Van abban valami rendkívül felemelő, amikor az ötvenhárom éves, aranyos olasz kisautóddal sivítva-zörögve-bukdácsolva szeled át a várost keresztben, a szép budapesti, nyári estében, amit a dugó elülte után már nagyon szeretsz, s viszed a romos motorblokkot és pár hozzávalót a hatvanegy éves, még csak képzeletben levő másik, ezúttal apró osztrák autódhoz Biatorbágyra. Tudod, hogy amint megérkezel, a Bianchi fújtat egy utolsót, mielőtt a főtengelye 180 fokot visszapörögve megpihen, te felpattintod az ajtót, kiszállsz a roncs T2-es és a roncs Bogár közébe, bekukucskálsz a magas kapun, amely mellett a bent lakók lelki nyugalma érdekében nincs csengő, majd előveszed a telefonod és felhívod Gabit.
Mérhetetlenül megnyugtató és balzsamos pillanat ez mindig nekem; Gabihoz beesni, pláne megfelelő járművel olyan, mint megtérni az anyaméhbe, ami tele van hajtórudakkal, dinastarterekkel és kifordított Moser-felnikkel. Egyszóval – jó. Nem mintha Gabi amúgy fennakadna a részleteken, mert a lelkében végtelen párnázott tér van a kispolszkitól Bogár-buszig terjedő léghűtéses autók számára, s nagyjából tud lelkesedni bármiért, ami öreg és jópofa, de azért én otthon még gyorsan felpattintottam a Bianchira az Olaszból aznap a postára megérkezett, új jobb hátsó dísztárcsát, majd félórás kínlódással újra megszereltem a csomagtérajtó kikattanós-bekattanós kitámasztóját. Mert hát mégiscsak – az Operába is kiöltözik az ember, ha normális.
Amikor indultam le a garázsba, megtömni a Bianchit, Kati még megkérdezte tőlem - „azért kilencre esetleg hazaérsz, hogy a gyerekekkel megnézzük a Magnumot?” Höhö. Hogy kilencre. A Gabitól... Ő se gondolhatta komolyan. Épp egy buddhista szellemi orgiába indultam. Az nem időkorlátos, sosem. Amúgy is nagy nap volt ez nekem, mert Gabi, ez a rockerbe oltott, olajos kezű, ókori bölcs előző héten felhívott - „kicsit röstelkedve szeretném bejelenteni, de nem is tudom, hogyan mondjam neked: elkészült a nagy mű. Jöhetsz a váltódért.”
Tizenkét év. Lehet hogy tizenhárom, valahol hét után összezavarodtak a számok a fejemben. Ennyi ideje van a váltó Gabinál, aki közben épített nekem egy pompás, elpusztíthatatlan, erős motort a Bianchiba, majd egy hasonlóan pompás, elpusztíthatatlan váltót is ugyanabba pár évvel később. Emellett egy teljes 126-os Puch-hajtásláncot Simon Laci barátomnak, párszor fél autót Eiszrich Ádám barátomnak, nagyjából egy komplett, '58-as Puchot Szabó Attilának. No meg Schwimmwageneket, VW Transportereket, Bogarakat, egyéb Puchokat, Fiat 500-akat és kispolákokat százával. Gabi nem rest, komótosan, de folyamatosan dolgozik. A legjobb fajta szakember, enged időt a gondolatainak, nem kapkod, nem tol ki magával, hanem inkább analizál.
Az én váltóm elsikkadt közben, na bumm, volt ott még vagy húsz ilyen szerkezet a satupad környékén az elmúlt pár évben. S mivel az én kocsimnak – amúgy Tóth Gabi rendszeresen kérdezgette, hogy áll épp – először a lakatolása készült annyi ideig Kubinyi Gabinál, amennyi alatt mindenféle ókori nagy emberek birodalmakat építettek fel, majd romboltak le, aztán a fényezésével kilincseltem hosszan, mire az egri Losonczi Csaba megszánt és rittyentett rá egy olyan dukkót, amihez foghatót nemigen látni vadonatúj autókat árusító, csillogó, márványpadlós, öltönyös pusherekkel kibójázott szalonokban sem, ezért Gabi sem szakította szét magát, hogy elkészüljön. Megsúgom, akármennyire is imádom a Steyr-Puchokat, az én fejemben is csak-csak B, aztán C, aztán R vágányra került a téma, de hiszen erről írtam már egy plasztikusat egyszer. Zs-re sosem, mert valamennyire mindig próbáltam tolni a témát. 2012 karácsonyára azonban meglett a lefényezett kaszni, azóta otthon áll a garázsban. Szívni kezdtem Gabi vérét.
De nála akadtak problémák. Például az, hogy az én váltóm belsejének a java részét egyenesen a kukába kellett üríteni. Opció lett volna, hogy szerezzek egy másik váltót, de Gabi nem akarta, azt mondta, hogy bármelyikkel lehetnek gondok, mert ezek most már ősrégi autók. Inkább ezt, ami úgyis itt van, majd ő túr alkatrészeket. Az történt ugyanis, hogy a csapágyak cseréje után összepakolta a szerkezetet, de már kézzel tekerve is gyanúsnak tűnt, ahogy az forgott, pedig kihézagolta a diffit, pontosan, mérőórával.
Van egy átmozgató padja a műhelyben, azon próbálja ki mindig az összerakott váltókat, azt villanymotor hajtja egyébként. Ahogy ráakasztotta a friss váltót és beindította a padot, valami odabent elkezdett darálni. Az történt, amire álmában se gondolt volna: a differenciálmű kúp- és tányérkereke nem volt párban – ez az, ami kvázi lehetetlen. Ebben az összeállításban valószínűleg sose használták az autót, maximum vontatták, máskülönben hamar rommá koptak volna a fogaskerekek. Nos, hiába konkrét aranybánya Gabi műhelye, már nála is elkezdtek fogyatkozni az évtizedek alatt felhalmozott alkatrészek, s egy darabig eltartott, mire lett egy jó pár diffi-fogaskerék. Lehetett újraépíteni az egész váltót. Ez még 2014-ben történt.
Aztán elakadt azon, hogy ahogy maga a Puch is, a hozzá való alkatrészek is rémesen megdrágultak. A Puchnak hátul lengőtengelyes futóműve van, ezek a lengőtengelyek pedig a diffit a váltóba lezáró, kerek fedelekbe csatlakoznak, ezért képez egy egységet váltó és hátsó futómű ebben a kocsiban. Nos, a lengőtengely-csapok minden, nem felújított, rosszul karbantartott Puchban kopottak. Az én autóm összes porcikája eredetileg is a földbe gyilkolás valamennyi jelét mutatta, így a csapjaim is extrém pocsék állapotban voltak. Csakhogy manapság egy garnitúra csap, persely, gumiharmonika már elég drága kezd lenni, Gabi hosszan rágódott rajta, hogy honnan szerezze be őket.
Ezt sajnos nem beszéltük meg: a kocsi felújításának költségeihez képest pár ilyen tétel magas ára már oly mindegy nekem... Így is drága, úgy is drága. Végül, ha jól tudom, a prokschi.at-nál szerezte be ezeket, de például a váltótartó bakokat Pécsről, mert a Bodáék kidolgoztak a Puchokhoz egy speciális, a nagy gumitömbben fémrudakkal megerősített bakot, ami nem engedi megülni az egész váltót és támolyogni a futóművet pár év leforgása után. Sokkal jobb, mint a gyári.
Mivel Gabi élete jókora (és egyre nagyobb) részét a kemencei kisvasút építésével, szervezésével, gondozásával tölti, ezért leginkább csak a hét második felében szerel, ami nem éppen az én ügyem malmára hajtotta a vizet. Ráadásul hozzá elég gyakran csak úgy beesnek a kuncsaftok, azonnali és sürgős munkákkal, ő pedig nem elég erélyes (sőt, egyáltalán nem), hogy nemet tudjon mondani. Én is tettem már ilyet vele párszor, tudom, milyen ezt a másik oldalról nézni, de a programozott munkák emiatt lassan készülnek el nála. Idén februárban már meg is kért arra – nem kis önismeretet és önkritikát mutatva –, hogy minden héten hétfő-kedd magasságában csörögjek rá és aktívan szívjam a vérét. Nekem ez pokoli érzés volt. Gabi finom lelkivilágú, gondolkodó haver, piszkálódni imádok ugyan bárkivel, de azért én se vagyok az az ember, aki örömét leli mások rendszeres abajgatásában. Szenvedtünk mindketten, neki közbejöttek családi ügyek is, én pedig valamikor júliusban, már erősen verejtékezve feladtam a dolgot. Nem nekem való az ilyen. Majd elkészül, majd...
És lám, így lett. Gabi igazán nem kért sokat a munkájáért, bár a beépített alkatrészek vaskos ára miatt (a diffialkatrészeket nem is volt hajlandó hozzáírni a számlához a csúszása miatt) így se lett olcsó a váltó. Na de emberek, ez most egy vadonatúj, finoman illesztett Puch-szerkezet, istenien csukló lengőtengelyekkel, felújított fékalaplappal, eltekerhető fékbeállító excenterekkel, új munkahengerekkel! Ilyen nincs is... Amit én odavittem, annyit se ért, mint a politikusi becsület.
Azért vittem is Gabihoz cuccokat. Másfél motorblokkot – a Puchom saját, szarrá kopott blokkját, illetve azt a bő fél motort, amit Linczmayer Balázs mentett ki nekem a vasból, és a főtengelyen, illetve hengereken-dugókon kívül mindene megvan, értsd, blokk, gyújtáselosztó, hengerfejek, nyomórudak, olajszivattyú, tőcsavarok, szelepfedelek, a speciális, régi Puchra való, aluöntvény olajszűrőház. Ennyire öreg járműnél kincs az ilyen lelet, bármi, bármikor jól jöhet.
Egy ládányi motorborító lemezt (nagyjából három teljes motorra valót), eredeti, bendullás kuplungot a motoromon rajta levő diafragmás (tányérrugós) helyett, ami Trabantról származik. Egy új kinyomócsapágyat. Egy pár kiváló hengert és dugót, amit az eBayről vettem. A lendkerék alá való, speciális réz rögzítő-tömítőalátéteket. Karbikat, szívócsonkokat, leömlőket. Illetve még egy rakás más cuccot, nem véletlen, hogy megtelt a Bianchi. Pedig, mint tudjátok, az egy NAAAGY kombi. Volt mit válogatni, jókora részét haza is hoztam, mert Gabi csak a legjobb cuccokat tartotta magánál.
A motor egyelőre még nem is olyan sürgős, de elvittem hozzá az első futóműállványokat, illetve a függőcsapszeg-felújító készletet, mert ha az kész van, már csak fékdobokat, felniket kell szerválnom, illetve felújítanom, és a gumik feltétele után lábra tudom tenni elvben az autót. Tehát az első futómű miatt megint csak szívnom kell szegény Gabi vérét, de az élet már csak ilyen.
Közben jártam Szabó Gyurkánál is Dunaszerdahelyen. Komárno után találkoztunk, ő a Fulvia Coupéval érkezett, mi az Alfa Bertonéval mentünk, kerülőutat választottunk hát Szerdahely felé, istenit autóztunk a két régi olasz kupéval a délutánban. Azért az sem volt olyan, mint hét év egy török börtönben, pedig a Bertone még a nagyszervize előtt állt akkor, dobáló fékekkel, háromhengerező motorral, sok-sok működésképtelen funkcióval. Vannak pillanatok, amikor megéri veteránozni, na.
Gyuri elvállalta, hogy a magyaroknál jobb szlovákiai krómozóba viszi a Puch fényes cuccait. Pokoli drága a szolgáltatás, de a nagy német, holland, svájci restaurátor cégek is oda hordják a Bugattik, Ferrarik, Hispano-Suizák krómjait. Ha nekik jó, az én Puchomnak isteni lesz, annyira meg nem vág földhöz a projekt, mert összesen hat alkatrészről és némi törmelékről van szó: két lökhárítóról, két elefántfül-keretről, két fényszórókarikáról. Mondjuk arra az öt lökhárítóra, amit Dunaszerdahelyre vittem, kisebb vagyont költöttem már, és Gyuri hármat helyből félretett belőlük, hogy azokat tőle akár ki is dobhatom, mert sok lenne velük a meló, de legalább egy könnyen menthető párat azért sikerült neki kiválogatnia – és nem volt benne a szinte azonnal feltehető, szép krómos példány.
A zárak nyelvének fogadóreteszének kopásait azóta feltöltette egy barátjával, aki tud ilyet, ezzel a pakk mehetett tovább – a krómozandók tehát már a galvanizáló cégnél vannak, de az is sok-sok hónap lesz, mire megkapom a kész cuccokat.
Oké, lehet nekiállni a váltó felrakásának, fékdob-vadászatnak (elvesztettem négy felnit és dobot, amiket vettem pár éve, és képtelen vagyok rájönni, hol lehetnek, meghülyülök), az első laprugó szétszedésének, lefestésének, zsírzásának. Lett meló, jó meló.
