Nyaraltunk! Is...

BELSŐSÉG: Horvátországban a szagtalan Nessyvel

2018.08.05. 07:51
85 hozzászólás

Nem tudom, hogy akkor fogant-e meg a gondolat a fejemben, amikor belégzésnél épp az orromba csöppent és emiatt letüdőztem a benzint, vagy akkor, amikor a jobb szemembe spriccelt, emiatt odébb rándultam, majd ettől az emelő orsós menete tiszta erővel beleállt a bordáim közé, de tudom, hogy addigra már igencsak sokat ordítottam. Szakadt rólam a víz, a jobb karomat pedig már rég vörösre marta a benzin. Igen, ez egy horvátországi kemping kijáratánál történt, harmincöt fokban, az utastérben békésen nyaralgató családommal. Előtte egy órával indultunk volna megnézni Zadart, s lám, utána alig két és fél órával már robogtunk is a cél felé. Ha még nem mondtam volna: a Csikós család nyaralni volt.

Ilyenkor mindenki a családomat szokta sajnálni, hogy jaj milyen rendes felesége van ennek a szörnyetegnek meg hogy azok a szegény gyerekek visszamaradnak a fejlődésben és milyen példát látnak, uramisten, aztán vannak olyanok is, akik hüledeznek, hogy ennyire tákolt szarokkal hogy meri az az állat bárhová is elvinni a hozzátartozóit. Hm, mindenkinek kicsit igaza van, de a valóság ennél – mint mindig – sokkal-sokkal több árnyalatú.

A feleségem például imádja a meleget, imád külföldön lenni, márpedig ez a kettő általában adott, amikor egy-egy nyaraláson lerohadunk valamelyik csótányommal. Mivel együtt töltött huszonnégy évünk alatt több tucat lerobbanáson túl voltunk már, és csak egyetlenegyszer kellett trélert hívni – amely hozott a ház elől egy másik autót, amivel aztán sorja-mentesen folytatni tudtuk a túrát, köszi Madoskám!, és még akkor is igazán jót szórakoztunk a szlovéniai kertben, az árnyékos fa alatt a pokrócon beszélgetve/társasozva - ezért tudja, hogy sosincs nagy baj. Tudja azt is, mi következik: talán felcserélünk majd két programot, lehet, hogy másnap egy órával korábban kelünk, de az olajos, káromkodó majom, aki tisztább állapotában a férje szokott lenni, meg fogja oldani a dolgot, no worry. Az igazán öreg autóban ritkán megy tönkre olyan, amit némi leleménnyel, kis segítséggel ne lehetne helyben kijavítani. Itt a hetvenes évek közepe előtti korszakról beszélek – a Peugeot 205 GTI e tekintetben nem öreg autó.

A gyerekeim? Csakis jót tesz nekik a lerohadás. Ha ugyanis túl hamar odaérünk a szállásra, azonnal kinyomozzák a wifi-kódot, rákapcsolódnak, és onnantól nincs az az atyai erély, ami tartósan leválasztaná őket a net nevű drogról. Azonnal elveszítjük őket. Viszont az autóban nincs wifi, mert mi nem adunk nekik, ezért kénytelenek olvasni. Művelődni. Pallérozni a szellemüket. És olyankor rájönnek, hogy könyvet olvasni jó, annyira, hogy amíg ki nem szállunk az autóból, abba se hagyják. És nemhogy nem panaszkodnak a szerelések miatt, hanem el is felejtik, hogy olyan történt; amikor túl vagyunk az egészen, meg szoktam kérdezni őket – na, gengszterek, mi történt az elmúlt „n” órában? És halvány gőzük sincs róla...

Hogy szedett-vedett az autó? Ahogy nézzük. Ahány használt kocsit vettem, akár drágán, akár olcsón, az mind szedett-vedett volt, mindegyik mellé járt egy kábé egy hét birtokon belül levés után már körvonalazódó, hosszú szerelési lista. Ahány mások által vett használt autóban ültem eddig, nekem azoknak a legnagyobb része is olybá' tűnt, hogy sürgősen neki kellene esni. Meggyőződésem, hogy az emberek jókora hányada förtelmes autókkal jár, csak nem tudja, és ha én megvenném tőlük, nekiállnék átnézni, biztosan kiderülne róluk, milyen rettenetesek. Nem igazán az én az autóm a rossz, hanem a többiek alulinformáltak.

Én a magaméiról mindig tudom, amit kell, és a birtokba kerülés elején próbálok is minél több létfontosságú dolgot minél gyorsabban helyre tenni – fék, futómű, aztán a többi. Nessyn tehát van fék, Nessyben van futómű, Nessy egyenesen megy. Azt is tudom, hogy a keresztstabi szilentje már kicsit kiszopósodott, nem vizsgabukó szinten, de azért hangyányit érzem is a finom billegéseken – most akkor kérdezném, hányan nézték meg közelről az elmúlt három hónapban a saját futóművük szilentjeit? Mert a mai, valahogy rémesen tartóstalanra gyártott gumi alkatrészekkel ennyi idő alatt el tud ám fáradni egy új alkatrész is, ami amúgy érthetetlen. Holott akad olyan régi autó, amiben az ötvenéves gyári szilent is szuper, puha, még csak nem is repedezett. Tudok mutatni ilyet. Vadászok is mostanában az efféle bontott alkatrészekre.

A többi? Ahogy az időm engedi, végigevezek az elődeim által félbehagyott, elhanyagolt, rosszul kijavított problématengeren. A motorproblémákra általában hamar ráharapok, mert az egy drága alkatrészcsoport, és rossz beállításokkal, kopogósra hagyott belső elemekkel hamar nagy számlákat lehet generálni. Az elektromosság lényegét is rendbe teszem (bár a hol működő, hol elhaló bal helyzetjelző hibáját még keresem, mert az baj), de egy nem működő csomagtérvilágítás, pislákoló műszerizzó, döglődő fűtőventilátor a várakozási lista végére szorul. Aztán persze káromkodok esőben, mert nem tudok párátlanítani, ablakot mosni – van viszont fékem, eljutok a száraz szállásig, és odáig is biztonsággal beveszem a kanyarokat. Mindig az a kérdés, mi a fontos, mert egyszerre mindent nem lehet.

Nos, Nessynél már túl vagyok a prioritásokat élvező elemeken: fék, futómű, kormánymű régóta rendben van, mint mondtam, sőt, a hűtőt, a zárakat, a kilométerórát, a tolótető-szigetelést, a fűtőmotort és még egy rakás egyéb tételt is megcsináltam. Igen, a szélvédő még repedt (pont pókformában, pont a Kati előtt, aki mellesleg arachnofóbiás), a szélvédőgumi ereszt, a jobb első elefántfül gumijánál is beázunk, utálom a műszerfalba vájt két gagyi hangszórót, nehezen tekerednek a hátsó ablakok, nem megy az időóra és nincs csomagtérvilágítás. Nem túlzottan izgatnak, mert közben megcsináltam az ablakmosót, az a nagy előrelépés. És a fontosabb.

Igen, szétszedtem a lábnál levő, gumilabdás spricnipumpát, mert Háda Szabitól megtudtam, hogy azért tömődik el minden öreg Mercedes ablakmosó-rendszere, mert ott, a labdában összegyűlik a nyálkás, morzsás trutyi. Szerencsére a labda nem igazán labda, az alja egy kivehető, kerek fémdarab, ám alumíniumból (vagy spialterből) készül, a benne levő központi csavar emiatt összerohad az anyával, és a legtöbb esetben csak roncsolással távolítható el az állványról. Ha kijön egyben, az se nagy öröm, mert 45-50 év alatt a fémdarab tele lett már kráterrel, visszaszerelve nem zár többé. Igen ám, de én gyártattam egy ilyet kerek lemezt Fűrész Feri bácsimmal, rézből, kipucoltam mindent ultrahangos mosóban ecettel, s most istenien működik végre a rendszer. Képem nincs a végső állapotról, mert az az egy adag fotó volt csak letöltetlenül a telefonomon, ami meg eltűnt a horvát nyaralás negyedik napján. Vagyok annyira mazochista, hogy az olvasók kedvéért meg-megállok szerelés közben, és olajsártól csúszós kézzel fotózok, de annyira nem, hogy szétszedjem azt, ami már egyszer egyben van és jól működik.

Ezzel a már majdnem kész autóval természetesen Szakály Robihoz is betértem az út előtt, hogy ránézzen a beállításokra. Nessy nem járt nála azóta, hogy Karesztól elhoztam, végre tökéletesen beállított szelepekkel, új Metabond olajjal, adalékkal, benzinadalékkal. Itt volt az idő. Ez a karburátorállítás sajnos soklépcsős folyamat, mert Robi mindig csak annyit tud tenni, hogy a meglevő paraméterek szerint belövi az autót. Aztán beállítok néhány szelepet, felborul a rendszer, újra kell szabályozni. Aztán kicserélem az olajat, kisebb lesz a kartergáz, jobban tömít a motor, lehet megint karburálni. Aztán megint pár szelepet állítok, hopp, egy kondicsere... Ez egy örök körforgás, bár úgy tűnik, most épp egy hosszú, stabil állapotnak nézek elébe.

Katiék már hétfőn lementek a balatoni házba, de nekem még kétnapnyi ügyeletem volt a Totalcarnál, csak kedd este tudtam utánuk indulni – a zatoni kempingben úgyis csak csütörtök estétől volt foglalásunk. Hétfőn még alaposan felborította a napunkat, hogy a szomszédunk akkorra időzítette az utcai kábel és a 16 amperes bekötés cseréjét 32 amperesre, de megint nem vett róla tudomást, hogy az ő és a mi házunk hajdanában egy épületnek készült, csak az ötvenes években választották ketté. Falvésés, áramtalanság, riasztóvijjogás lett ezért egész hétfőn nálunk is, a délutáni hazatértemkor egy hisztérikus Katit, egy összepakolatlan és még nagyon nem Balaton felé tartó családot, valamint 160 ezer forint váratlan kasszahiányt találtam – naja, le kellett cserélni a vezetékeket, beépíteni érintésvédelmi reléket, eztmegazt, bár megvallom, sokalltam az összeget. Nem jó így nyaralni menni.

Nekem ráadásul másnap este, amikor magam is indultam volna a Katiék után, még egy vijjogó riasztóval is meg kellett küzdenem, mert azért őrizetlenül nem hagyhattam otthon a házat, viszont a riasztó bedöglött. Az utcai kábel ugyanis a riasztónk külső háza alatt fut be az épületbe, az előző napi villanyász meg nem volt riasztós szakember, kissé szerintem gondolkodó ember sem, tehát rosszul rakta össze a riasztó ládáját, ami, amikor a szomszéd takarítani kezdett az előtetőn, a legkisebb érintésre megszólalt. Másfél órám ment el a sziréna fülembe tíz centiről üvöltő, nem éppen Karády, „Rúzsfoltoss csigáréttávég” dalát idéző nótázása mellett, a nyolcvan centis előtetőn kuporogva, mire kiegyengettem a házat, helyére tettem a dobozban a vezetékeket, bepasszintottam a helyére az akkut, megtakarítottam az érintkezőket és megint lett funkcionáló házőrzőnk. Éjfél előtt fél órával, nem kissé megtépázott idegekkel tudtam csak a família után indulni Balatonra. Még emlékszem, hogy fel is hívtam a Katit – „ne induljak inkább egészkor, hogyan jön ki az autópályadíj?” Aztán megegyeztünk benne, hogy már csütörtökön hazaindulunk majd a horvátoktól, tehát így is beleférünk a szűk tíz napba. Hibás volt a döntés.

Éjjel nyakadba venni a kiürült Budapestet egy eltolt tetős, sötétkéken ringató, selymes dorombolással duruzsoló állólámpással nem tartozik a legrosszabb élmények közé a világon. Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy a hetvenes évek nyugisabb, békésebb utcáin érezd magad benne, természetesen akkori királyként (vagy pártcsinovnyikként, ami akkor a királyságot jelentette), csakhogy ez az autó itt nem a néptől van alattad kölcsibe, hanem a tiéd, megdolgoztál érte. Mivel Nessy benzines, hathengeres és elég erős is, ezért a varázslat abban a pillanatban sem omlik össze, amikor a tábla feloldja a százas korlátozást Budaörsnél – ráállsz a 120-130 közötti tempóra, s fele arányban előzve, fele arányban megelőződve, arany, boldog középszerként (jó, mi?) levitorlázol a magyar tengerhez. Lehetett akármilyen riasztószerelés, felfordulás, váratlan vagyonok kiadása, amit otthon hagytál, mire a földvári udvarba befordulsz, te vagy Maharishi jógi, szitárral a kezedben.

Az azért még mindig zavart, hogy büdös volt az utastérben. Bálint fiamat még Budapesten körbeküldtem a csomagtartófedél szélei mellett egy zseblámpával, úgy, hogy én bent feküdtem, figyeltem, és rájöttem – a fedél nem zár. A ferdén lecsapott sarkoknál enyhén, a hátsó, vízszintes záróperemnél viszont végig, erősen betódult a fény. Ahol pedig betódul a fény, ott betódul a kipufogógáz is, ha pedig a csomagtartóba jut a kipufogógáz, akkor a hangszóró és egyéb kivágások lyukain át az utastérbe is visszaszivárog, pláne, ha kinyitok ablakot, tolótetőt és az elhúzó szélvonat enyhe negatív nyomást csinál odabenn. Ezzel valamit tennem kellett, most, hogy már rátettem a hüvelykujjam a problémára. Tökig a legbelső helyzetébe állítottam a csomagtartófedelet – a sarkoknál ezzel megszűnt a rés, de hátul ott maradt. Pedig új a kéder, tehát csak az lehet, hogy vagy a fedél görbe, vagy a hátfal van beljebb a gyárinál. Egyikkel se tudok mit kezdeni.

Balatonon még volt egy napunk az indulásig, elgurultunk hát az ezermester boltba, vettem a házablakok szigetelésére való, öntapadós Pattex tömítést, illetve kétféle slagdarabot. A földvári kertben beragasztottam először a méretre vágott slagot, javult a helyzet, de jó nem lett. Ezek után jött a Pattex három csíkban, a hátfal felső peremére, ahol gyárilag nem zár ugyan semmi, de itt láttam esélyt még egy réteg szigetelés beépítésére. Még jobb lett, de azért szivárgott a fény. Akkor annak tetejére húztam még két csík Pattexet – már majdnem zárunk, szinte vak a sötét, oké, akkor legyen még egy csík, már gúla keresztmetszetben, ennek meg kell állítania a gázok betörését. Oké, jó lett, Stevie W. vagyok. Kicsit nehéz lett lecsukni a csomagtartót, de miután betömtük a sok horvátországi motyót, amúgy is az lett, nem mindegy?

Sátor, asztal, négy horgászszék, táskák, felfújható ágyak, sárkány, úszó sziget, kompresszor, némi szerszám, strandcuccok, cipők... Még 570 békebeli litert is hamar meg lehet tömni így. De befértünk. Csoda történt – valahogy Kareszék vonalában kezdtünk ocsúdni a pályán, hogy tényleg, de tényleg... megszűnt a szag. Hihetetlen, mámoros boldogság lett úrrá mindannyiunkon – a társaságon, hogy végre lehet szellőztetni az autóban, rajtam meg, hogy végre feltörtem a diót, ami már verejtékes álmaimban kísértett.

Az út eseménytelen volt, bár én titokban élveztem, hogy a helyükre zökkent beállítások miatt és a magasba ívelő út ellenére érezhetően csökkent Nessy étvágya. Már az első balatoni tankolásnál 12 liter alá jöttünk ki, pedig 120-szal toltam, megrakodva, és abban benne volt a Szakály Robiéknál letudott, helyben pöfögős üzemmód, valamint bő száz kilométer város is, ahol ezek a régi sorhatosok köztudottan nem tudnak normálisan fogyasztani. Aztán a második feltöltésnél már 11,3-nál jártunk. Ha ennyit eszik, én itt meg is állnék, azt hiszem...

Hiába volt csendes a drága, régi dízel Foltosunk, és a libegő-lobogó ajtótömítések miatt hiába zajosabb még mindig nála a Nessy, olyan kipihenten érkeztünk a Zaton Camping Resortba, mint öreg autóval még soha. Hat benzines henger simasága, no meg hogy ez az autó könnyen, sőt röhögve elviszi az ötödiket, illetve hogy nincs az az állandó, görcsös stressz, amikor beállok egy vonatba, ami hosszú sort előz, és a türelmetlen SUV-ok feltolnak 150-es tempóra, hanem egyszerűen rálépek a gázra és annyival robogok, mint ők, nos ezek együttvéve azért meglepően sokat finomítanak egy utazáson. Még veteránautó, sávokba való visszatéréseknél, oldalszél-löketeknél kell gépészkedni, fejben kell tartani a motor viszonylagos nyomatékszegénységét kis fordulatokon, és annak megfelelően tervezni a fokozatokkal, de igazából – egy új autót vezetőnek sem lenne kellemetlen, maximum szokatlan az élmény. Csak szólok: Nessy kezd nagyon jó lenni. Itt most húzzunk egy vonalat.

Az a kemping állati jó volt. Laktam francia, olasz, szlovák, dán, mindenféle kempingekben, drágákban és olcsókban egyaránt, de ez benne van a saját top 3-amban. Hatalmas a kiterjedése a szárazföld felé, de óriási darab tengerpartja is van két öböllel, homokos parttal, remeterákokkal, csodás minigolffal, saját uszodás, wellnesses külön résszel a szabadban, vagy húsz étteremmel, jetski-, banán-, úszókanapé-, motoroshajó-bérléssel, sok árnyékkal a lakórésznél, az alvóhelyektől távol tett diszkóval (bár szombat este így is elég zajos volt), tiszta és korszerű vizesblokkokkal és sok-sok... üvöltő kabócával.

Ne értsetek félre, nekem a kabócarecsegés=nyár, a japáni giga-kabócák („szemi” a nevük arrafelé) már-már dallamot kiadó, ütemes kántálása pedig az egyik legszebb emlékem kamaszkorom Japánjából, de amit ezek az óriáslégy-szerű állatok műveltek idén a kempingben, az kissé túlzás volt. Annyi volt belőlük, és olyan erővel nyomták nagyjából reggel nyolctól a taktust, de néha még éjjel is, ha elég meleg volt, hogy rá lehetett támaszkodni a zajra. Vagy ha nem is, aludni azért elég nehéz volt tőle, pedig én sátorban tudok a legjobban aludni a világon.

Olykor már fél kilenckor kivertek minket az ágyból (nem volt röhögni, későn fekvők-későn kelők vagyunk ilyenkor, mert nyaralunk), pedig ha éjjel egyig nézel filmet, és fél kettőkor hunysz, az kevés a csukott szemből, főleg a Katinak. Mindegy, döglöttünk a parton eleget, amit azért ritkán szoktunk, mert a felfedező fajta turisták közé tartozunk, nem a fetrengős-bulizósak közé. Az pihenés.

Felfedezni azért így is elmentünk párszor. A közeli, rettentő aranyos és középkori Ninbe kétszer is, miként a vagy tizenöt kilométerrel odébb levő Zadarba szintén. Zadar egyébként annyira klassz, hogy a fejemben most ott osztozik a horvát dobogó első helyén régi kedvenceimmel, Rovinj-nyal és Dubrovnikkal.

Aztán voltunk Zadaron túl is, sziklás kis öbölben búvárkodni, illetve a kis falvas részeken kanyarogni a part mentén, aztán egy betonos kiépített strandon csobbanni is – na, ott tűnt el a telefonom. A Vámos Miklós Sánta kutya című könyvében volt könyvjelző, amikor utoljára láttam. Elnézést mindenkitől, akinek emiatt nem válaszolgattam telefonon, mailben, Messengeren, Whatsappon, Viberen, SMS-ben és még a franc tudja, hány rohadék alkalmazáson, amiket már fejben se tudok tartani. Akkor és ott kapcsoltam végre ki egy kicsit, lehet, hogy maga a Gondviselő lopta el a Galaxy A3-asomat, hogy leakadjak a gépezetről. Ellophatná amúgy a gyerekeimét is – ígérem, nem veszek nekik hamar másikat...

Épp az első zadari kiruccanásunkra készültünk, amikor beütött a krach. Már a megérkezésünk utáni reggelen szólt a német szomszéd bácsi, hogy Nessyből folyik a benzin, mert a lakóautója hálószobaablakát be kellett csuknia éjjelre, hogy meg ne fulladjanak a szénhidrogén-felhőben. Hú, tényleg förtelmesen büdös volt, én észre se vettem, mert a sátrunkat a placc másik szélén vertük fel. Alánéztem – csöpögött a benzin. Ennek fele se tréfa.

A következő fél órát azzal töltöttem, hogy kerestem a szivárgás forrását, és végül a visszafolyó ág rövid gumiszakaszát jelöltem meg óvatos találatként, ott, ahol a motortérből kivezető fémcső bekanyarodik a padló alá. Laza volt rajta a két bilincs; aki előttem járt itt utoljára, csak csavarhúzóval szorította meg az AWAB-bilincseket. Hát én meghúztam őket 7-es racsnival. Kicsit folyt még, odébb tettem a bilincseket, meghúztam, folyt, elfordítottam őket, mintha jobb lenne, kicsit játszottam velük, elállt. Oké, benzinszag megoldva – és itt már rémlett, hogy a kempingbe érkezve, már előző nap is észrevettünk valami kőolaj-származékos stichet, ami velünk jött.

Azt hiszem, egy ilyen öreg Mergával eléggé világítottunk a drága kempingben, ahol a helyek java részén tíz évnél fiatalabb lakóautók ácsorogtak, azok harmada pedig olyan nyolc-tíztonnás, óriás, ötven-százmillió forint értékű, ötcsillagos busz, amilyet mifelénk nem is látni, a többi helyen meg szintén hatalmas lakókocsik hevertek szerteszéjjel, amiket szintén tíz évnél fiatalabb minimum Opel Insignia-méretű autókkal, vagy annál nagyobb SUV-okkal húzták oda. Egy sátor volt csak a közelünkben – szintén magyarok, egy BMW X3-asból egy miénknél kisebb, ugyancsak Quechua-cuccot húztak elő – de ők csak ketten voltak.

Szóval Nessy elég furán mutatott a sznob kempingben, de úgy tűnt, inkább ébresztünk szimpátiát, mint szánalmat, innentől pedig semmi bajom az ufósággal. A szerelést látva, a sréhen szemben lakó holland lakóautós csávó is odajött, elkezdte magyarázni, hogy neki Werkstattja van otthon és hogy biztos az AC-pumpa folyik, mire csak annyit válaszoltam - „elnézést, de aki ilyen autóval indul útnak, az valószínűleg ismeri is a járművet, és tud szerelni.” Kicsit elszégyellte magát, aztán megmutattam neki a porszáraz benzinszivattyút, a porszáraz mindenfélét a motortér felső részében meg hogy a hossztartó benzintől nedves. Mindegy, haverok lettünk, neki egy veterán Renault R16-osa van otthon, bár sose indulna el vele Hollandián kívülre.

Másnap, amint említettem, csodával határos módon nem a szokásos délre, hanem már tizenegyre elkészült a családunk, s indultunk felfedezni Zadart. A kemping bazi nagy, közel egy kilométert autóztunk a sátorhelyünktől a kijárati sorompók előtt elterülő, napelemes árnyékolókkal fedett óriásparkolóig – ez a hely, ahol a csak strandolni érkezők letehetik az autóikat. Ez az a hely, ahol megint megcsapta az orromat a benzinszag.

Komor tekintettel lefékeztem Nessyt, berúgtam a rögzítőféket, alánéztem. Folyik. Folyik basszameg. Mi mást is tenne.

Beálltam egy üres és tágas helyre, Kati arca kérdőjelbe torzulva világított rám, hátramentem a csomagtartóhoz, kivettem a pótkereket, mögüle az emelőt, szerszámokat, miegymást. Tudtam, jó mókának nézek elébe – minimál-szerszámkészlet, harmincöt fok, normális a ruha rajtam, az Ultra Dermet meg otthon hagytam, Zuglóban. Kati meg egy óra múlva ebédelni akar majd.

Megemeltem a kocsit, aláfeküdtem. Ömlött a benzin a visszavezető csőnél. Megtörölgettem, Kati beindította a motort, ekkor láttam, hogy feljebb, a fém résznél szivárog. Még a kis lyukat is látni véltem, ahonnan indul a csermely. Kimásztam, vakartam a fejem. Kéne egy csődarab, gumiból, illetve két bilincs. Felhúzom a fémcsőre, oda, ahol a luk van, lezárom bilinccsel a két végét, probléma megoldva. A gumicső beszerzési forrását épp a visszavezető cső karburátor felőli részénél találtam meg – az elég hosszú volt ahhoz, hogy egy ötcentis darabot lemetéljek belőle.

Vissza alulra, a kis összekötő cső le, kifolyt egy kis benzin – még jó, hogy nem több, mert a tank majdnem tele volt, akár az arcomba nyomhatta volna az egész tartalmát. Még így is ráfolyt a jobb karomra egy deci, jutott a számba is, nyamm, szeretem. De ez nem igaz.

Oké, most jó magasra fel kellene húzni a fémcsövön az imént beszerzett gumicsövet, egészen odáig, ahol színt vált az anyag, mert sejtésem szerint ott a lyuk. Meg kell síkosítanom a fémcsövet, különben soha nem csúszik fel rá a gumi. Gondolkoztam, mi van nálunk. Nessy nem eszi az olajat, ezért motorolajunk nincs, bár a betöltő sapkából ki tudok nyerni valamennyit végszükség esetén. Zsír nyilván nincs nálunk. Vaj is jó lenne vagy margarin, kanyarodtam el gondolatban az autósbolttól az ábécé irányába, majd kikötöttem a déemnél. Naptej, na, az biztos van!

Kati, Kati, kérek naptejet, ide a kezemre! – nyújtogattam a praclimat a kocsi alól.

Nem akarsz inkább kijönni, hogy bekenjelek? - kérdezte Kati, olyasféle mellékzöngével a hangjában, mint amit a másodperceken belül megőrülni készülő elmeroggyantak számára tart fenn.

Nem arra kell, hanem szereléshez! De kérem, kérem! – miközben a harmadik és negyedik kezemmel a fejemet fogtam, kétségbeesetten.

Kati, úgy tűnik, elfogadta, hogy a férje megőrült, pedig akkor még teljesen normális voltam, legalábbis önmagamhoz képest. Adott egy adag naptejet, én meg rákentem a csőre, s a gumit viszonylag könnyen felhúztam a lyukig. Két bilincset szerencsére találtam már a motortérben – korábban, egy szerelés alkalmával elrepedt a szervó vákuumcsöve, azt akkor gumicsővel pótoltam, s biztonságból mind a négy csatlakozásnál (van közben egy szelep is) rátettem AWAB-bilincseket. Viszen a Nikotin Istene persze kiröhögött, amikor meglátta - „höhö, bameg, ammeg minek oda?” - tudakolta az angolkisasszonyoknál felszedett stílusában. Amúgy meg volt benne némi ráció – tényleg felesleges oda bilincset tenni.

Végül is, mégis nekem lett igazam, mert ha akkor nem aggódom túl a dolgot, ott, a zatoni kempingben jobb híján fonott fűszálakkal tudtam volna rögzíteni a csöveket. Mindegy, összeraktam, húzzunk, vár ránk Zadar. Még egy próbaindítás a feleség részéről... Bassza meg, ömlik, ÖMLIK, ÖÖÖÖMLIIIIK, ÁÁÁÁLLÍTSD LE, ÚRISTEN, FHAUJJ, HÁNYOK!!!!

Ez van, amikor az ember annyira bízik a saját problémamegoldó képességében, hogy félreteszi a szükséges óvintézkedéseket. Pont a cső alatt feküdtem, és ahogy Kati beindította az autót, a cső spriccelni kezdett, én meg épp levegőt vettem, na már most, ilyenkor nem szerencsés, ha levegővételnél az ember orrában sűrűn, igen sok és igen nagy benzincsepp landol, mert akkor a testüregei felveszik egy MOL-kút tartályrendszerének jellegét. Elég undorító, na, de legalább tiszta lesz az orrod.

Mi folyik?!?! Miért folyik?!?! Miért folyik jobban, mint előtte?!?! Csupa kérdőjel az élet egy horvát kemping parkolójában, ha a fejed fölött egy 45 éves Mercedes nyújtózik, az arcodba békésen csepegtetve mindenféle gyúlékony anyagokat. Biztonságos távolságba vonaglottam, Katit kértem, hogy indítózzon újra – hát nem a fémcső mentén, a tákolás előtti szakaszon dőlt a benzin? De ott honnan, honnan, honnan, honnan?

Felmásztam a motortérbe (egyszer próbálják ki a felülés-kúszás-aláfekvés kombinációjának ezt a ritmikus sportgimnasztikára emlékeztető módját mondjuk, ötvenszer, betonon – nem annyira jó), nézek, tök száraz minden. Kati indít, alul dől a benya. DE HOOOOOOOOOOOOOOOOL??

Az ember ilyenkor már elfogadja: lenyomta a hatalom, apellátának helye nincs, meghúzza magát, megvert zsellérként teszi a dolgát és csak pislákolva utálkozik lelkében az életre vágyó optimista. A fémcső lesz az mégis, más nem lehet. Fentről elkezdtem lebontani a rendszert. Karbiról cső le. Gumicső fémcsőről le, odafent. Fémcső rögzítése a kaszniról: kicsavarva. Alul a gumicső leszedve. Benzin megint ömlik, már két karom vörös a maró-égető benzin miatt. Bűzlök, sáros, poros vagyok, olajos is, ömlik rólam a víz, de már nem érdekel. A gyerekek legalább jól olvasnak. Kati csak kicsit aggódik.

A szabad fémcsövet vagy negyed óra volt kigörbítgetni a helyéről, a kormánymű takarásából. Baromi erős, vastag falú fém, nagyon hülye rádiuszokkal a helyére trükközve. Igazából le kellett volna bontanom a kormányművet, de ahhoz tényleg nem volt elég szerszámom. Milliméterenként, fokonként elhajlítva, a kezemet szétcincálva, véresre szaggatva kirángattam a csövet a helyéről, s egyszer csak kint volt, a kezemben, mind valami óriási, döglött bélféreg.

Bálint nagyjából itt vette észre, hogy szerelek, akkor olyan bő másfél órája állhatott az autó. „Apa, miért volt olyan sürgős ezt megcsinálni, nem ért volna rá este? Nem te magyaráztad annak idején, Németországban, amikor elrepedt a Foltosban az a gázolajcső, hogy nem kell aggódni, lesz idő kiszállni, ha kigyullad?” - kérdezte. De fiam, a benzin nem gázolaj, ezzel itt pöttyet gyorsabban zajlik minden, még ha nem is robban, mert olyan csak halivúdban van, válaszoltam neki.

A kezemben levő csövön megláttam a hibát. Pont ott, ahol a kormánymű takarta, csúnya roncsolást észleltem. Valaki régebben megtekerhette a csövet, esetleg a kormányművet nem rögzítették, és az nyomta meg, de torzulást, annak öblében pedig hosszúkás repedést találtam. Nem kicsit, elég nagyot. Egyik végét befogtam a csőnek, a másikon belefújtam, miközben a Kati hallgatta, hol sziszeg. Igen, most megvagy!

A korábban már rátett gumicsövet felhúztam a beazonosított a törésig, bilinccsel megint lezártam a két végét. Most már biztosan jó lesz, már elegem van amúgy mindenből. Ilyenkor valahogy sokkal kevésbé jut eszébe az embernek a hat henger duruzsolása, az óriási nyitott tetőn át beáramló napfény, mint hogy felgyújtaná. Bár megvallom, amikor fújtam kettőt és ittam egyet a vízből, s ránéztem a kocsira, a szívem megint megtelt szeretettel. Nehéz tartósan haragudni egy ilyen autóra, az ember egy efféle Mercedes mellett elvtelenül hajlandó kiállni.

Hadd ne írjam le, micsoda sziszifuszi munka volt a minden irányban elgörbített fémcsövet egyáltalán annyira visszahajlítgatni a motortérbe – ami tele van más csövekkel, vezetékekkel, gyújtáskábelekkel – hogy legalább nagyjából ott legyen. Aztán jöhetett a finom munka: fent találkoznia kellett a gumicsővel, majd aláfekve görbítgettem tovább, ami nagyjából egyet jelentett azzal, hogy percenként törtem ki az ujjaimat az erőlködés miatt. Arra is figyelnem kellett, hogy az új vonalvezetéssel – a kormánymű mögé esélyem se volt újra befűzni – nehogy útjában legyen a kormánymű karjának, az összekötőknek, a mindenféle egyéb, súrlódásra hajlamos csöveknek, bilincseknek. Pokoli meló volt, akadtak egészen reménytelennek tűnő pillanatai is, nem kívánom senkinek.

Végre nagyjából a helyére került az anakonda, nem is zavarta a többi alkatrészt – köszönhetően az előrelátásból becsomagolt gyorskötözőnek –, rápuszilt a lenti gumicsőre is, nagyjából meg is húztam mindent, fent is ellenőriztem, Kati indíthatott.

Ez volt az a pillanat, amikor már eleve két égővörös karral, tüdőmben és gyomromban benzinnel, telibe szembe kaptam az újabb adagot. Az E5 iszonyúan mar, nem olyan, mint a régi, barátságos benzin volt, inkább, mintha savat spriccelnének a szaruhártyára. Azonnali a pánikreakció, én fejemet, vállamat, mindenemet összevissza verve próbáltam kimenekülni a kocsi alól, s csak akkor vettem vissza a tempóból, amikor egy még nagyobb fájdalom felülbírálta az ügyeimet – a tiszta erőből a bordáim közé fúródó emelő-orsósszár.

Kihenteredtem a kocsi mellé, hörögve feküdtem az oldalamon a porban, csukott szemmel, lyukas oldallal, amikor pedig kijött némi levegő, a sérült légzőrendszeremen, benzinbuborékokat fújva, teli torokból, üvöltve káromkodtam. Közben, amikor ép gondolat is bevillant a fejembe, könyörögtem Katinak vízért, szappanért, mert az oldja a benzint, de Kati felvilágosított – csak ásványvizünk van sok-sok szénsavval, szappanunk meg semmi, hiszen a városba indultunk, ahol gyaníthatóan lett volna közvécé.

Addigra már a fél kemping (ami majdnem egy kilométerre esett) megtanult magyarul káromkodni, igaz, csak üvöltő stílusban. Az elvonuló dán, norvég és német turisták csodálkozva néztek, ahogy a koszos albán dervis ordítva fetreng a porban, sistergő ásványvizet locsol a szemébe, majd akkorát vág szerencsétlen öreg Mercedes sárvédőjére, hogy az a szemük láttára behorpad.

„Kicsim, ne nézz oda, ezek itt a Balkánon állatok, inkább menjünk át az utca túloldalára, nem érted, vadember, MEGESZ!” - sipítozták kultúrországból légkondicionált és soklégzsákos-dévédés SUV-okban odaérkezett anyukák, serdülőfélben levő lánykáiknak. Hát igen, ilyenkor nagyon nincs rám írva, hogy Mr. Zsolt Csikos, member of the Car of the Year jury... Az élet szélsőséges pillanatokat tartogat, bárkinek.

Bálint elrohant a sátorhoz, húsz perc múlva ért vissza, hozott tusfürdőt. Addigra olajos nyállal kitörölgettem a szememet, vérbe borult aggyal szereltem tovább. Most miért ömlik ez a GECI? - és sokkal komolyabban gondoltam ezt, mint Simicska. Merthogy ömlött. Odafent lyuk letakarva csővel, cső befogva bilinccsel, de az a része száraz volt már a rendszernek. Viszont lent, annál a gumis betétnél, amit előző nap már szereltem a sátor mellett, most épp szinte fröcskölt a benzin.

Volt vagy tíz nekifutásom, bilincset húztam, még jobban spriccelt, megint a szemembe, Kicsit lazítottam, na, most már álló helyzetben is ömlik, bele a számba. Próbáltam lehúzni a csövet – Niagara. MIAROSSEBBET TEGYEK?! Akármit művelek, jobban ömlik, mint előtte, jobban, mint eddig bármikor. De hiszen ez a LEGELEMIBB, béna, óvodás autószerelői feladat, egy benzincsövön a bilincseket meghúzni, hogy az ne folyjon! Már Zadarban is tudtak magyarul addigra. Csak bizonyos szavakat, de a hangnak tizenöt kilométer meg se kottyan, ha eléggé erős.

Oké, nyugi. Közel három órája fekszem itt, illetve talajtornázom. Ennél koszosabb nem leszek, ennél jobban már nem folyik ki a szemem, a kezemből már három helyen dől a vér, egy negyedik vágás nem számít, megszoktam. Habituáció, vagy hogy is mondta Bucskó tanár úr az apáczais biológia órán, miközben a hátunk mögé lopózott és halkan fújtatva masszírozgatta a vállunkat? Igen, talán ezt csinálja a bogár, amikor ugyanazon a ponton, sokszor megszurkáljuk tűvel – egy idő után már nem reagál. Hát én egy ilyen bogár lettem. Benzintűrő Bucskóbogár. Az.

Súlyos volt a dilemma. Azt a csövet le kellett szednem, mert meg kellett néznem, mi a baja, hiszen olyan nincs, hogy meghúzod a bilincset, akkor a csőnél folyik, kilazítod a bilincset, akkor meg a bilincsnél. De a cső legkisebb mozdítására a csöpögő benzinfolyamból Amazonas lett. Úszni azért tényleg nem akartam benzinben, mert vannak cigiző-sétáló kempingezők, láttam már olyat. De hiszen azt a csövet levettem már kétszer ma, most miért ömlik? Nem is jár a motor!

Gondolkoztam. Ez a visszafolyó cső, tehát nyilván nem alul van bekötve a tankba, hanem valamilyen búváros stílusban. A közlekedőedény-szabály valamiféle homályos értelmezésében akar ömleni, mert fent, a karbinál zárt, hátul, a tanknál zárt, itt nálam meg nem csöpög eléggé, hogy bemenjen a levegő, tehát egyelőre a teli tank nyomja. Oké, ki a kocsi alól (nyög), cső le a karbiról. A biztonság kedvéért még hosszan fújogattam is, hogy biztosan visszamenjen minden a tankba, éreztem a számon, hogy bugyog a túlvégen. Most akkor vissza (nyög) a kocsi alá, tényleg elegem van.

Finoman elkezdtem szétbontani az alsó csatlakozásokat. Hopp, alig jön valami. Lehúztam a kis csövet, pontosabban húztam volna, mert egy része leszakadt és rajta maradt a fémen. Hoppá, mállik. Kivittem a fényre, elkezdtem nyomorgatni a csődarabot – kvázi porladt a kezemben. Borzalmas az állapota. Felettébb érdekes, mert minden más cső új az autóban, azokat még Kozma Zsolti kicserélte, de ez az egy valamiért maradt a régi, a típusa is más, mint a többié, a bilincsek is öregecskék rajta, nini, szét is ment mindkettő.

Milyen jó, hogy már nem a kormánymű mögött vezetett az általam új formába görbítgetett, visszavezető cső fém része, mert így annyival előrébb került a szája, hogy a karburátornál ismét keletkezett öt centi engedés. Azt levágtam, az lett az új csődarab. A fékszervó csöveinek maradék két bilincsét is leoperáltam, ezzel elfogyott minden tartalékom, ha ez nem lesz jó, hazavonatozunk, az ablakon kitekintve pedig gyönyörködünk a Zaton mellett fellobbanó lángokban.

Végül a terv bevált. Pampersbaba-száraz maradt minden indítás után is, összetört, vérző, megvakult, benzinszagú testemmel kimásztam a dög alól, leeresztettem, eltörölgettem, visszapakoltam mindent. Irány a kemping, zuhany, s csupán három és fél órás késéssel, benzines Old Spice-illatúan, tizenegy helyett fél háromkor indultunk Zadarba. A rózsabimbó-friss Nessyvel.

Hogy rohadna meg ez az autó. Mire kiértünk a faluból, már újra szerelembe estem vele; annak a motornak, a mozgásának, a tolótetős, hatalmas ablakos, világos hangulatának olyan varázsa van, hogy tíz perc után már mindent megbocsátottam neki. A szukának. A cédának.

Onnantól egy rossz pisszenése nem volt. Azóta se. Autóztunk fel-alá Zadar és Nin között, kicsit még tovább is, többször. Még hasonló korú autót se láttam; erről a környékről nemhogy a púpos, de még a 128-as Fiat-alapú Zastavák is eltűntek, egyetlen jugoszláv gyártású Renault 4-es akadt fenn a hálón. Ja, meg egy holland Chevrolet Chevelle, az szép volt, integettünk is egymásnak.

Az oldtimerek sajgó hiánya miatt (ezért is szeretek sokkal inkább Olaszországba menni – a régiautó-buzinak egy sivatag Horvátország) viszont Nessy sokkal nagyobb sikert aratott, mint Magyarországon, ahol látom a közlekedőkön, hogy a cammogó, büdös dízelt azonosítják benne, és próbálják teli erőből lenyomni, hogy túl legyenek már rajta.

Állólámpás Mercimet még talán sose fotózták ennyien, ennyi felől, a gyerekek lelkesedtek érte, a külföldiek is meg-megálltak előtte (nyilván az ő szemüknek is hiányzott a régi autók látványa), szóval nagy sikerünk volt. Ennyi kellett is a lelkemnek a kempingbeli szívás után, maradjunk annyiban. Készítettem szép nagy képgalériát a túráról, talán érdemes bele lapozgatni, van benne sok klassz hely, nemcsak autók, hanem turisztika is kivételesen, hogy adjunk a kultúrának egy pofont.

Hazafelé megint csak eseménytelenül telt az út. Kicsit nagyobb tempót, 125-130-at diktáltam, lett eső is, csak jelzésként, hogy vége a tengerparti nyaralásnak, de legalább kipróbálhattam a csodásan működő ablakmosó rendszert. Örülök, hogy nem cseréltem ki a repedt szélvédőt az út előtt, mert kaptunk még egy kavicsot, ezúttal középre – most akkor lenne két törött szélvédőm. A fogyasztás? Első megállónkig, Kareszékig 11,03 l/100 km lett, ami bőszen barátságos. Szagtalanul, ráadásul.

Aztán egy éjszakát mégis csak aludtunk még Balatonon, igazából hogy megtartsuk Katival a minden évben szokásos, Pub-Lik-beli koktélozásunkat, amivel mindig megünnepeljük a házassági évfordulónkat, idén már a tizennyolcadikat. Érdekes, de oly kevés a vendég, amióta fizetős lett a strand és a parkolás, hogy a bárrész a hely megnyitása óta először zárva tart a hét nagy részében, csak pénteken és szombaton nyitnak ki.

Egy olyan helyen, ahol régen fürtökben lógtak az emberek, és fél órákat vártunk, hogy ülőhelyhez jussunk. Talán Földvár legnépszerűbb evő-ivó helyén, ahol mindig azonos a minőség, jó a zene, nem hígítják a koktélokat. Nem jó jel ez: csak nem tér vissza a Tanácsköztársaság előtti időszak, amikor a pórnép csak hallomásból ismerte a Nagy Tavat? Remélem, változni fog ez még, jobb irányba.

Az a plusz nap viszont nem kellett volna. Csak hazafelé, az M7-esen, már Székesfehérvárt elhagyva jutott eszembe, hogy úgy vettem autópálya-engedélyt, hogy csütörtökre terveztük a hazaérkezést. Akkor már péntek dél volt. Ellenőrizni nem tudtam az adatokat, mert a telefonom az SMS-sel eltűnt, internetem pedig szintén nem volt, szintén telefonhiány miatt. Otthon aztán megnéztem számítógépen – naná, hogy kicsúsztam. Most várom a büntetést – kettőt már befizettem múlt hónapban, mert összekavarodott, hogy melyik autón van matrica, és melyiken nincs.

Nem érdemes ennyi romot tartani. Persze azért péntek este kicsit ennek az ellenkezőjét gondoltam, amikor a Bianchit elővéve, Szigetszentmiklósra hajtottam klubozni, majd annak megint csak az ellenkezőjét, amikor hazafelé, a Kvassay-híd gonosz, alig láthatóan kitáblázott, dilatációt fedő, óriási fekvőrendőrén, hatvannal, négy kerékkel repülve, majd földet érve elvesztettem a kisautó jobb hátsó dísztárcsáját. Nem akármilyen dísztárcsát – az egy Autobianchi Bianchina Panoramica dísztárcsája. A nem-Panoramicáé nem ilyen, azaz csak a Quattropostié (Fantozzi) egyezik meg vele. Az 500-as Fiaté is más, a 600-asé is. Csak az én autómé olyan, ritka is, mint Boeing szélvédőjén a reluxa.

Másfél órát kerestem a susnyában, megkérdeztem a begubózott horgászt, a kurvát és a két alkeszt is, akiket találtam, hogy nem látták-hallották-e gurulni, aztán éjjel kettőkor feladtam. Lassan mégis megveszem azt a Dacia Logant, ha ez így megy tovább...

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.