Oldtimermesse Tulln, Retropartyzánok Győr – egy tartalmas hétvége

Péntek reggeltől vasárnap délig nagyjából autóban fürödtem, nem derékig, nem is nyakig, hanem rendesen alámerültem a cuccban, ez már minimum könnyűbúvári szintnek minősül. Hadd számoljak – legalább öt különböző autós témájú ügyben volt közvetlenül részem. Ez rekord közeli élmény ennyi időre vetítve.

Múlt péntek reggel kaptam a hírt: elkészült végre az Alfa Bertone vizsgalapja. Ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogy hangzik, mert az autó ugyan jó két hete csont nélkül átment a zárt technológiás műszakin, de mivel a típus nem szerepelt a rendszerben, a vázszáma rövidebb a szabványosnál és még ki tudja, mi minden baj akadt vele, ezért a papírt nem kaptam meg mellé akkor. Lógó orral távoztam az eredetiségvizsgára, ott átment, arról született is igazolás, de ott is szóltak, hogy lesz még gond a rövid, két betű/hét szám-jellegű vázszámmal. Hát lett. Közel két hétbe telt, mire a hatóság rájött – kellene adatokat egyeztetni a vezérképviselettel, mert hozzá se tudnak szólni az ügyhöz. Aztán megkapták a hivatalos adatokat, lett típusa az autónak, adatlapja, azért mehettem el pénteken.

Nagyon ritkán járok autóval, mert Óbudán horror a parkolási díj, de most elővettem Nessyt, ugyanis délután Győrbe, onnan pedig Dunaszerdahelyre kellett hajtanom. Volt ugyan egy kósza ötletem, hogy felpattanok a Ducatira és gyí – annál nagyobb nem tudott volna lenni a vigyorfaktor, bár kétlem, hogy néhány indexizzón kívül sok vásárfiát haza tudtam volna hozni Ausztriából úgy. A Bianchi lassú, a Szent Szobrot nem akartam eláztatni, maradt a benzinzabáló, gengszterhangú, sötétkék terjengőmodul. Azt is szereltem mostanában megint jó sokat, még a Szereldmagad.hu-hoz is bementem majdnem egy napra vele, mert a héten egy németországi kiruccanás vár rá, ami nem lesz sétakocsikázás. Majd arról is jön poszt, most egyelőre múlt hétvége a frissebb élmény.

Tehát lett reggel egy Alfa-papírom, aminek birtokában már indulhat is a honosítási eljárás (nem OT-ztetem), majd befejeztem még az utolsó esseni cikkemet a kretén Volkswagenekről, s nyakamba vettem az M1-est. Utánozhatatlan sorhatos sóhajjal terjedő, 230-as állólámpással suhanni a tájban, kellemes 25 fok mellett, kinyitott napfénytetővel – elkerülhetetlen velejárója a dolognak egy hetvenes évekbeli filmsztárlét-fíling. Na nem kifelé, mert onnan mindenki öregecske ződcségesnek nézi az autót, de amit belülről meg lehet élni benne, az megfizethetetlen – lehet, hogy sokat eszik, csak ugye, az a különbség, hogy a dízelek kedves, melós kerregése után ez a földöntúli sóhaj Kladno helyett egyenesen Cannes-ba repíti az embert. Dízeltől soha nem állt még fel a szőr a karomon, ettől a benzines 230-astól meg a 60-90 közötti sweet spot táján mindig. Terápiás céllal íratnám fel az ilyet, orvossal.

Aztán persze autópályán oda lesz az illúzió, mert az utángyártott, török ajtógumiknál, a szélterelő megkeményedett gumijánál, a hiányzó első ajtógumi-feszítő lemezek miatt elkezd mindenütt ordítani a szél. A nyitott tető persze még így is csodás, mert 120-nál sem csinál huzatot, és a meredek szélvédő, valamint a széles tető miatt olyannyira elöl kezdődik a pereme, és oly széles, hogy nem kell felpillantgatnom ahhoz, hogy kabrióban érezzem magamat. A 123-as még majdnem tudta ezt (bár a döntöttebb szélvédő miatt csökkentett mértékben), de a 124-es tolóteteje már csak afféle hangulatvilágító lyuk volt, nem kabrióérzetet adó, masszív, konstrukciós hézag.

Mire Győrbe értem, zavarni kezdett a kipufogógáz szaga. Pedig annyi mindenen végigmentem már a kocsin, már a teljes kipufogót is újraszigeteltem, de mégis ott van az erős bűz, bár most már legalább a tetőn át kevés szüremlik be belőle, csak a nyitott ablak a gáz. A szó szoros értelmében.

Mindegy, 170 kilométeres távon ennyit ki lehet bírni, majd legfeljebb nekifutok megint. A Retropartyzánoknak a legelejére értem oda, talán ha egy órája pakoltak akkor, de az ETO Center már kezdett megtelni oldtimerekkel. Meleg Norbi és Vukmann Atti évről-évre megidézik Máté Péter, a Játék a betűkkel és a fél nyolcas Esti Híradó korát mindenféle járművekkel és körítésükkel – erről szól ez a buli. Ennyire nép-közeli viszont még talán sosem volt a rendezvény, hiszen most nem valami eldugott gyártelep hangárjában tartották, hanem egy igazi bevásárlóközpont lényegében összes szabad, talpalatnyi helyén. Nekem továbbra is a két, gömbölyű, keleti füstgenerátor, a Trabant és a Wartburg jön be a legjobban, de a sírós váltóval szerelt, szarrá tuningolt Moszkvics 1500-as, a régi-régi nagy Zsiguli-tuningos tesztünkben bemutatott, Havassy-motoros, nyolcmillióért restaurált, metálzöld kereklámpás, és az átlátszó plexi-géptetős Kispolák azért nálam is leolvasztott néhány biztosítékot. Amikor az ember azt hiszi, hogy a KGST-csontokon már ízmintának való hús sem maradt, akkor is találni ott néhány zsíros harapást, csak keresni kell.

Sajna nyolcig el kellett foglalnom a szobámat a dunaszerdahelyi Villa Ephéliában (ami egy szépen rendbe tett, hatalmas, de vidéki ház valójában, a Villa kicsit túlzás), ahol aznap éjjel megaludtam. Lenyomtam még egy gyors riportot az ETO Center döglődő wifijén, aztán elterjedtem a kék dög foteljében és Győrből istenit krúzoltam vele, bele a szlovák naplementébe, csak azért, hogy Dunaszerdahelyre érve Tom, a webszerkesztő telefonja várjon: rakná össze a retropartyzánokos anyagot, de csak 10 képet lát az ígért 22-ből. Becsekkolás közben tehát a szállás villámgyors netjén még feltöltöttem a kimaradt fotókat, s szerintem az olvasók már a teljes végterméket látták az utolsó perces, több országon átívelő, taktikai drámából. Mindenkinek jobb ez így.

Gyuri ott várt a szállás előtt, ledobtam a zsákot, betettem a Merkedát a parkolóba, elhúztunk sörözni, világot megváltani. Imádom Dunaszerdahelyet, mert rettentő furcsa hangulatú város. Merthogy azt nagyon is érzed, hogy átértél Szlovákiába, hiszen máshogy ível az út, mások a közlekedési táblák, máshogy festik rém ízléstelenre a más szocialista egyen-receptre épült, más módon ügyetlenül hatalmassá tákolgatott házaikat. Színtelenebb az autópark, a VW-konszernes dominancia még annál is erősebb, mint ami nálunk van, a vezetési stílus hasonlóan meredek, bár mintha kevesebb lenne benne a közvetlen agresszió.

Tehát nagyon is érzed, hogy átértél egy másik országba, majd leparkolod az autódat, beállítasz egy csehó udvarára, ahol számodra ismeretlen márkájú sörös címkéket, ropifeliratokat és fura hirdetéseket látsz, ám mielőtt úrrá lenne rajtad az idegenben mindig bekövetkező, „elhagytam Magyarországot”-érzés, felfigyelsz a beszélgetésekre. Mindenki magyarul szól a másikhoz, a pincérnő is hozzád, kapásból. De az a magyar is – milyen már... Ízes a tájszólás, nem a Pistáé, mert az gömöri, nem innen származik, hanem mélyebb kicsit, bele-belevegyülnek szlovák szavak, nevek, fordulatok (a sok kilométer nem az autóBAN van, hanem az autóN, a dolgoknak nem állapotuk, hanem standjuk van és egyebek), a sört nem százalékos alkoholban, hanem fokban mérik, ezért először nem is értem, mit kellene válaszolnom arra, hogy tízest vagy tizenegyest, esetleg erősebbet kérek-e. Hogy mit? Hiszen a tíz-tizenegy százalék már full-full-belgasör-szint... Aztán rájöttem, a pincérnő fokban értette. Tehát tizenegyest, persze.

Élvezem ezt az egész kulturális, nyelvi katyvaszt, ezt a „nagyon otthon, mégis idegenben” érzést, ilyenkor mindig sajnálom, hogy Dunaszerdahely épp csak annyira van közel, illetve messze Budapesttől, hogy ne legyen érdemes ott egy hetet eltöltenem, viszont csak úgy kiruccanni egy szombati fagyizásra már húzós ügy. De most egy estére kiélveztem, Gyurmával megváltottuk a világot, jó volt.

Reggel ötkor szólt az óra, bár feleslegesen, mert szombat hajnali 4.50 tájban valamiért autóverseny kerekedett a napközben tökéletesen kihalt, külvárosi utcácskában a panzió előtt. Majd 4.55-kor valaki a nyitott ablakom alatt elkezdte melegíteni az autója motorját, az ébresztőóra csörgése annak a közepébe jött bele, s amikor a melegítős elhajtott, valaki más indította be a dízelét, újabb tíz percre remegtetve a falakat. Szlovákiában vajon még nem írta meg semmilyen autós újság, hogy tök butaság motort melegíteni álló helyzetben, mert csak az olaj megy tele benzinnel, kipufogógázzal meg mindenféle egyéb kellemetlenséggel, ám a terheletlen és folyamatosan hideg motor csak kopik a járatásban? De oké, mínusz tizenöt fokban, komfortirányból megértem, mert annyit azért melegszik a víz (az olaj nem), hogy könnyebben mozduljon meg az autó, de plusz ugyanennyiben? Kvázi nyáron? Mindegy, nekem ez csak egy éjszaka volt, de azt ettől még nem értettem meg, hogy szombaton miért nem pihen inkább mindenki.

Át Gyurihoz, s mivel előző nap megbeszéltük, hogy újabb kétszer 200 kilométer pácolódás a kipufogófüstben talán túlzás lenne a Mercivel, ezért a Fulviáját vettük elő. A makulátlan, újszerűre restaurált, '67-es, egyhármas, bordó belsős Fulvia Coupét, amin dísztárcsás kerekek vannak keskeny gumikkal, mert Gyurinak van érzéke a veteránozáshoz és nem villantani akar, hanem élvezni.

Ugyanezzel a Fulviával voltunk már egyszer ugyanígy a Seiberer Bergpreisen, a weissenkircheni veterán hegyi felfutón, de akkor az autó még nyers volt, mostanra viszont szépen összeért, állítható Konik lettek alatta, minden sokat finomodott. Kevés autóban volt valaha V4-es motor (hatvanas évekbeli Fordok és azok leszármazottai, Zaporozsec, volt még más?), szűk hengerszögű meg végképp semmi másban, ezért ennek a blokknak a hangját képtelen hova tenni a fül. Alapjáraton kissé sánta, mintha csak három és fél henger menne, kis fordulaton száraz, kipörgetve meg búgva dalol és kér még többet. Varázsa van a kretén gépészetnek, egészen lenyűgöző, ahogy egy ötvenegy éves szerkezet lazán lépi a százharmincat Bécs felé a pályán, majd amikor nagyon tolni kezd valami szokásos módon értetlen, szabadidőautós tulok, akkor szinte továbbugrik 140-re, 150-re és nem sorolom tovább, mert az osztrák rendőr is olvassa a Totalcart.

Tullnba háromnegyed kilenc környékén futottunk be, a sárga mellényesek vigyorogva tereltek az oldalsó, ingyenes oldtimer-parkolóba, mert az elülső, a nagy addigra teljesen megtelt. Fél órával később érkezünk, és szégyenszemre állhattunk volna messze hátul, a műanyagok között, számkivetetten. És belehaltunk volna később, amikor az alkatrészeket cipeltük a kocsihoz. Veterános rendezvényre csak veteránnal szabad menni, ha van olyanunk, ez szabály. Átélni is úgy lehet csak igazán a hangulatot.

Nekem valami nagyon bűzlött most Tullban. Három éve jártam itt utoljára, akkor eléggé erős volt a pangás szaga. Hézagos volt az oldtimer-parkoló, kevés volt a stand, azok nagy része is inkább mutogatós kirakat volt, mint árusítós. Az emberek akkor még csak szokták a vásárterület közepén, a hajdani nagy teknő helyére emelt, gigantikus, új, 3-as Hallét, s valahogy az egész börze ritmusa, koncepciója szétesett, kissé temettem is fejben az eseményt. De idén...

A 2018-as év messze túlszárnyalt mindent, amire gondoltam, hogy Tulln képes lesz. Még a repedéseken is ömlöttek ki az autók, a szabad területeket most valahogy újrastrukturálták, az árusok jó része visszaköltözött és szerintem hozzájuk csapódott még egy csomó új.

Bent, a csarnokokban is fojtogató mennyiségben voltak standok, bár ahogy az egyikben a nagy, központi VW-asztal körül cirkulálnak dervises révületben a bogarasok, ott körben talán még lehetne sűríteni. Gyurinak ipari szigetelőszőnyeg kellett volna, ezért ő felemlegette, hogy a szövetes cég most nem jött ki, nekem jó hír volt, hogy vagy négy puchos árust megtaláltam, csak pont a Prokoschi nem csinált standot, pedig nála költöttem volna még pénzt, mert tudom, hogy egy csomó mindent újragyártatott.

De az Alfához tudtam venni fűtőmotort, műszervilágítás-kapcsolót és hátsó lámpaburákat, a Puchhoz megvettem a hiányzó négy felnit, az ülések szerkezetéhez való kétszer 18 csík gumiszíjat, illetve a tullni börze utolsó két, domború, eredeti, Puchra való lökhárítóját, ami kezd fehér holló kategória lenni. Már vettem a korábbi években is párat, de mind rossz valamiért. Szerintem ez a kettő akkor is itt volt, a Rittsteiger ajánlgatta is, hogy ezeket vegyem meg, de 100-100 euróért nagyon fájt az áruk. Most 150-150 volt a kikiáltási összeg, s két horpadás miatt végül 30-at lealkudtam az egyikből – így még örültem is nekik 270-ért. Ez van, az ember akkor tud vásárolni, amikor van pénze, amikor nincs, akkor csak nézi az olcsóságot.

Állólámpáshoz is vettem ezt-azt, az eddigi, vakondürülékből gyártott kínai menetvágó készletem helyett vásároltam egy edzett, már talán igazi fémből készült, jóval drágább kínait, egy készlet seegergyűrűt, egy készlet sasszeget, mert ezekből mindig nagy a hiány. Lett csavarosan megszorítható zsírzófejem is, mert a mostani rápattintós zsírzópumpáim használatakor, a fej és a gömb között mindig eltávozik a bejuttatandó zsír 90 százaléka. Na, majd most! Vacilláltam nyolc kiló Mike Sanders üregvédő zsíron is, de több mint 100 euró lett volna a két doboz, az egyik halléban már 88-ért is meg tudtam volna venni ugyanezt, de nekem úgy rémlik, hogy Bandival mi ennél is jóval olcsóbban szereztük be – a címet ő tudja, majd ha eljutok oda, megkérdezem.

Cuccoktól roskadozva zarándokoltunk a Fulvia mindent elnyelő csomagtartójához újra meg újra, befért a négy felni, a két lökős, az ezer csetresz is, Gyurika cuccai rájuk, hihetetlen ez a kisautó. A végén még könyvet is vettem, a Werner Oswald-féle Deutsche Autos 1920-45 címűt. Ennek az 1945-1980-as változatából nagyon sokat dolgozom, a Totalcaron is számtalan cikkben szerepeltek már infók belőle, olyan infók, amiket a neten különben megtalálni lehetetlen. Persze, az, ami ennyire régi autókról szól, kevesebbet lesz a kezemben, de amikor kell, felbecsülhetetlen szolgálatot tesz majd. L. J. K. Setrightokat is kerestem, hiszen ő volt a világ valaha élt legjobb autós írója, a nálam Orosz Petitől kölcsönben levő kettőt pedig nagyon vissza kéne már adnom, de egy idő után feladtam – angol rétegkönyvet ne osztrák börzén keressen az ember.

Közben összefutottam régi haverokkal, Jeles Palival, Gubányi Pistivel, a facebookon is osztani kezdtem ezt-azt, gyűltek hát a visszajelzések. Hű, meg ha, meg hoppá, emberemlékezet óta nem volt ilyen jó Tulln – nagyjából ez jött vissza mindenkitől, én meg csak megerősíteni tudom az állítást. Ha a három évvel ezelőtti alkalom a mélypontot képviselte a viszonyunkban, akkor ez a mostani az egyik magas hegyorom, ha nem éppen a csúcs. Igen, ez az én börzém, ez az, ahol még épp el tudok nyújtózni a dolgok áráig.

Essen sokszorta nagyobb, de az egy távoli mesevilág – ez meg itt a rögvalóság teteje. Az ott Malibu, ez itt Balatonfüred, ha plasztikusabban kell fogalmaznom, és mivel öregszem és sznobulok elfele, ezért miközben Balatonfüreden már nem lángosozom, hanem pizzánál lejjebb nem adom a szintet, Malibuban azért a közértben venném a cipót és még annak az árától is rosszul lennék. Jobb az, ha az ember nagyjából a saját dimenzióiban marad.

Bevásárlás után maradt időnk nézelődni is – látjátok, ezért is kellemes egy hatalmasnak látszó, de egyetlen délelőtt-kora délután alatt átfésülhető börze. A veterán parkolóból addigra már szállingózni kezdtek az autók, de az árus részleg még tömve volt. Alapjáraton billegős motorú, kétszínű állólámpás Merci 16 ezerért, s egy szerintem sokkal elegánsabb és eredetibb, de kicsit kopottabb 15-ért szinte közvetlenül mellette. Carlos Sainz-féle gömbölyű Celica 25-ért kellette magát (ó, ha meglenne a Ponton, szinte szőrén elcserélhettük volna), de a rozsdás, ecsettel festegetett, agyonkittelt, utolsó szériás Steyr-Puch 500S-t nem kérdeztem meg, mennyiért adják, mert nem volt mellette ember. Gondolom, valami 3-4000 euró táján mérhették.

Életemben nem láttam még angol Austin-alapú, amerikai piacra gyártott Nash Metropolitant – a szörnyű lomha és rosszul vezethető, de rémesen cuki és rajzfilmszerű kisautót imádták az ötvenes évek végi amcsi csitrik, én meg még sose láttam élőben ilyet. Az erős és határozott restaurálási szándék után kiáltó kiskocsit (ami ebben a környezetben, mint minden amerikai, kicsinek mondott jármű, elég hatalmasnak hatott) az USA-ból hozták, már bevámolták, működött is, és mindössze 6500 eurót kértek érte.

Ugyanennyibe került, de számomra sokkal vonzóbb volt a csodálatosan szép, narancssárga NSU Ro80-as, amely ha működik, egészen csodálatos autó, csak sajnos az autótörténelem fekete szegélyköveit ilyen, Wankel-motoros szuperkocsikból rakták ki, mint tudjuk. Találtam első szériás Renault R5-öst a legaranyosabb, Le Car-kivitelben, egy olyan szürke Pontont, amiről hirtelen azt hittem, a Dezső (aztán láttam, hogy nincs rajta ködlámpa).

És bár sokan tartanak engem díszlécnácinak és eredetiségfetisisztának (mert nem tudják megemészteni, hogy van egy, a magyar mindenttuningoljunkszéjjelazonnal-divattól eltérő véleményem, amit elmondok, ha megkérdeznek, de a nagy ritkaságokat leszámítva leszarom, hogy ki, mit művel az autójával), az autó ami talán a legjobban tetszett az egész tullni kiállításon, egy ötvenes évekbeli Rolls-Royce Silver Cloud volt. Matt zöldre festették (gyönyörűen), finoman megültették és szenzációs alukerekekre tették. Ha van gonosz, akkor az ez.

Odabent a csarnokokban pedig tényleg szörnyű volt a tombolás. Ott volt a hatnyolcas W109-es Rote Sau, az autó, amely az egész AMG-kultuszt elindította (vagy egy olyan), láttam egy magyarok által restaurált, szalonúj 356-os Porsche-kabriót, és tetten értem osztrák szakértőket, akik remegő hanggal magyaráztak felette, aztán ott volt a 170-es Mercedes-pickup, a Puch-klub standja, az osztrák, ismeretlen mikrokocsik gyűjteménye, illetve a háború előtti Renault mindenféle-Stellákat felvonultató placc, fókuszában az eredeti, szétrohadt állapotában fellelt, fagázasra átépített, valószerűtlen Vivastellával – tényleg szédült az ember, mert nem átlagos veteránkiállítást látott, hanem valami sokkal töményebbet.

Majdnem megfeledkeztem a Lancia-standról, amelyen érdekes módon nem a versenyfestésű Stratos volt a legérdekesebb autó, pedig normális esetben azt állják körül a legtöbben, hanem egy péppé tuningolt, Martini-fényezésű Beta Montecarlo körül ment a nagy rajzás. Te jó ég, milyen kívánatos az az autó ebben a formában.

Nem akarok mindent szóban elmondani, mert teleírnám az internetet, inkább nekiültem, vérző szívvel lemorzsoltam a fotóim java részét, és ami legérdekesebb hetven kép fennmaradt, azt betettem egy galériába. Nagyon javasolom, hogy lapozzátok végig, mert egy csomó minden odabent kifejezetten szemcukorka-kategória (tudod, eye candy).

Balzsamos lélekkel ültünk be Gyurival a Fulviába – aki még nem próbált egy tömény veteránbörzézés után rendes oldtimerrel távozni a tett színhelyéről, nem tudja, mi a jó. Olyan mint egy testes bordeaux-i és egy híg rajnai vörös közti különbség: előbbinél még hosszan a korty után is érzed az ízeket, sőt, újakat fedezel fel, s azzal válik emlékezetessé a dolog, utóbbival megeshet, hogy rövid pillanatokra megkapod a borélményt, de az egész olyan, mint a vakuvillanás.

Dunaszerdahelyig egyben leverettünk a Lanciával, amelynek a fától roskadozó belseje (a műszerfal nem igazi, bár ember meg nem mondja róla) egy látványorgia, majd Gyuri garázsából előhúztam Nessyt, aki egy félreállított, és a magányban töltött időt vad cigarettázással töltő keresztapa hangján méltatlankodott nekem. Hamar befogtam a száját, mert szerelni valónk volt rajta.

Gyurival ugyanis előző este kerestük a hirtelen jelentőssé vált bűz forrását, és azt a szétmállott, kék szigszalaggal körbetekergetett, de már így is darabokban levő kartercsőnél találtuk meg. Fakadt Gyurma garázsának mélyéről egy csapásra oda való cső, igaz, nincs rajta derékszögű törés, de szelel. Felment, aztán még egy kicsit húztuk az időt, de el akartam érni otthon ébren a családot, ezért volán mögé vágtam magam, és félkómában hazaindultam. Nem szűnt meg a szag, de feleződött, tehát még keresnem kell más eresztési pontokat is. Mivel már csak a tetőt tartottam nyitva az út java részében, onnan meg már az első ülésekre nem jutott semmi, ezért nem zavart különösen.

Isteni utam lett – majdnem. A benzinszint-jelző ugyanis alig egyharmad fölött volt, amikor Gyurit elhagytam Dunaszerdahelyen, azt pedig tudom, hogy hidegen mindig sokkal többet mutat. A valóság alig több mint negyed tank lehetett, tehát olyan 20 liter. Mindez 176 kilométerre egy elég iszákos autóval, amit olykor meg is küldtem... Mire Tatabányán, a kaptatón tapostam felfelé az autót, egy szokásosan nagyon sürgős, fehér furgonnal a seggemben, már vártam, hogy kigyullad a kis sárga háromszög, de csak valahol Bicske után villant fel. Ilyenkor minden jármű elmegy még ötven kilométert, az alatt meg hazaérek, tehát meg nem állok, gondoltam. Tévesen. Nessy kevesebb, mint 25 kilométert bír ilyenkor, erre az igazságra pár kilométerrel az M1-M7 összeeresztése előtt vetült fény – nyilván amiatt mert a mérő hossza kalibrált, a tankomon viszont alul van egy horpadás.

Hogy káromkodtam-e? Mint az állat. Szerencsére ott egy hosszú lejtő jön, majd egy rövid emelkedő után – ott elkapta a motor – megint lejtő. Nem nevezném végtelennek az autóstársak türelmét, mert amikor 70-es tempóval robogtam az Y felé – persze a belső ágban, tehát kettőt kellett kifelé átlépnem, a Balaton felől a kanyarba őrjöngve érkező többiek között – akkor volt szépen dudálás, de meredek helyzet semmi, inkább csak a furcsaságot szólták meg. Fél kilométerre lehettem a levegőben levő, budaörsi körforgalom alatti, ex-Shell, most MOL-kúttól, amikor elfogyott a lendület. Jólesett a séta a meleg éjszakában, vittem pár liter nedvet Nessynek, hadd édesítse meg az ajkát, majd odahajtottam a kúthoz, és az úr pokolban is úr stílusában, harminc litert tankoltam a bő négyszáz forintos, autópályás benyából.

Másnap? Másnap szétszedtem Nessyt egy csomó, útközben megfogalmazott hiba miatt, csak kora délután tértem meg a családhoz egy ebéd erejéig. De ez nem szerelős poszt, hanem utazós-börzézős, lelépek a billentyűzet elől. Holnap jön egy Volvo V60-út Spanyolországba, azt az autót még az egyetlen itthoni napomon, csütörtökön megírom, aztán péntek hajnalban újra beizzítom Nessyt – megyünk az ornbaui Fecskefarkú/Állólámpa-találkozóra – ha minden a tervek szerint megy, ez is akkor jelenik meg.

Közben már nyomják a könyvemet is, azt ígérték, jövő hét szerdán, 23-án szállítják, a webáruház akkortól postázza. Akik nem vették meg, ne búslakodjanak, mert 27-én vasárnap ugyanis jön a Parkoló Parádé, ott fogjuk árulni Katival a portékát – azaz ő árul, én dedikálok. Zajlik az élet, közben még akár az Alfa is rendszámot kaphat.