Ezeken keresztül meg a használtautó-vásárló.

Olyan kocsik ezek, amikbe a félig képzett, avagy még a Ladákon megizmosodott háztáji szaki már nem szívesen nyúl bele. Ezekhez OBD kell és elektronikai ismeret, nem ritkán az sem árt, ha tud külföldiül is valaki, s a pszichológia is előkerül: hogyan toljam le a megrendelő torkán, hogy 200 ezerért kell alkatrészt venni a kis rángatás megszüntetéséhez, miközben a kocsi alig ér 600-at?

A használtpiacon a recesszió évei (2009 óta tartanak) ráadásul nem a kijózanodásról szóltak, hanem a légvár-építésről. Miután a társadalom tömegesen nyögte vagy bukott bele a 2004-2008 között 12 éves hitelre megvett autók terheibe, következő kocsiként nem valami igénytelenebb, olcsón javítható használtat vett, hanem „ha már szívunk, szívjunk stílusosan”-felkiáltással beletenyerelt mindenféle komplikált BMW-be, Mercedesbe, Audiba. Eszement, ami használtautó-fronton zajlott itt az elmúlt években; havi nettó százötvenezren élők tömegével vették (sokszor még hitelre is) a tizenöt-húszéves, brutálisan komplikált, lóerőktől repedő, méregdrágán felgumizható, felfoghatatlan drága alkatrészekkel életben tartható, az átlagos magyar autóhasználó karbantartásai szokásaira (azaz azok hiányára) azonnal letérdelő, régi nagykocsikat és luxusautókat. A 2017-es importstatisztikák viszont azt mutatják, hogy mostanra a csodavárók nagy része magához tért a pofonok után, mert a Passatokat, A6-osokat, 5-ös és 3-as BMW-ket megelőzték az Astrák, Focusok. A trend végre azt mutatja – lassanként megjön a többség esze.

Ami viszont mostanáig bekerült az országba, az még ha jó is volt, mostanában már szerelőre szorul. De szerelő, na az nincs, azaz nagyon kevés akad. Karácsony előtt Kareszéknál voltunk a szokásos decemberi látogatáson. Régebben három-négy szerelés alatt álló várt az udvaron, az aknán, az emelőn, épp elég logisztikai probléma volt az is. Az utóbbi időben már feltűnt, hogy mostanában már egyre több a szerelni való, de amit december közepén láttam, attól az agyam ledobta az ékszíjat. Autók bent, autók az udvaron, autók végig az utcán, egy területet Kareszék le is kaszáltak a saját legelőjükből, már az is tömve autókkal, sőt, már az utca eddig szent túloldala is dugig. Te jó isten, mi történt itt.

Máté, a nagyobbik fiú sebtében össze is számolta a javításra váró mennyiséget – huszonegy Csík, huszonegy... – mondta rezignáltan. Kérdeztem Károlyt, hogy lesz meg mindezzel 2018 végéig, mire vállat vont – ahogy kiadja... Mint kiderült, egy ideje már az ismerős ismerőse is felhívja, sőt még annak az ismerőse is, mert mindenfelé elfogytak a szerelők. Van olyan is, hogy egy autót bejelentenek, nagy nehezen elvállalja, de kettővel állítanak be – a másikat is otthagynák, majd későbbre... Történik olyan is, hogy érkezik egy tréler, hátán valami autóval, a tréleres lerakodja, mert neki csak addig fizették ki a fuvart, ám autó és megrendelő ismeretlen. Majd másnap jön a telefon valakitől, hogy küldött egy kocsit, ezmegaz a baja, de sürgős lenne... Olyankor szokott ordítani Károly, illetve fenyegetőzik, hogy felgyújtja azt a szart. Aztán megesik a szíve, és belehal, de végül általában megcsinálja. Aki viszont ilyen alapokról indulva elkezd reklamálni, annak elég rövid úton kiteszi a szűrét. Nem lehet egy rendszert sokáig 180%-on járatni.

Figyelj, mikor volt utoljára szabadnapod? – kérdem Kareszt – de nem úgy hét közben, amit normálisan szabadnapnak hívunk, hanem hétvégén, amikor mindenkinek járna az olyan, legalább egy vasárnap, egy fél szombat. Rágyújtott, s a gomolygó füstben pöfékelve elgondolkozott. Szerintem szeptemberben, amikor motoros túrán voltunk Szlovéniában, még együtt – mondta tűnődve – azóta semmi, reggeltől estig mindennap meló. Már a Máté se jár a suliba, csak amikor muszáj, mert itthon lassan összedől a ház, de a kicsi is (Gergő, amúgy meg az én keresztfiam, 15 éves) folyamatosan melózik az autókon, de Máté még bent, Kaposváron, a suli mellett is szerel, mert ott sincs ember. És miközben megszakadunk, ez van, látod. Az ország túlsó feléből is hordják ide a kocsikat, a sor meg csak egyre nő. Nem érti meg a sötétje, amikor magyarázom, hogy ne hozza ide, mert sose lesz kész. Csak azért is idehozza. Mert nem tudja máshova vinni.

Teszem hozzá, amúgy Frankééknél is hegyekben álltak az autók múlt nyáron, amikor az Alfával náluk landoltam Pátyon, egyik autó be, másik ki, de már ott volt a harmadik kuncsaft, iszonyatosan pörgetik ők is a bizniszt, még épp bírják. A márkaszervizek sem állnak sokkal jobban, bár a fényes üvegportál még tartja kifelé a látszatot. Jó szakember nincs, elektromos hibák miatt egymást hívogatják, hátha valakinek van valami tippje, a karosszériás, fényező a gyári lerakatnál is aranyat ér.

De Csabinál, az egri csodalakatosomnál is ilyen a helyzet. Ha jól emlékszem, 2021-re mondta tavaly tavasszal az első szlotot, ahová bevállalna most esetleg autót, de ahogy ismerem az optimizmusát, az inkább 2023 lenne a valóságban, mire odajutunk. Másik Csabinál, a budapesti Hamzánál, aki az Alfámat készítette, szintén tragikus a helyzet. Amikor még tavalyelőtt ősszel odavittem a 33-ast, épp csak beindította a vállalkozást, s egy kábé négybeállós, apró teremben voltak Solymáron, erősen nyomta is Facebookon a műhelyt, hogy beinduljon végre. Aztán egyszer csak köpni-nyelni nem tudott és felfutott a biznisz, hiszen a karosszérialakatos az, akiből végképp nincs.

Most a Kozma utcai temető mellett bérel egy hatalmas hangárt, aminek az ajtaján kifolynak a lakatolásra váró kocsik, az udvar is úgy tele van, hogy komoly gondot okoz bármivel be- vagy kiparkolni. Ott tart, hogy már nem is mer nagyon időpontokat ígérni, mert tudja, hogy biztosan elcsúszik, holott hatan dolgoznak a kocsikon, a mi 190-es Mercinket csak azért vállalta be augusztusban, mert fél évvel korábban megígérte, hogy vihetem, és tartani akarta a szavát.

Hétvégéje neki sincs, de van, hogy még éjfélkor is posztolgat a műhelyből a Facebookra. Pokoli. Mindkét Csabi próbált árat emelni, hátha az megszűri a kuncsaftokat, de úgy tűnik, annyira nincs már szakember, hogy a megrendelők inkább benyelik a költségeket. Azaz van az a szint, amitől már nem, de Csabinak és másik Csabinak is van szíve – egyszerűen nem tudják megmondani, hogy a kuncsaft inkább vigye bontóba a romot... Tehát megcsinálják, és közben arra gondolnak, fél évig semmit nem vállalnak be.

Sanyi barátom, aki szintén karosszériás, méghozzá csodás, már évek óta állandó csúszásban van, ezt megszoktam, ezért nem is ő lakatolta a Szent Szobrot – akkor találtam egri Csabit. Az egy évre bevállalt haveri autó nála három alatt készül el, a másik meg még sehogy sem áll négy év után. Rosszabb a helyzet, mint bármikor előtte, őt ugyanis megtalálták a német veteránosok, először csak egy ajtóval itt, egy sárvédővel ott, aztán rábízták egy Fecske-Merci szedánjának kombivá szabását. Amikor meglátták azt a munkát, ráborították az egész gyűjteményüket, ami amúgy folyamatosan gyarapodik. Sanyi a múltkor csak annyit mondott – szerintem én már az életben nem vállalok magyar melót...

Fényező? Ne röhögtess. Nincs. Engem találnak meg az olvasók, hogy nyitnának esetleg egy karosszériás vállalkozást, de nem mernek úgy, hogy nem tudnak mellé festőt is, mert a nyakukba szakad az egész logisztika. De hol akarnak ilyet találni? Dénes barátomék már másfél milliót kérnek egy autóért (mondjuk olyan is, amit kiadnak a kezükből – gyár azon a szinten nem fényez), ennek ellenére is fuldokolnak a megrendelésekben. Kirutomi barátom, aki a Pontonomat fényezte Borsodnádasdon, hihetetlen szinten, s mellé még jó néhány Nissan 240Z-t is, már nem fúj, mert tönkrement bele a házassága. Talán Losonczi Csabiékat tudom még, akiket merem ajánlani és vállalnak igazi minőséget, bár már jó ideje nem beszéltünk, lehet, hogy náluk is áll a bál. De ők Egerben vannak.

Ahogy a megbízható és egyenletes munkát kiadó mesterek határidőnaptára egyre messzebbre levő évekre megtelik, s az áraik is lassan kicsúsznak oda, ahol már milliomosnak kell lenni, hogy ezt a hobbit űzni lehessen, az én budapesti veterános köröm egyre messzebbre és egyre kisebb helyekre viszi a cuccait kínjában, de szinte mindig ugyanaz a séma következik. 1) az első munka olcsón, gyorsan és csodásan elkészül; 2) a másodiknál már vannak fennakadások, minőségi hibák, drágulás, szájhúzás, „többetilyetnemvállalok”-fogadkozás, 3) a következő projektnél bedől a cég, alkoholista lesz a főember, lelép valamelyikük az összes pénzzel, fél évig nem nyúlnak a kocsihoz és kint rohasztják az esőben, elkészül, de kiderül, hogy az alapoktól elrontották, s nagyjából kijavíthatatlan a hiba. Egyszóval: kifogy a gőz a rendszerből.

És ez eddig csak a szerelés, lakatolás, fényezés háromszöge. Mert a spéci munkák még reménytelenebbek. Próbált valaki a befecskendezős autóján KE-Jetronicot javíttatni mostanában? L-jetet? Automata váltót? Esetleg valami rejtett hiba, kis rángatás, melegen nehéz indulás, halk csörgés, kimaradó ütemek alapjáratnál – akadt ilyen? Felejtsd el a javítást. Szakály Robi, a karburátorosom, aki még nyáron azt mondta a kék állólámpásra, hogy kvázi bármikor vissza lehet hozzá vinni finomhangolásra, mert az autó lényegében készen van, az a kevés munka pedig mindig belefér, most decemberben megrökönyödve kérdezett vissza, amikor felhívtam, hogy már enyém lett a kék autó a Kozma Zsolti után, és vihetem-e – most...? Végül egy héttel később szorított nekem helyet, de láttam az arcán a feszkót, mert nála is repedésig volt a szerviz. Viszont ő se csinál mást a szájából, tartotta az ígéretét.

Novoth Tibi? Lassan egymás tetejére pakolja az autókat a műhelye előtt, annyi rejtett hibával, leszakadt szelepes, Prince-motoros Minivel, rakoncátlankodó VW TSI-vel találják meg – egyebek között. Tisztességből eljött a totalcaros karácsonyi bulinkra, ittunk egy kupicával, de amikor épp mentem volna hozzá, hogy dumáljunk két szót, már kabátban volt, és lelépett, mert ötkor kelt másnap. Ez olyan este fél nyolc táján lehetett – karácsony előtt pár nappal. Ő se győzi már energiával.

A nyelvet beszélő, kicsit is vállalkozni merő magyar autószerelő külföldre megy – mesélhetnék Laci barátom fiáról, aki két év Ausztria után, ahol amúgy imád lenni, most épp felvett házra hitelt. Egyrészt a legnagyobb lelki nyugalommal tette, mert biztos és jól fizető állása van, másrészt azonnal adtak neki, pedig nem is állampolgár, ráadásul nagyon fiatal. Az a maradék autószerelő, aki itt maradt, mert nem beszél túl jól nyelveket, a megnövekedett szervizigényű (és körülményesebben szerelhető) autók miatt mostanában eleve túlterhelődött, ezt tetézi, hogy a kollégák érezhető adagban el is vándoroltak, ezért még tovább terhelődik. Sokan közülük más szektorok irányában hagyják el a hajót – hiszen borzalmas emberhiány van az egészségügyben, a vendéglátóiparban, az építőiparban, a szállítmányozásban is – és ott legalább nem kell koszosan, a hideg vasakkal birkózva múlatniuk az időt hasonló pénzért.

És persze, még nem beszéltem a robogó- és motorszerviz-szcénáról. Bedöglik a Yamaha Jogod? Csöpög a karburátorod a Kawasaki Z1000-eseden? Napi használatban van bármelyik is? Jobb ha tartasz belőlük tartalékot, mert egy közepes szerelés kettőtől nyolc hónapig tart rajtuk - legalábbis Budapesten, ahol köztudottan a legtöbb van ezekből a kétkerekűekből.

Nyugat-Európa profitál ugyan a tőlünk távozó és hozzájuk beérkező külföldi szakemberekből, csakhogy arrafelé a régi mesterségeket nem űzik sokan. Rettenetesen felfutott a veterános biznisz, de nincs ember, aki értene a karburátorokhoz, aki angol keréken meg tudna formálni egy sárvédőt, aki újrahúzna egy Jaguar belsőterét. Van persze, de nagyon nem annyi, amennyi kielégítené a spekulációval is alaposan megvadított veterános őrületet. Nos, ezek a nyugati cégek is Kelet-Európa felé fordultak, mert képtelenek helyben megoldani az ügyeiket, s ez a trend a jobb szakembereket szintén a mi, magyarországi elérhetőségi köreinkből ragadja ki.

Annyira nehéz odakint ez a mester-helyzet, hogy a közepesen érdekes, rossz állapotú veteránautók árai a hosszú évtizedes, folyamatosan növekvő trend után, most úgy tűnik, elindultak lefelé. A nulla százalék körüli kamat miatt még továbbra sem kellene, hogy kifogyjon a szél a veteránozás vitorlájából, ezért ezt a torpanást most valami más diktálja. Ez pedig a szakemberhiány – ugyanis odakint sokan készleteket halmoztak fel veteránautókból, befektetési céllal, de közel sem befektetői pénzügyi háttérrel, és most párat elkezdtek rendbe hozni a romok közül. Azok a restaurálások aztán mind megcsúsztak, be se indultak, ha beindultak, végül sokszorosába kerülnek a tervezettnek – ez a trend pedig elveszi el a kevésbé eltökéltek kedvét. Akik aztán inkább megpróbálják elsütni, amijük van, az pedig a piacon kínálatot generál, azaz árleszorító szerepe van.

Biztos én élek gödörben, és mindenfelé tehetséges, szorgalmas szerelők, lakatosok, fényezők, elektromos szakemberek grasszálnak odakint, meló nélkül. De egy kábé ötvenfős klubbal, meglehetős mennyiségű olvasóval, temérdek vidéki ismerőssel, autószerelő baráttal, s jó pár megcsinált autóval a hátam mögött úgy vélem, olyasmiről beszélek, amit sokan maguk is tapasztalnak, akár erről, akár arról az oldalról. A jó szakember-címeket persze mindig örömmel vesszük, ha kapunk referenciákat melléjük, saját körben legalább lesz kinek terjeszteni az igét, mert mi lassan kifogytunk az ötletekből.

Megoldás lenne, ha a szakemberek elkezdenének árat emelni, egységesen, mert azzal talán csökkenne a sorban állás, és sokan belátnák, amit Nyugaton már mindenki tud: egy tizenéves autó, ha valami komolyabb mechanikai, elektromos vagy korróziós problémája van - gazdasági totálkárosnak minősül. Ez persze egy olyan országban, ahol tömegek a szájuktól veszik el a falatot azért, hogy autót tarthassanak, mert a rossz infrastruktúra és a hézagos tömegközlekedés miatt képtelenek lennének megoldani az életüket - érzéketlenség. Nem tudom, mi a megoldás, de ami most van, az már meglehetősen kellemetlen.

Egyelőre azt mondanám – senki ne vegyen olyan autót, amiről sejthető, hogy rövidesen szerelőre szorul. Projektet pedig pláne nagyon óvatosan lapátoljon be bárki, mert szakembernél csak fedett tárolóhelyből van kevesebb. Vagy válassza a másik megoldást – mindenki tanulja ki maga a szakmát. Én is ezt csinálom, lassan, de bénán: tizenkét évvel ezelőtt még azt hittem, végre feladhatom az autószerelést a saját kocsijaimon, mert keresek eleget ahhoz, hogy arra bízzam a melót, aki ért is hozzá. Azóta csak-csak vissza kellett térnem a villáskulcshoz, mert minden ebbe az irányba vitt. Vigaszként csak annyit: annyira nem elviselhetetlen ez a fajta meló, sőt – ha néha sikerül ezt-azt megjavítani, az kifejezett öröm. De nem látszik, mi állítaná meg a trendet, a szerelőhiány mostanában még csak rosszabb lesz.