Néhányan megvádoltak, amikor még 2000 januárjában a Fiatomat megvettük – alig voltam huszonhét, mi viszont már hat éve együtt jártunk –, hogy a Zsolt beszélt rá, pedig éppen ellenkezőleg történt. Ő kézzel-lábbal inkább el akart téríteni tőle. „Hidd el, az egy szar, ha hasonló kisautót akarsz, akkor ott a Renault R4, ami legalább látható méretű, vagy ha kicsit akarsz, a Puch, mert az érdekesebb. Bár igaz, utóbbi egy kicsit drága és sokkal ritkább.” Ezért is nem lett Puch, a Renault meg nem tetszik ma sem.
Na de, honnan is jön a Fiat 500-szeretetem? Gimi utolsó évére új osztályfőnököt kaptunk, mert a réginek (nő volt) az idegei felmondták a szolgálatot. Nem bírta a fiúk beszólásait, pedig igazából kedvelték, csak hát kamaszodtak is közben, a '80-as évek végén. Új osztályfőnökünknek ütött-kopott, piros Fiat 500-asa volt. Beleszerettem a formájába, cukiságába (mármint az autónak), és már akkor tudtam, hogy egyszer lesz egy ilyen autóm. Nagyon szerettem volna kipróbálni, milyen kikiabálni a nyitott tetőn, ami akkor nagyon ritka és menő dolog volt. Legalábbis úgy képzeltem. Erre közel egy évet várnom kellett. Az érettségi bankett közben valakiért el kellett ugrani kocsival, és én szíves örömest mentem az osztályfőnökkel, aki addigra már csak Marci lett. A Fiatjával. Bevallom, kissé becsíptem már, mikor az autóba ültünk, de így legalább megtettem, amit már régóta terveztem, a nyitott tetőn kiállva kiabáltam mindenfélét. Ki emlékszik már, miket?
Ezután sajnos kénytelen voltam egy darabig feladni autóvásárlási tervemet. Amíg egyetemre jártam, nem volt pénzem, örültem a szüleim levetett farmotoros Škodájának is. Zsoltnak, mire összejöttünk, már állólámpás Mercije volt, s mivel korábban sokat szívott az 500-as Fiatjával, említeni se lehetett neki a típust, mert épp örült, hogy van egy autója, ami szerelés nélkül meg tud tenni távokat. Szerencséjére eszembe sem jutott akkor, hogy nekem is jó lenne egy. Amikor a Skoda állapota már nagyon leromlott, és el kellett adnunk 1998-ban, akkor merült fel először, hogy saját autóm legyen. Nagyon drágák voltak a kis Fiatok, pénzünk még mindig nem volt túl sok, így lett végül egy másik remek autóm, egy 600-as Trabi, amit szintén nagyon szerettem. Sajnos két tél után rájöttünk, hogy a 6V-os rendszer hidegben sokszor sztrájkoló indítási hajlama és általában, egy ilyen veterán ritkaság nem nekem való, így újra autóvásárlás előtt álltunk.
Addigra azért már félretettünk némi pénzt, így Zsolt Fiat 127-eseket keresett nekem, és talált is szép számmal. Többet meg is néztünk, próbakörre mentünk, de nem tudott meggyőzni, egyszerűen nem érdekelt. Hajthatatlan lettem, kerek-perec megmondtam, hogy nekem 500-as kell, semmi más. A Fiat Klub vezetője, Kozma Pisti segített is találni egy elég szépen felújított példányt Etyeken. Gyönyörű halvány pisztáciazöld színe volt, ami persze nekem egyből bejött. Ha tudtam volna, milyen bajok lesznek vele, lehet, hogy bele sem vágok. Így azonban boldog vigyorral az arcomon hajtottam haza új kisautómmal Zuglóba, annak ellenére, hogy előtte még nem ültem szinkronizálatlan váltós kocsiban. Hamar megtanultam, és rutinná vált kuplung be+váltó üresbe+kuplung fel+gázadás+újra kuplung be+következő sebesség+kuplung fel stílusban váltani vissza a fokozatokat, és a váltónak soha semmi baja nem lett.
Könnyen megtanultam az indítást is, ami a legnagyobb mínuszokban sem okozott gondot. Csak fel kellett húzni a szívatót, ami a bal oldali kis kallantyú, majd a jobb oldalival beindítani a motort, és a hang erősségét figyelve fokozatosan visszatolni a szívató karját. Az indítás titka az volt, hogy gázt semmiképp sem volt szabad adni indítózáskor, mert megszívta volna magát, és sehogy sem indult volna be egy jó ideig. A kocsi hangját most is bármikor tisztán fel tudom idézni, a motorja nagyon szépen ketyegett. Meglepő, milyen remek fűtés volt benne a legnagyobb hidegben is. Ennek azért vannak trükkjei, amiket megtudtam, például hogy a hengerek melletti lemezdoboz alsó csapóajtajánál meglegyen a termosztát, hogy a motor burkolatait és a karosszériát összekösse a gumicső, és hogy a gyertyákon rajta legyenek a gumigallérok, mert ott nagyon sok ki tud szökni a melegből.
Akkoriban nem kellett a parkolásért fizetni a belvárosban, a forgalom se volt olyan nagy, így minden hétköznap reggel autóval mentem dolgozni. Persze hely már akkor sem volt sok a Bajcsy-Zsilinszky út környékén, de egy kicsi autóval azért mégiscsak könnyebb a parkolás. Egy idő után a mellékutcában rendszeresen rakodó munkások egyike már megismert, és szinte minden reggel foglalt nekem helyet. Királyság volt, és az a szerencsém, hogy ezt már akkor is éreztem, kiélveztem hát minden percét. Egészen addig, míg az első furcsa hang meg nem szólalt elölről.
Mivel a motor hátul van egy ilyen autóban, mindjárt gondoltam, hogy csak a futóműből jöhet, pláne, hogy a nagyobb huplikon erősebb volt. Zsolt persze nem örült, azt remélte, ez az autó kivétel lesz, olyan szépen, igényesen fel volt újítva, hogy eleinte elhitte, nem lesz vele probléma. Annak a kijavítása nem volt vészes, kiderült, hogy az első lengőkarok közül az egyik repedt el a tartócsavarnál. Mentünk a Kertész utcai boltba, vettünk fillérekért egy pár új lengőkart, Zsolt beszerelte az utcán fél óra alatt, még ő se tartotta komoly problémának.
Nem kellett sok időnek eltelnie – talán két hónap ha volt a két eset között – és megint hallottam valami hasonló hangot. Sajnos akkor épp a szüleimnél voltam, a város másik felén, s nem meglepő módon ez alkalommal a másik oldali lengőkar repedt el, ahogy keréklevétel után ez kiderült. Nem lehetett tovább menni a kocsival, ezért azt a lengőkar-párt ott, helyben, a jeges-latyakos utcán kellett kicserélnünk pár nappal később, nem volt valami vidám az esemény. De jó lett legalább, használhattam tovább a kocsit, ahogy addig is, minden nap.
Újabb hónapok teltek el, már el is feledkeztünk a lengőkar-históriáról, amikor a lakásunk elől elhajtva igazán durva hang ütötte meg a fülemet, ahogy ráfordultam a Róna utcára. Óvatosan tettem egy kört a háztömb körül, mert valahogy nagyon furcsa lett az autó mozgása, otthon letettem a Fiatot és BKV-val mentem dolgozni. Este, az első analízisnél azonnal kiderült, hogy az egyik hátsó lengőkar tört el tőben, ahol a karosszériához kapcsolódik az egyik szára. Nyilván már régóta összerozsdásodott ott minden, aztán már csak idő kérdése volt, mikor esik szét. Akkor állt egy-két hetet az autó, mert hátsó lengőkart már nem volt olyan könnyű szerezni, de végül lett, az is bement, de Zsolt már közel sem rajongott annyira a kocsiért, mert elkezdte benne látni a saját, régebbi autójának a hibáit.
Ekkor, szerelés közben derült ki, hogy az autó alja telibe van fújva valami fekete alvázvédővel, kicsit túl vastagon is. Mivel hátul, a motortér mellett is rozsdásodni kezdett, ahol a tetőoszlop lejön, gyanakodni kezdtünk, hogy szép-szép az autó, de azért rejthetnek meglepetéseket a különféle rétegek. Már kisebb volt a hitele jóval, mint amikor megvettük.
Az autó belseje amúgy sem volt valami szép, a házilag, furnérlemezből és szivacsból készített ülésekre húzott, brokátos-virágmintás, szürke-rózsaszín kanapéhuzatával, a magas támláival, amelyek miatt nem lehetett bejutni a hátsó ülésekre, a hasonló brokátos szövettel áthúzott térdvédőivel a műszerfalon (azok egyébként eredetileg feketék). Ezért ősszel, amikor Imolába mentünk börzézni, mellesleg bontózni is, a Fiatokat is megnéztünk. Forliban, az egyik bontóban vagy 8-10 Fiat is volt, kettesével, hármasával egymás tetején. Zsolt felmászott rájuk és benézett mindegyikbe. Az egyikben, ami két autó között, a gúla közepén a szendvicshúst jelentette, az üléshuzatok alatt egy hibátlan, sötétbordó L-es belsőt talált – L az 500-as luxuskivitele volt, amelyben dönthetők az ülések, az ajtókon van térképzseb, a szőnyegezés pedig nem öt darabból álló gumikészlet, hanem egy egybesütött, alulról gumírozott, felül viszont kellemes szövet teknő. Az ajtókat nem lehetett kinyitni, az apró lyukon át mászott be az autóba, majd az ablakon át préselte ki az üléseket, szőnyeget, ajtókárpitot, mindent. A műszerfalon talált egy Szent Kristóf-mágnest, ami az utazók védőszentje, így azt is elhozta. Már nem emlékszem, mennyibe került, de igazán nem volt drága a garnitúra. A kisteherautóba, amivel mentünk, simán befért, ahogy később a börzén megvett kismotor is.
A belső teret otthon azonnal kicseréltük, a mágnes a műszerfalra került, csak a térdvédők maradtak cikornyásak. Veterános szemmel így sem lett eredeti a belseje, de legalább közelített hozzá, az autó viszont számomra tökéletes lett. Egy darabig.
Néhány hónap múlva, egy kivételesen meleg tavaszi napon, már nem emlékszem miért, Zsolt ment dolgozni a kocsival, és meglepődve tapasztalta, hogy Szentendre felé menet kigyulladt az olajnyomás-lámpa. Mindössze négy lámpácska világít a Fiat 500-as műszerében, egy-egy az olajnyomás és a töltés hiányát jelző piros, egy zöld, hogy ég a lámpa, egy narancssárga pedig arra figyelmeztet, hogy fogytán a benzin. Mind ezidáig csak a narancssárga világított időnként, akkor meg is kapta a csomagtérben lévő tank az adagját, ólompótló adalékkal együtt. Én is tudtam, hogy az olajnyomás-lámpa kigyulladása komoly baj lehet, de aztán egy darabig megint nem adott jelet magáról, így kicsit félve, de félretettük a problémát. Akkor még nem sejtettük, hogy a lámpa kialvásához az átmenetileg hűvösre fordult időnek is köze lehet.
Az első meleg nyári hétvégén aztán balatoni nagytakarítást terveztünk az unokatesómmal, akit amúgy elég nehezen vettem rá, hogy vonatozás helyett autózzunk. Fiatom korlátozott képességei miatt a régi 7-es úton indultunk Balatonföldvárra. Fiatal csajok, nyitott tető, kendő a fejünkön, ahogy kell, sokan bámultak, dudáltak, buli volt, jól éreztük magunkat.
Délelőtt mentünk, délután jöttünk. És akkor jöttek a bajok is, azaz csak egy. Megint kigyulladt az a bizonyos piros lámpa, ami az olajnyomás elégtelenségét jelzi. Azonnal megálltunk az út szélén egy napraforgómező mellett, épp ment le a nap, pirosasan-sárgásan fénylett az ég alja, hívtam volna Zsoltot, de nekem még nem volt mobilom. Csak odaképzeltem magam mellé, és végiggondoltam, mit mondana, mit tehetek ebben az esetben. Falutól, várostól elég messze voltunk, improvizálnom kellett. Még szerencse, hogy korábban Zsolt használatában jelent meg a probléma, és megjegyeztem, akkor mit tett. Amint lehetett, megállt és hagyta hűlni a motort. Kinyitottam a motorháztetőt és mi is vártunk, vártunk, vártunk.
Egy idő után egy ronggyal levettem az olajbetöltő sapkát, hogy jobban hűljön. Már teljesen lement a nap, amikor meg mertem próbálni beindítani. Persze a sapkát elfelejtettem visszatenni, így elkezdett kifröcskölni az olaj, mire unokatesóm ordibálni kezdett, hogy baj van. Töltöttem bele egy kis olajat, visszacsavartam a sapkát és beindítottam újra a motort. Nem gyulladt ki a lámpa, így elindulhattunk Budapest felé. Ezután már nem volt több gond hazáig. Otthon megpróbáltuk elképzelni, hogy mi lehet a baj. Az biztos volt, hogy melegben rosszabb, mint hidegben, de ennél többre hirtelen nem jutottunk. Az autómat használni szerettem volna, de garázsunk nem volt, így a szerelést Karesz barátunkra bíztuk.
Egy szörnyen viharos, esős éjszakán indultunk Viszre a Fiattal és egy tesztautóval. Azért is volt szörnyű az az éjszaka, mert az érdi emelkedő végén, a szakadó esőben, mai autókhoz viszonyítva csak pislákolva világító Fiatom elé kiszaladt két megtermett kuvasz. Máig sem tudom, hogyan úsztam meg a közelebbi találkozást velük. Ezután komolyabb gond nélkül lejutottunk Kareszhoz, otthagytuk az autót és hazajöttünk. Egy hónapig nála maradt a kocsi – annak a rejtett hibának a megoldásáról Zsolt külön cikket írt róla, itt olvashatjátok, nem volt egyszerű.
Ekkor már többször elhangzott a szájából, hogy ez az autó egy megbízhatatlan szar, silány alkatrészekkel teleszórt budi, satöbbi. Aztán megkaptam azt is, ami ilyenkor elmaradhatatlanul jön – „én megmondtam.” Végül is, igaza volt, bár egy darabig úgy tűnt, az én autóm kivétel lesz. Hát nem lett.
Még egy incidens kellett ahhoz, hogy végleg lemondjak szeretett autómról. Garázs híján, az utcán állt a házunk előtt, a Gyarmat utcában. Meleg éjszaka lévén nyitva volt az ablak, így amikor felriadtam valami furcsa neszre, ami az utcáról jött, kinéztem, mi lehet az. Kicsit olyan érzés így utólag, mintha az autóm kiáltott volna nekem segítségért. Láttam az utcai lámpák fényénél, hogy egy hapsi ül a Fiatomban, félig nyitott bal oldali ajtóval, egy másik, egy fehér pulóveres meg tolja hátrafelé. Mintha a szívemet tépték volna, először nem bírtam megszólalni sem. Közben Zsolt is felébredt, végül kinyögtem, hogy lopják a kocsimat. A harmadikon laktunk, beletelt egy kis időbe, mire leért az utcára. Annyira kétségbe voltam esve, nem tudtam mit tegyek, de nem lett volna jó, ha a két emberrel összeverekszik, így torkom szakadtából rájuk kiabáltam. „Hogy képzelik ezt, mit csinálnak az autómmal?” Valószínűleg amatőrök voltak, megijedtek ők is, és elszaladtak, mire Zsolt leért. Isteni szerencse volt, hogy nem tudták beindítani, és hogy felébredtem a zajra. Mivel az 500-ast csak a hitvány ajtózárjai és egy még hitványabb gyújtáskapcsoló védi az ellopástól, ráadásul vászontetős is, ezért azután mindig benne volt egy nagy kábelzár a kormány és az ülésváz között, ahogy Rómában láttuk korábban e remek biztonsági megoldást.
A Fityó egy Veterán Autó és Motor által szervezett aukción talált új gazdára a Soroksári úton, mellesleg az egyetlen kocsi volt, amit ott megvettek. 270 ezer forintot fizetett érte egy ember, aki valami Texastel nevű cég nevére vette meg. Még tíz évvel később is kaptam a papírokat, hogy fizessem be utána az adót, a biztosítást – úgy tűnik, sosem íratta át. Pár évvel ezelőtt pedig megkaptam a végzést – mivel reakció nem érkezett, az autót kényszerrel végleg kivonták a forgalomból. Félek, most is ugyanúgy hever egy mélygarázsban, ahogy azon a 2001-es őszi napon, még délceg, működő, vizsgás autóként az újdonsült tulajdonos leparkolta. Csak porosabban. 270 ezer forint akkor is röhejes volt egy ilyen autóért, ma legalább a hatszorosát éri, csak el kellett volna tenni egy időre. Nagyon bántam, hogy nincs többé Fityóm, de lett helyette megbízható állólámpás Merci (azt is én választottam, magamtól), és nem sokkal később a gyerekek, akik mindenért kárpótoltak.
De akkor is, a legkedvesebb autóm volt. Gondolkodás nélkül újra megvenném, széles vigyorral az arcomon. Már talán el is tudnánk tenni garázsba – micsoda öröm lenne, így, közel harminc évvel azután, hogy kitaláltam, egyszer lesz egy ilyenem...
